Aki engem olvas, az talán tapasztalta már, hogy az írásaim többnyire személyesek. Igyekszem egyes szám első személyben véleményt formálni, és nem kritizálni. Kivéve, ha valamire szenvedélyesebben reagálok. Akkor előfordulhat, hogy csúszik az én-közlésem.
Most azt vizsgáltam, mi lehet az oka annak, hogy egy dühösebb írásomnak nagyobb az elérése. Állítólag az erősebb érzelmi töltet, főleg ha harag vagy felháborodás van benne, gyorsabban terjed, mert az algoritmus szereti az aktivitást – a vita is aktivitás.
29.539 elérése volt a felvételis posztomnak, és a 255. kommentnél leállítottam a hozzászólásokat. Egyébiránt átlagosan 500-7500 embert érek el más írásaimmal, az önfejlesztő, „szembenézős” posztjaim alig 300 elérést produkáltak.
Komolyan kérdezem: tényleg csak akkor figyelnek fel valamire többen, ha dühös hangon mondja el valaki, amit valójában közölni szeretne?
Nekem például elegem lett abból, hogy vitázzak. Ha vitáznak velem, határt húzok, ha nem értik, akkor erősebb határt húzok, olykor nem-et mondok és kilépek. Tovább lépek.
Volt egy poszt a napokban, amikben engem is megjelöltek, és oda érkezett egy hozzászólás egy angol szóhasználat miatt. A hozzászólás számon kérő volt és utasító. Én nem szálltam vitába, hiszen alapvetően egyet értettünk a hozzászólóval (de ő elsőre inkább támadott, mintsem kérdezett), és ezt ki is fejtettem neki, hogy erre az egy érzésre nem tudok elképzelni más szót, mint annak az angol megfelelőjét – ami a köztudatban terjed.
Erre a kedves válaszomra, amelyben leírtam, hogy nekem nem esett jól a komment stílusa – és jobban örültem volna annak, ha beszélgetni kezdünk, érkezett egy számomra olyan szelíd emberi válasz ugyanattól az embertől, ami megmelengette a szívemet.
Egyes szám első személyben írtam, nem a kommentelőt minősítettem, hanem a szöveget.
Nem lenne szebb a világ, ha így kommunikálnánk? Mert hiszem, hogy a velünk született kedvesség ott van (majdnem) minden emberben, csak a traumák és a hiedelmeink miatt nem tudunk ehhez az emberibb oldalunkhoz hozzáférni?
