Végül napokig nem írtam semmit.
Végül napokig nem is beszéltem.
Végül napokig csak hallgattam. Figyeltem. Gondolkodtam.
Elnéztem itt az embereket, ahogy ülnek a buszon, és nekik minden olyan természetes, miközben én meg kapkodom a fejem hol jobbra, hol balra, egészen addig, amíg itt a Toscan kanyargós utakon a hányinger vagy a sírás kerülget.
Tegnap Luccában néztem az épületeket, és magamban (hangosan) beszéltem, hogy hogy lehet valami ennyire szép, és hogy lehet, hogy emberek „csak úgy” élnek itt, és olyan természetesnek veszik, miközben én meg sokszor átmegyek a galambszaros és szemetes Árpád híd alatt, és azt ők el sem tudják képzelni.
Persze vannak mindenhol rosszabb helyek, és ipari övezetek, meg vasútvonal közeli rendetlenség és szemét, de mégis ez a Lucca…
Mintha valami mesevilágban jártam volna. Az utcákon sorban állnak a magnóliafák, vagy a japán kamélia borul díszbe. Az épületek kopottak, tele virágokkal, és a színek… a sárga, a zöld … minden olyan élettel teli.
Megfigyeltem már, hogy általában felfelé nézek. Budapesten is. Nemcsak itt Toscanában.
Felfelé. Vagy az eget kémlelem, vagy az épületeket. A lábam elé nem nagyon nézek. Ritkán.
Az épületek közül a régebbi épületek, amelyek tetszenek, az újaknál magát az emberi alkotókészséget csodálom. Pár irodaház alapkőletételénél volt szerencsém ott lenni, és ami utána „kinőtt” a földből, csodálattal és ámulattal figyelem. Számomra felemelő látni amikor a semmiből valami lenyűgöző születik.
Egyébként olyan, mintha mindig keresnék valamit ott fent: egy gondolatot, egy érzést, egy lehetőséget, inspirációt. Azt érzem ilyenkor, valahogy máshogy kapcsolódom a világhoz.
Az ember mindig épít, mindig létrehoz – persze rombolni is tud. Az alkotóerő, ha szabadon áramlik annyi mindent létre lehet hozni. Annyi minden jót létre lehet hozni.
A régi épületek számomra a múlt apró részleteit hordozzák.
Ahogy az épületek falai magukban tartják az idő lenyomatát, úgy én is magamban hordozom azokat a történeteket, gondolatokat, amelyek megalapozták azt, aki ma vagyok.
Csodálom a régit, mert az idő nem csak elmúlás, hanem épülés is.
A múltamra rakódó tapasztalatokból formálódtam, akár egy patinás kőhomlokzat, amely az évek során szilárddá és karakteressé válik. Persze nem túl keménnyé. Mert azért van bennem lágyság is. Eszembe jutott egy vers, amit még én írtam pár éve, meg is osztom veletek ezt most ezekkel a gondolataimmal együtt, és egy képpel Luccából.
Menedék
A ház falának dőltem,
Hogy legyen otthonom,
Eső elől menedék,
Én erős támaszom!
A ház falának dőltem,
Ölelt a tégla rengeteg,
Szél elől menedék,
Vásott ablakkeretek.
A ház falának dőltem,
Hogy legyen Ő támaszom,
A Bajcsy-Zsilinszky úton,
Én váram, otthonom.
A súlya alatt álltam,
Éreztem megremeg,
Vállamra vettem őt,
A vakolat lepereg.
Megroskadt ajtaja
Az én terhem alatt,
Erős vállam tartja,
A kemény téglafalat.
Magamra húztam,
Békésen szendereg,
Én tartom a várost,
Míg Budapest elmereng.
