Napok óta figyelem magam. Most van erre bőven időm.
Beszélni sem nagyon beszélek. Telefonon ritkán, magyarul pláne nem, olaszul keveset. Tévét nem néztem, amióta eljöttem otthonról. Nincs is tévé.
Az időt is ritkán figyelem. Óra sincs a házban.
Hallgatok. Sokat. Magamra, magamban.
Figyelem, ahogy jönnek a gondolataim, ahogy bekúszik egy-egy ember a fejembe, és a velük kapcsolatos érzelmek. A kapcsolataim nagyrésze átalakult az elmúlt években. Sokan mentek, jöttek újak. Valakit közel éreztem magamhoz, valakit távol.
S volt, akit közel éreztem, s most lett távol, mert rájöttem valójában nem is ismer engem az-az ember (lehet rokon, lehet barát), hiába van az életemben több 10 éve, vagy amióta megszülettem.
Évekkel ezelőtt volt egy Ildikó. Aki feldolgozta a traumáit, aki kutatott a múltban, a családi történetekben, mert meg akarta érteni a sémákat, amiket követ, mert érezte, hogy neki ez nem jó így. Nem jó így, ahogy reagál a dolgokra, nem jó, hogy fél dolgoktól, nem elég bátor. Nem jó, hogy kiabál, hogy sokszor sírva fakad, ha nehéz helyzetbe kerül. A hajthatatlan Ildikó, a rugalmatlan Ildikó, az utasító Ildikó.
Ezt az Ildikót ismerte az, aki 40 éve ismeri. Ezt az Ildikót ismerte az, aki 10 éve ismeri.
De az Ildikóból Ildi lett. És Ildi felnőtt. Negyvenvalahány évesen. Ez az Ildi tudja, ha valaki szorong az ő társaságában, az nem az ő felelőssége. Mert ez az Ildi már nem utasít, nagyon figyeli és éli a jelent, hallgat, értő figyelemmel, engedélyt kér, mielőtt megosztja a gondolatait. Nem oszt kéretlenül véleményt, és nem mondd kritikát csak úgy olyan stílusban, hogy másokat megsértsen. Ez az Ildi nem beszél már sokat. Hallgatni nagyon tud. Az intuíciói erősebbek lettek, olyan megérzései vannak, hogy szinte félelmetes.
Ha érez valamit, megfigyeli az érzést. Hogy milyen az „íze”, milyen az illata. Figyeli a szívdobbanást, a kenyér sercegő hangját, megáll és elfeledkezik az időben. Mert erre van szüksége.
Figyeli az embereket, akik jönnek az életébe, és figyeli, hogy miért érez néha erős kapcsolódást a másikkal. Ildi ezt láthatatlan szövedéknek hívja, ami összekapcsol, körülfonja az ő és a másik ember életét, és itt-ott néha ez megszakad, és elfoszlik.
Megszakad, mert ha Ildi fejlődik, és vele nem fejlődik a másik, akkor ott annak vége van. Megszakad, mert nem értik és nem veszik észre, hogy Ildi más lett, és ragaszkodnak Ildikóhoz, aki viszont már nem létezi többé.
Aztán van, aki észrevette Ildin a változást, aki maradt, és változott Ildivel. Akinek ez tetszett. Akinek Ildi például kimerte mondani, hogy neki rossz érzés, ha késik, és nehéz várni rá, mert miközben vár elszomorodik.
Így az egyik „késősből” Ildit tisztelő, pontos nő lett, és marhára élvezi, mert rájött ez neki is jó. A másik késős törölt a Facebookról, sőt le is tiltott – szerencsére, hogy van ilyen funkció.
Aki maradtak, azoknak a gyerekeit Ildi fejleszti, tanítja határokat tartani, mert már a sajátjait is megtalálta. És tartja őket. Már nem lehet csak úgy vele megtenni ezt vagy azt. Ez az Ildi tud nem-et mondani.
Akik maradtak, olyan jó, hogy maradtak. Úgy szeretem őket.
Akik mentek, olyan jó, hogy mentek. Mindegyikért hálás vagyok.
