Itt ülök Dorci konyhájában, kissé letaglózva.
Összepakoltam, kitakarítottam a házat. Elmentem sétálni az esőben. Holnap indulok haza.
Itt az eső illat is más. Minden más. A csend is hangosabb, mint máshol.
Útközben cipressi (ejtsd: csipresszi – jelentése: ciprusok). Most már megjegyeztem a nevét, nem felejtem el.
No meg az olajfák. Rengeteg itt az olajfa. Egy szem olajbogyótermést láttam eddig az egyik fán.
Egy darab fekete szemű olajbogyót. De ma, felmásztam egy kicsi dombra, és annak a tetején ott állt egy hatalmas olajfa, rogyásig tele fekete szemű olajbogyókkal. Én ilyet még sohasem láttam. Üvegben már igen, de fán, ekkora mennyiségben soha. Meghatódtam. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom, mintha megérkeztem volna valahova, mintha ezt kerestem volna több napon keresztül, és álltam ott, csodáltam a fát, és próbálom összerakni azt a sok gondolatot, ami itt az elmúlt 13 napban megérkezett a csendben.
Holnap indulok vissza. 13 teljes napot voltam itt egyedül. Több napnyi csendben, szavak nélkül.
Leültem, és akkor kaptam egy hírt. Találkoztam volna valakivel hétfőn, aki ma reggel nem ébredt fel többet. Most Dorci gyertyáiból egyet elvettem, és meggyújtottam az ő tiszteletére. Egész délután az ő írásait olvasgattam.
Hihetetlen. Egyszerűen nem ébredt fel. Szinte velem egykorú volt, és ma már többet nem dobbant meg a szíve. Értetlenül állok a történtek előtt.
Én meg itt Toscanában vagyok. Az én szívem dobog. Rendben van, nemrég nézték meg az orvosaim. Éppen egy teát főztem magamnak. Amit nemsokára elkezdek kortyolgatni. Csak úgy, iszom, lélegzek, élek.
Dorci háza illatos. Van a levegőben valami édes pára, eső illat, és most egy kis szomorúság.
A szomorúságot a tölgyfaligetben éreztem itt először. Meg félelmet, és szégyent. Minden olyan érzés feltört bennem ott a Minerva Istennőnek szentelt emlékmű csendjében, ami gyerekkoromban is jelen volt az életemben.
Volt ott egy kiskutya. Azt hittem, már nem félek a kutyáktól, most mégis félelmet éreztem. Nagyon ugatott, és én megijedtem. Jött felém. Féltem. Kerestem a gazdáját, akit végül megtaláltam, és ő megkérdezte tőlem: – Félsz tőle? Én azt mondtam nem, de ez nem volt igaz. Nem is tudom, miért hazudtam. Valahogy szégyelltem, hogy félek. Utána meg szégyelltem, hogy hazudtam. Mert a kutyus barátságos – egyébként – mondta, és nem is érti, miért ugat?
Ekkor bátran elindultam a kutyus felé, aki jött felém, már nem ugatott, és leültem mellé a földre. A kezemet szaglászta, majd boldogan elterült. Megsimogattam. Így ültünk mi ott ketten. A kutyus meg én. A tölgyfaligetben.
Elszégyelltem magam. Hogy azt feltételeztem a kiskutyáról, hogy bántani akar.
Dehogy akart. Nem is engem ugatott. Valami zajt hallott, és talán ős is félt. Biztosan nem értette, amit mondok, de elmondtam neki, hogy most szégyellem magam, hogy rosszat feltételeztem róla, és valójában nem is tudom mi ütött belém.
Eszembe jutott a mondás: amelyik kutya ugat, az nem harap.
Ott értettem meg pontosan azt, amit azt hittem már eddig is értettem, de most lett kristálytiszta:
Nem érdemes másokról rosszat feltételezni. Azért, mert odaszól, mert beszól. Ez nem rólunk szól. Hanem annak az embernek a traumáiról, fájdalmairól, rossz érzéseiről, akik beszólnak. Eddig is ezt gondoltam, de most világosabb lett mindennél. És még inkább fogok erre figyelni. Mert azt gondolom érdemes.
Mert minden „gonoszkodás” mögött ott van a jóság is (én ezt hiszem), valahol mélyen, csak elképzelhető, hogy éppen nem tudsz vele kapcsolódni, mert nem találod az utat magadhoz.
Érdemes megkeresni, és elindulni magad felé, hátha valamivel szebb lesz a világ.
