Most már én jövök.
Ma Montefoscoliban, Dorci házában (imádom ezt a szófordulatot, és Dorci maga is imádnivaló!) mostam. Az alagsorban. Kimostam Dorci plédjeit, és kitettem a hátsó kis udvarba száradni őket. Éppen most nem esik. Az előbb vettem háromezertért banánt (atyaég!) . szinte félek megenni is.
Nagyon fújt a szél. Van igy egy kis templom, vagy inkább kápolna, beültem egy kicsit. Még nem döntöttem el, miben hiszek. Magamban, Istenben, vagy másban.
A Zsinagóga az, ahol jól érzem magam. Ahol érzek valami heves szívdobogást, és nem tudom miért. Régen voltam már. Dorci mondta, hogy Firenzében menjek el oda is, de elfáradtam. Ajjj, ezek az autoimmun betegségek fáradtabbá tesznek.
Ma pihenni, és írni készültem, no meg olvasni. Annyi mindent terveztem, de persze semmi sem úgy jön össze, ahogy elképzeltem. Így úgy döntöttem, valahova elengedem ezt a gondolatot is, és továbbra is hagyom magam. Mint a pitypang, ami szerteszáll, és fogalma sincs, végül hol landol.
Valahol én is landolok majd.
Dorci háza közt biztosan, ahol találtam ibolyát, meg ki tudja még mit. Szedtem magamnak pár szállal. Szeretem az ibolyát is.
Pár hete kerestem, létezik-e ibolya illatú parfüm. Nem találtam, vagy ha igen, már nem volt elérhető az onlájn boltokban.
Tegnap a firenzei Katedrális előtt rám tört egy érzés, hogy hársfateát akarok inni. Hála a technika csodáinak, egy kis utcában találtam egy herbáriát. Bementem. Hársfatea nem volt.
De tudjátok mit találtam?
Ibolya illatú parfümöt.
Mindig mondom én, hogy nincsenek véletlenek. A Katedrális előtt úgy volt rendjén, hogy én hársfateát akarjak inni. Úgy volt rendjén, hogy keressek egy üzletet. Úgy volt rendjén, hogy megtaláljam azt, bemenjek. És ott a polcon megláttam az ibolya illatú parfümöt. A véletlen a fel nem ismert nem – tanultam Gabitól, akihez terápiára jártam egy évig.
Persze ott-hon is lehet kapni.
Rákerestem.
Megtaláltam. De akkor ott Magyarországon mégsem ment. Egészen Olaszországig kellett utaznom ahhoz, hogy ráleljek.
Abban bízok, magamra is rálelek itt az ibolya illatú konyhában.
Itt ülök sokat.
A háromezres banánok, almák, és virágok közt.
Miért pont a konyhában?
Mert itt érzem a legjobban magam. Hiszen az étel adása az, ami az egyik szeretetnyelvem. De ezt már írtam.
Azok a bizonyos meggyfák. (Barukh is emlegetett egy meggyfát)
A nagyanyám háza előtt van egy ártézi kút, és állt ott kettő meggyfa is. A kút nem működik, a ház összedőlt, és a meggyfák is kivágásra kerültek. Az – az igazi savanyú cigánymeggy termett rajta. És ott volt ott még fekete szemű szőlő, savanyú mint a fene, de egész lugasokban lógtak mindenfelé, és én imádtam azt. Talán az is cigányszőlő néven volt ismert. Nem emlékszem pontosan.
A nagyanyám ablakai zöldre voltak festve. Talán ezért imádom a zöld zsalugátereket. Dorci házán is zöld a zsalugáter. Zöld a hátsó kis kapu is.
Nagyanyám, reggelente ha ott aludtam, rám tette az óriási dunnyhákat, és kinyitotta az ablakokat.
Pont, ahogy én itt csinálom, csak itt nincsenek dunnyhák, de van meleg takaró. Vannak körbe ölelő dombok, de az nem a Tolnai hegyhát. Fogalmam sincs itt mi a neve, majd utána nézek.
De ugyanúgy körbe ölelnek, és biztonságot adnak.
Vannak citromokkal és narancsokkal teli fák, óriási kaktuszok, hatalmas növények, pára, és friss levegő, madárcsicsergés, és azon kívül a hatalmas csend.
A buszok hevesen dudálnak, ha nagyritkán elhaladnak a ház előtt, mert olyan keskeny az út, hogy egyszerre kettő autó nem tud egymás mellett elhaladni. Így mindig valaki félre áll. Nincs belőle vita, vagy harag, egyetértés van.
Nincs értetlenség, megértés van. Nincs idegeskedés, nyugalom van. Most bennem is.
Még 10 napom van itt. Holnap Pisába megyek.
A 11. napon repülök vissza.
