Itt az eső sem csak úgy esik.
Valahogy más a hangja, valahogy más az illata, főleg ha közben ráteszed a forró kávéfőzőt a fa asztalra.
Én rátettem.
Annyira elveszítettem az idő érzékemet szerda óta, hogy azt sem tudom, milyen nap van. A szerdai nap nagyon fontos lett az életemben, mert amióta elváltam a fiam akkor jön hozzám, és akkor megy el az apukájához. Szerdánként mindig felöltöztetem a szívem, aztán a következő szerdán levetkőztetem. Szerdától – szerdáig még igazán anya lehetek, az – az igazi gondoskodó, felelősen szerető anya, utána meg az egyedülálló, egyedül lévő, létező, lélegző, esőt szimatoló és hallgató anya.
Bár, „szezonban” az a jó, hogy apa általában külföldön van, ilyenkor többet van nálam Máté. A lányom Panni, akit szintén töretlenül imádok, már külön él, merthogy ő is van, de belőle már csak apróbb kis részleteket kapok, és ritkán gondoskodhatom róla, hiszen felnőtt, és ez így van rendjén. Imádok anyuka lenni.
Nem is erről akartam írni, de hát ettől szép itt az élet, hogy csak úgy zajlik, azt sem tudom hova és merre tartok sokszor. A gondolataim pont ugyanígy cikáznak velem és bennem.
Szóval esik.
Én meg megégettem Dorci asztalát. Én, aki mindig mindenre nagyon vigyázok, de egyszerűen csak volt most egy pillanat, amikor azt sem tudtam hol vagyok.
Még nem tudom Dorci mit fog szólni, de bízom abban, hogy nem esz meg reggelire. Nagyon nem akartam neki szomorúságot okozni, mert tudom sokat jelent neki ez a ház.
Közben, ahogy itt írok Dorci válaszolt, merthogy bevallottam neki és fotóval dokumentáltam az esetet. A következőket írta, miután írtam neki, hogy szerintem csak le kell csiszolni.: „Inkább tegyél rá még karikákat!”
Biztos voltam benne, hogy valahogy így fog reagálni. El is sírtam magam a meghatottságtól.
És ennek a sztorinak hozományaként megfejtődött, miért nincs vágókés a házban. Dorci ezt írta még: „1. Van egy másik ilyen asztalom. 2. Köszi, hogy nem az étkező asztalra tetted. 3. Barukh egy kést tört el. A legjobbat.”
Dorci ezúton szeretnélek értesíteni: újra van késed. Lementem a boltba, ahol beárultam olaszul Barukhot is, és vettem neked egy coltello-t. Per tagliare. Egy kést, vágni. Perché a casa Dorothy non c’é nessun coltello. Mert Dorothy házában nincs kés. Azt is elmondtam, hogy Barukh eltörte, és Adriana nagyon megdicsért. Ő az eladó a boltban. Mindent leírtam itthon amit mondani szerettem volna, és egyszerűen csak felolvastam egyébként. Nem, nem tanultam ilyen perfetto olaszul 5 nap alatt. Insensato. (képtelenség- most szótáraztam ki)
Dorci, Imádom, hogy itt Dorothy vagy.
Figyeltem magam.
Miközben „égett” a fa asztal.
Éreztem az égett szagot. Azon tűnődtem, mi lehet ez? Közben a forró kávéfőző égette a fát. De nekem ez elsőre le sem esett. Majd amikor realizáltam, előjött bennem egy gyermeki reakció, egy izgalom, egy bűntudat, hogy rosszat csináltam, és még a kérdés is jött: mikor és hogyan mondjam ezt el Dorcinak?
Ez egy pár másodperces történet volt egyébként, de az, hogy megjelent bennem a gyerek (miközben Barukhot „beárultam” (hahhahaha) akkor is) azt nagyon furcsának találtam. És izginek. Közben Dáviddal (Zubreczki Dávid – az építészeti mesemondó barátom) váltottunk pár szót az épületekről, és írtam is neki, hogy ez történt. Majd azonnal írtam Dorcinak is. Természetesen, mert az olyan felnőttes.
Szóval így mentem felnőttből gyerekbe, majd gyerekből vissza felnőttbe a másodpercek töredékei alatt, miközben a fa asztal égett, én meg azt sem tudtam éppen milyen nap van. Ráadásul nem is erről akartam írni.
