A „Luckiest Girl Alive” (magyarul: „A világ legszerencsésebb lánya”) egy 2015-ben megjelent regény, amit Jessica Knoll írt, és 2022-ben készült belőle egy Netflix-film is Mila Kunis főszereplésével.
Érdemes megnézni. A film fő témái: trauma, túlélés, társadalmi elvárások, női önérvényesítés.
Röviden: A történet középpontjában Ani FaNelli áll, aki látszólag tökéletes életet él: sikeres magazinszerkesztő New Yorkban, gazdag vőlegénnyel, esküvő előtt. De Ani múltjában sötét titkok húzódnak: tinédzserként egy elit iskolában szörnyű traumák érték – nemi erőszak áldozata lett, és egy iskolai lövöldözés túlélője. A film (és a könyv) azt mutatja be, hogy Ani milyen módon próbálta azóta újra felépíteni az életét, miközben belül még mindig küzd az átélt szörnyűségekkel.
A lövöldözés kezdeményezője egy fiatal srác volt, aki szó szerint kivégzi azokat a fiatal srácokat, akik őt egy erdőbe csalták, és ott – nem írom le pontosan mit tettek vele – megalázták őt. Bedühödött, és kivégezte a bántalmazóit. Történnek ilyen esetek. Eszembe is jutott Sziklai Karcsi, aki a múltkor küldött nekem egy cikket egy iskolai bántalmazásról, ami nagyon megviselte őt. valami hasonló történt ezzel a szereplővel is, csak még durvábban.
Szóval Ani –nek egy dokumentumfilm forgatása során újra szembe kell néznie a múltjával, és közben ráébred arra, hogy eddig a megfelelési kényszer vezérelte, és el kell döntenie, hogy tovább hazudik-e magának és a világnak, vagy végre kiáll az igazságért és önmagáért.
Szóval Ildi-t is bántalmazták. Azaz engem, és nem fogok egyes szám második személyben beszélni az én dolgaimról, mert már nem akarom távolítani őket, hiszen a részeim.
És, sok éven keresztül jártam terápiákra, képzésekre, most hétvégén is családállításon múlattam az időt, mert az életem évek óta egy örökös fejlődés, fejtegetés, és a fátylat le a hazugságokról dolgokról szól.
Így lettem én bátor és erős.
Mostanában ez a határtartás „dolog” (is) felkapott téma lett, és Vincze Ági éppen arról posztolt a minap, hogy az orvosok hogyan is kommunikálnak felénk, amikor beteggel vagy betegen érkezünk. A „hogyan” alatt Ági azt értette, hogy lecsesznek minket néha, hogy bunkó stílusban kommunikálnak felénk. Írtam is a poszt alá Áginak „sovány vigaszul”, hogy a lecseszős stílus jön a szülői kritikus én-ből és ha a doktorúr vagy doktornő otthon is így kommunikál, akkor elég szar lehet a házassága. Meg úgy alapvetően a kapcsolatai.
Pár hónappal ezelőtt feltettem több napon keresztül szép lilás képeken szövegezett oldalakat, amelyek ezeket az én-állapotokat vizsgálták (az a bizonyos misztikus tranzakció analízis – Eric Berne) nem aratott különösebb sikert ez a rövid kis „tanfolyamom”, pedig sok elakadás ezekből a nem jól „alkalmazott” én-állapotokból jöhet.
Sok esetben csak egy kis finomhangolásra lenne szükség. Ez a finomhangolás megterhelő lehet, főleg a felismerésekkel, amelyek a munkafolyamat során megérkeznek.
Mert igen, ez egy kemény munka. Akármilyen finoman is fogalmazok.
Hiszen a „nem tudok határt tartani” érzés a gyerekből jöhet, mert a gyerekek szoktak lefagyni, és nem tudnak sok helyzetben mit mondani, amikor lecseszik őket.
Van joguk kikérni maguknak?
Igen, van.
Nekünk felnőtteknek van jogunk kikérni a velünk szembe érkező bántalmazó szavakat?
Igen, van.
Itt jön a képbe az asszertivitás, aminek az egyik feltétele az önbecsülés. Az önbizalom.
Hagyok itt egy képet nektek arról, hogy milyen feltételei vannak még, és arról is, hogyan lehet ezeket fejleszteni.
Küldtem az én –állapotokra vonatkozóan tesztet például Luther Andinak, akinek úgy rémlik a teszt alapján lettek még felismerései. De majd Andi megerősíti ezt, ha szeretné.
Hiszen ha gyerekbe kapcsolsz egy bántalmazó beszélgetés során, az azt jelenti, hogy valami ott téged triggerel, magyarul: valami bekapcsol, egy emlék, egy arc, ami számodra nehéz érzéseket hoz.
Vagy nem jól működnek a kapcsolatid, mert a lecseszésre lecseszéssel válaszolsz, vagy megsértődsz. Vagy duzzogsz. Hátat fordítasz. Ez mind-mind a gyermeki-én hozadéka.
Itt jöhetek a képbe ÉN, mint szakember. Szeretem ezt a módszert, használom, biztonsággal.
És mi van a filmmel a poszt elején? És a csatold videóval?
Hát ott Ani a film végén határt tart, mert beszóltak neki.
Én mit csinálok?
Határt tartok. Nem feltétlenül úgy, mint Ani, de ahhoz is jogom lenne, ha elmérgesedik a helyzet. Hogy mikor melyik verziót (a finomabbat, vagy a durvábbat) alkalmazom, az helyzet függő.
Ági posztja alatt írtam erre példákat, de mondok még egyet, amit életemben először csináltam Pincehelyen, amikor Húsvét alkalmával haza mentünk. Az utcán összefutottam egy nénivel, aki évek óta nem látott engem, és örömébe megkérdezte, megölelhet-e? Igennel feleltem, mert én is örültem, hogy látom. Azonban a kellemes beszélgetés rövid időn belül mások szidalmazásába fordult, mert a néni számomra normális embereket szidalmazni kezdett olyan hangnemben, ami nekem gyomorgörcsöt okozott. Éreztem a görcsöt, és azt éreztem, be akarok menni a gyermekeimhez, hiszen a fiam alig egy órája érkezett meg hozzánk, és velük akartam lenni.
Így szólta, miközben a néni szidta az embereket: „Én ezt nem szeretném tovább hallgatni, nekem ez rossz, én most bemegyek a gyermekeimhez.”
És elköszöntem. A néni távozott.
Bementem a kiskapun. Kihúzott háttal.
Nem kértem elnézést, mert nem volt miért.
Nem mondtam semmi csúnyát.
Egyszerűen közöltem egy tényt, hogy nekem ez rossz és bementem.
Soha ilyen büszke nem voltam magamra.
Magamat választottam.
Egyre többször teszem ezt. Most is elfog a heves izgalom, ahogy ezt leírom.
Lehet jönni azzal, hogy szegény néni, meg hogy ő mit szól. Az nem az én felelősségem. Szívesen hallgattam volna őt tovább, hogy- hogy van ő és a férje, de azt, hogy számomra kellemetlen stílusban ócsároljon embereket, arra nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.
Én sok év önismereti munkája után tanultam meg magamat választani – nem volt könnyű, de megérte.
Ha úgy érzed, szeretnél ebben te is előrelépni, szívesen kísérlek ezen az úton.
Te mikor választod magad?
Ha szívesen és mélyebben is ránéznél saját működésedre, van lehetőség teszttel, beszélgetéssel dolgozni – akár egyedül, akár kis csoportban.
Érdekelne téged?
