Ezt az írást egyik kliensem engedélyével írom. A fiatal hölgy alig múlt 18 éves, és súlyos önbizalomhiánnyal és félelmekkel küzd. A szülők démonjai miatt. A szülők múltja és traumái miatt.
A nagylány nem találja a helyét a világban, nincs párkapcsolata, nem tudja, hogy merre induljon tovább. Azon dolgozunk, hogy saját maga legyen a biztos pont az életében, hogy végre ki tudjon teljesedni, és gyönyörű NŐ –vé érjen az én támogatásommal.
Az ő felelősségvállalásával biztosan elérjük a célt. Minden alkalommal pontosan megjelenik, a megbeszélt időben, és bár tele van félelmekkel a maga szép és lassú tempójában haladunk egyenesen előre.
Íme az ő története, és a mondatok amelyeket a fejéhez vágtak, és azok következményei:
1. „Ezt te kreálod magadnak.”
Következmény: Megtanulja, hogy a saját érzései nem valósak. Önmagát hibáztatja minden fájdalomért. Szégyen és bizonytalanság épül be: „velem van a baj”.
2. „Más gyereknek ez meg se kottyan.”
Következmény: Alacsony önértékelés. Folyamatos összehasonlítás, önbüntetés. Az érzékenységét hibaként éli meg, nem adottságként.
3. „Hülye picsa.”
Következmény: Mély női önutálat. Önbizalomhiány a nőiségben, testben, kapcsolatokban. A női identitást szégyenként éli meg.
4. „Fel foglak pofozni.”
Következmény: Állandó félelem a konfliktustól. Alárendelődő működés. A biztonság és szeretet összekapcsolódik a félelemmel.
5. „Nem érdekel a nyavalygásod.”
Következmény: Az érzéseit el kell rejtenie, el kell fojtania. Nem tanul meg segítséget kérni. A saját fájdalmát is lekicsinyli – így soha nem gyógyul.
6. „A szép szóból nem értesz.”
Következmény: Megtanulja: csak akkor figyelnek rá, ha baj van. Belül elhiszi, hogy „rossz gyerek”, „nehéz eset”. Folyamatos megfelelési kényszer.
7. „Egyetlen igazság van, ami a miénk.”
Következmény: Nincs jog saját véleményhez. Önálló döntések bénulása. A világot veszélyesnek érzi, önmagát alkalmatlannak.
8. „Nem vagy rá képes.”
Következmény: Önállótlanság, gyermeki függőség. Félelem a hibázástól. A felnőtté válás megakadása.
9. „Akkor a lányunk hogyan fog kaját szerezni?”
(egy barátnő hányásos betegsége után is csak ez volt a fontos)
Következmény: A gyermek azt tanulja: a teste fontosabb, mint az érzései. Kontroll az evésen keresztül. A szülő szorongása a gyermek testébe épül.
10. „Nem jó, hogy egész nap alszol.”
Következmény: Bűntudat minden természetes testi szükséglet miatt. A pihenéshez való jog sérül. Önbüntetés, testképzavar kockázata.
11. „Miért így öltözöl? Ez nem áll jól.”
Következmény: A személyiség kifejezése veszélyesnek tűnik. Szégyen a megjelenés körül. A női identitás megtörése.
12. „Miért barátkozol ilyenekkel?”
Következmény: A saját emberismeretében nem bízik. Társas kapcsolati szorongás. Magány, izoláció.
13. „Nem kell ez neked.” (tánc, angoltanítás, bármi, amit szeret)
Következmény: A vágyak és örömök megélése leblokkol. A tehetség elfojtása. Vágybűntudat: „nekem semmi nem jár.”
14. „Ide nem mehetsz, ott veszélyes.”
Következmény: A világ veszélyes helynek tűnik. Felnőttkori szorongás és elkerülés. A bizalom totális hiánya.
15. „Más azért jár edzésre, hogy ne barátkozzon.”
Következmény: Elhiszi, hogy ő „túl sok”. Nehezített társas kapcsolódás. Magas visszautasítás-félelem.
16. „Engedd el őket, ez semmi.” (barátnők elvesztésekor)
Következmény: A gyászfolyamat megtörik. Az érzelmi kötődés veszélyessé válik. A lány saját érzéseit nem meri komolyan venni.
17. „Mikor növünk ki ebből?” (amikor valamihez ragaszkodik)
Következmény: A kötődés szégyellnivaló. Az identitás építése megakad. „Gyerek vagyok, nem nő” érzés rögzül.
18. „Nem gyújthatsz gyertyát, felégeted a házat.”
Következmény: A kompetenciaérzés romokban. Minden új helyzet pánikot okoz. A felnőtté válás alapjai hiányoznak.
19. „13 éveske.”
(Így hívja őt az apja, rendszeresen.)
Következmény: Megrekesztett fejlődésérzet: azt üzeni neki, hogy nem nőhet fel. A női identitás és felnőtt szerepek elutasítása vagy szégyene. Belső hit: „Gyerek vagyok. Nem vagyok elég érett. Nem vagyok képes semmire.” A szülő tudattalan érdeke: fenntartani a függést – a lány pedig elhiszi, hogy nem léphet ki belőle. Felnőtt helyzetekben való bizonytalanság, szégyen, önbizalomhiány. Ez a mondat egyetlen szóban írja le a teljes rendszer lényegét: a szülők nem engedik őt felnőni – és ő el is hiszi, hogy nem nőhet fel.
A legtöbb szülő nem rossz szándékból sebez, hanem azért, mert a saját gyerekkori traumáit hordozza tovább: a félelmet, hogy nem elég jó. A szeretetlenséget, a bizonytalanságot, a bántalmazást, és azt, hogy őt sem hallgatták meg.
Amit nem gyógyítasz meg magadban, azt akaratlanul is továbbadod. A családi egység ott kezd helyreállni, amikor a szülő képes belenézni a saját múltjába, felelősséget vállalni, bocsánatot kérni, és megtanulni másképp szeretni. Mert a gyerek akkor kezd gyógyulni, amikor a szülő is elkezd gyógyulni.
Nem az teszi tönkre a gyereket, hogy nem vagy tökéletes szülő, hanem az, ha nem ismered el, hogy hibáztál. Nem az védi meg, ha mindentől óvod, hanem az, ha erősnek látod. A túlféltés nem szeretet, hanem szorongás, amit a gyerek fizet meg. Szülőként az is a feladatod, hogy a saját traumáidat feldolgozd, mert különben a saját démonjaid nevelik fel a gyermekedet.
𝐎𝐥𝐯𝐚𝐬𝐝 𝐯é𝐠𝐢𝐠, 𝐯𝐞𝐝𝐝 é𝐬𝐳𝐫𝐞 𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐥𝐦𝐚𝐳á𝐬 𝐣𝐞𝐥𝐞𝐢𝐭! Az írás végén 10 pontban összefoglaltam, milyen viselkedés jegyei vannak annak az embernek, aki bántalmazott a jelenben, vagy az volt kiskorában! Ha magadra ismersz kérj segítséget!
Jövök még a héten hasonló témákkal, bár lényegében szinte mindig hasonló témákról írok. Boncolgatok ezt azt, elmélkedem ezen-azon.
Most a „𝐓ó𝐭𝐡 𝐀𝐧𝐝𝐢 –𝐟é𝐥𝐞” jelenséget fogom kicsit szétszedni, mert azt gondolom nagyon fontos a mondanivalója az Ő reakciójának.
Én nem ismertem Andi személyes történetét egészen a tegnapi napig. Egészen addig nem tudtam, hogy bántalmazott családban nőtt fel, amíg valaki erre felhívta a figyelmemet egy hozzászólásom kapcsán, amelyben Andi reakcióját magyaráztam el valakinek, hogy valójában az mit is jelenthet.
Leültem este vasárnap este, és visszapörgettem a műsort azért az egy bizonyos felvételért, amit Sóti Julianna előadásában láthattunk. Hát, én bevallom (és nem szégyellem) végig sírtam az egészet. Figyeltem a reakciókat.
𝐀𝐧𝐝𝐢 𝐯é𝐠ü𝐥 í𝐠𝐲 𝐬𝐳ó𝐥𝐭: „𝐍𝐞𝐦, 𝐧𝐞𝐦 𝐬𝐳𝐨𝐤𝐭𝐚𝐦 𝐬í𝐫𝐧𝐢.”
Ez sokaknak úgy csapódott le, hogy Andi érzéketlen, Andit nem is érdekelte ez az egész – olvastam a kommenteket a napokban egy poszt alatt. Bezzeg a Valkusz Milán, ő fel is állt. Na szuper, egyébként tiszteletből tette- azt gondolom, és szép volt a gesztus.
A „Nem, nem szoktam sírni.” kijelentés jöhet abból is, hogy valaki az elmúlt évei alatt egyszerűen megkeményedik. A sok bántástól, amit kapott nőként magára húz egy álarcot, hiszen valahogy meg kell védenie magát, és ez az álarc , a nem sírok álarc jelenti a biztonságot. 𝐌𝐞𝐫𝐭 𝐡𝐚 𝐬í𝐫𝐧𝐚, 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐦é𝐠 𝐣𝐨𝐛𝐛𝐚𝐧 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐧𝐢 𝐟𝐨𝐠𝐣á𝐤.
Bár így is bántják a reakciója miatt – mert félre értelmezték. Andit igenis megérintette ez az előadás, és ott abban a mondatában benne volt minden.
Én, mentálhigiénés segítőként és coachként JELEN vagyok, és olyan intenzitással figyelek minden mozdulatra, a szavakra, hogy ritkán kerüli el a figyelmemet a bántalmazás jelenléte.
Aztán meg ott vannak az intuícióim, amikor érzem a gyomromban, miközben beszél valaki, hogy valami nem stimmel. Olyankor teszem fel a kérdést: bántalmaztak-e téged, vagy valaki mást a családban?
Eddig az esetek 100%-ában jött az „igen” válasz, ami megdöbbentő tény, és statisztika. Volt, aki azzal indított: nem tud róla, azután kicsit elmerengett, és jött a „ja, de mégis…eszembe jutott”. Ha nem is őt magát, akkor az egyik felmenőjét biztosan bántalmazták.
Ha nem is szexuálisan, akkor fizikálisan, vagy verbálisan. Mert a bántalmazásnak több fajtája van, és ide tartozik az elhanyagolás is, ami meg simán behoz egy személyiségzavart is. Így borítom fel teljesen az emberek életét- hozzáteszem a gyógyulást remélve, amihez felelősségvállalásra is szükség van.
Mert néha nem is akarsz. Mert az olyan „jó”, olyan „komfortos”, mert ez a „biztonságos”. Meddig? Kérdezem én. Amíg depressziós leszel, aztán öngyilkos, vagy rákos beteg.
Amikor azt hallod valakitől, hogy „nem szoktam sírni”, „engem ez már nem érint meg”, „én erős vagyok”, akkor ÉRDEMES egy pillanatra megállni, mert lehet, hogy 𝐚𝐳 𝐢𝐥𝐥𝐞𝐭ő 𝐧𝐞𝐦 é𝐫𝐳é𝐤𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 — 𝐡𝐚𝐧𝐞𝐦 𝐭ú𝐥 𝐬𝐨𝐤 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐭 é𝐫𝐳𝐞𝐭𝐭 𝐦á𝐫. Lehet, hogy nem gyenge — hanem épp most tartja magát össze, és az is lehet, hogy nem közömbös — hanem fáradt. Fáradt attól, hogy mindig neki kellett túlélni.
A bántalmazás nyomai nem mindig látszanak. Sokszor nem kék-zöld foltokban, hanem mondatokban, tekintetekben, hallgatásokban élnek tovább.
Ott vannak a testtartásban, abban, ahogy valaki elnéz, ha dicsérik, vagy abban, ahogy nem meri kimondani, ha fáj.
És ott van abban is, amikor valaki soha nem sír. Mert megtanulta: a sírás veszélyes.
𝐀 𝐭𝐫𝐚𝐮𝐦á𝐤 𝐧𝐞𝐦 𝐭ű𝐧𝐧𝐞𝐤 𝐞𝐥 – 𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐟𝐨𝐫𝐦á𝐭 𝐯á𝐥𝐭𝐚𝐧𝐚𝐤.
• Aki gyerekként félt, felnőttként lehet, hogy irányítani akar. • Akit elhallgattattak, lehet, hogy ma sem meri elmondani, ha bántják. • És aki bántalmazott közegben nőtt fel, gyakran nem ismeri fel, ha maga is bántalmazó kapcsolatba kerül.
Mert néha egyetlen együttérző mondat is lehet az, ami megállít egy láthatatlan lejtőn.
FIGYELEM! Így viselkedhet valaki, aki bántalmazott a jelenben, vagy az volt gyerekkorában:
𝟏. 𝐅𝐨𝐥𝐲𝐭𝐨𝐧 𝐛𝐨𝐜𝐬á𝐧𝐚𝐭𝐨𝐭 𝐤é𝐫 — 𝐦é𝐠 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐢𝐬, 𝐡𝐚 𝐧𝐞𝐦 ő 𝐡𝐢𝐛á𝐳𝐨𝐭𝐭. „Bocs, hogy zavarlak.” „Ne haragudj, ha sok vagyok.” Miért? Mert megtanulta, hogy a legkisebb hibájáért is büntetés jár. A bocsánatkérés a védekezés egy formája lett.
𝟐. 𝐍𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝 𝐧𝐞𝐦𝐞𝐭 𝐦𝐨𝐧𝐝𝐚𝐧𝐢. Belemegy olyan dolgokba, amiket nem akar — munkában, párkapcsolatban, baráti helyzetben. Miért? Mert a „nem” korábban konfliktust, kiabálást vagy büntetést jelentett. A határhúzás nála veszélyérzetet vált ki, nem biztonságot.
𝟑. 𝐓ú𝐥𝐤𝐨𝐧𝐭𝐫𝐨𝐥𝐥á𝐥𝐣𝐚 𝐦𝐚𝐠á𝐭. Figyeli, mit mond, hogyan ül, milyen a hangja. Miért? Mert megtanulta, hogy a legkisebb „rossz” mozdulatért is baj lehet. A teste állandóan készenlétben van.
𝟒. 𝐌𝐢𝐧𝐢𝐦𝐚𝐥𝐢𝐳á𝐥𝐣𝐚 𝐚 𝐟á𝐣𝐝𝐚𝐥𝐦á𝐭. „Nem volt az olyan vészes.” „Másnak sokkal rosszabb.” Miért? Mert ha gyerekkorában nem hitték el a fájdalmát, megtanulta elrejteni. Így próbálja elviselhetővé tenni a múltat.
𝟓. 𝐍𝐞𝐡𝐞𝐳𝐞𝐧 𝐛í𝐳𝐢𝐤, 𝐦é𝐠𝐢𝐬 𝐫𝐞𝐭𝐭𝐞𝐠 𝐚𝐳 𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝ü𝐥𝐥é𝐭𝐭ő𝐥. Kapcsolatban szorong, egyedül meg üresnek érzi magát. Miért? Mert a biztonság fogalma nála összekeveredett a félelemmel. Az ismerős fájdalom néha „biztonságosabbnak” tűnik, mint az ismeretlen nyugalom.
𝟔. 𝐌𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐭 𝐭ú𝐥𝐤𝐨𝐦𝐩𝐞𝐧𝐳á𝐥: „𝐭ú𝐥 𝐣ó”, „𝐭ú𝐥 𝐤𝐞𝐝𝐯𝐞𝐬”, „𝐭ú𝐥 𝐞𝐫ő𝐬”. Mindig segít, mindig alkalmazkodik, mindig mosolyog. Miért? Mert gyerekkorában az elfogadást csak feltételekkel kapta. A szeretetért meg kellett dolgoznia — és most is ezt teszi, akár a saját rovására is.
𝟕. 𝐍𝐞𝐦 𝐢𝐬𝐦𝐞𝐫𝐢 𝐟𝐞𝐥, 𝐡𝐚 ú𝐣𝐫𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐣á𝐤. A bántalmazás neki „normálisnak” érződik. Miért? Mert nem feltétlenül a bántalmazót keresi, hanem azt az érzelmi mintát, amit ismer. Ezért ismétlődnek a történetek, míg egyszer tudatosan meg nem állítja.
𝟖. 𝐍𝐞𝐯𝐞𝐭, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐬í𝐫𝐧𝐢𝐚 𝐤é𝐧𝐞. Elvicceli a fájdalmat, gúnyt űz magából. Miért? Mert ez a szégyen elhárításának eszköze. A humor túlélési stratégia lett.
𝟗. 𝐀 𝐥𝐞𝐠𝐤𝐢𝐬𝐞𝐛𝐛 𝐤𝐫𝐢𝐭𝐢𝐤𝐚 𝐢𝐬 𝐦é𝐥𝐲𝐞𝐧 𝐦𝐞𝐠𝐬𝐞𝐛𝐳𝐢. Miért? Nem azért, mert sértődékeny, hanem mert a múltban a kritika bántalmazás előjele volt. Egy megjegyzés neki nem csak „vélemény”, hanem fenyegetésérzet.
𝟏𝟎. 𝐄𝐥𝐯𝐞𝐬𝐳í𝐭𝐢 𝐚 𝐤𝐚𝐩𝐜𝐬𝐨𝐥𝐚𝐭𝐨𝐭 𝐚𝐳 é𝐫𝐳é𝐬𝐞𝐢𝐯𝐞𝐥. Nem tudja, mit érez, mit szeretne, mitől fél. Miért? Mert sokáig nem volt biztonságos érezni. A test emlékszik, de a tudat védi magát — ezért jön a „nem tudom”, „nem érzem”, „mindegy”.
És végül:
A bántalmazott ember nem gyenge.
Ő az, aki túlélte.
Csak épp most tanulja, hogyan kell nem csak túlélni, hanem élni is.
Az önsorsrontás (vagy önszabotázs) azt jelenti, amikor valaki tudatosan vagy – gyakrabban – tudattalanul olyan döntéseket, viselkedést, gondolkodásmódot ismétel, amelyek akadályozzák a saját boldogulását, céljainak elérését, vagy a jólétét.Olyan, mintha belül lenne egy „fékező erő”, ami akkor is visszahúz, amikor a tudatos részed előre akar menni.
Az önsorsrontás néhány tipikus formája:
Halogatás: fontos dolgokat mindig későbbre tolni, aztán szorongani miattuk.
Túlzott önkritika:„úgysem vagyok elég jó”, „minek próbáljam, nem fog menni”.
Önpusztító kapcsolati minták: újra és újra olyan emberekkel lenni, akik nem bánnak jól veled.
Célok elengedése az utolsó pillanatban: amikor már majdnem sikerülne valami, inkább visszalépni.
Egészségtelen szokások: túl sok munka, alkohol, evés, netezés, amivel „bünteted” magad vagy tompítasz.
Mi állhat az önsorsrontás mögött?
Önbizalomhiány: nem hiszed el, hogy megérdemled a jót.
Félelem a változástól vagy sikertől: paradox módon a siker is félelmetes lehet, mert új felelősséget, elvárást hoz.
Gyermekkori minták: ha azt tanultad meg, hogy „nem jár neked”, „úgysem sikerül”, ez belső programmá válhat.
Belső ellentmondás: egyszerre vágysz valamire, és félsz is tőle.
Hogyan lehet megállítani?
Érdemes megfigyelni és észrevenni a mintát: ha tudod, hogy bizonyos helyzetekben rendszeresen „önmagad ellensége” leszel, máris van választási lehetőséged.
Érdemes megnevezni a triggert – mikor szoktál önsorsrontóan viselkedni? Stressz, kudarcélmény, félelem után?
Érdemes kis lépésekben változtatni – nem azonnal kell „megváltozni”, elég egy apró döntést másképp hozni.
Érdemes a pozitív belső párbeszéd – megtanulni máshogy beszélni magaddal: nem kritizálni, hanem támogatni saját magad.
Érdemes támogatókat keresni – barát, coach, terapeuta segíthet rávilágítani, ha belül vakfoltod van.
Érdemes új szokásokat kialakítani – amik erősítenek, és nem visszahúznak (pl. rendszeres mozgás, strukturált napirend, sikerélmények gyűjtése).
Tulajdonképpen az önsorsrontás leállítása arról szól, hogy tudatosabban választasz magad mellett minden olyan helyzetben, ahol eddig magad ellen döntöttél.
Első gyakorlat:A STOP – CSERÉLD – ERŐSÍTSD – módszer, ami arra épül, hogy időben elkapd az önszabotáló gondolatot, mielőtt viselkedéssé válik.
STOP – Vedd észre!
Amikor megjelenik egy tipikus önsorsrontó gondolat, pl.:
„Úgysem fog sikerülni.”
„Én ezt nem érdemlem meg.”
„Majd később megcsinálom.”
Állj meg egy pillanatra, és tudd beazonosítani, hogy ez az önszabotázs szól. Akár mondhatod magadban: „Stop, ez most egy régi program, nem az én valóságom.”
CSERÉLD – Fordítsd át!
Kérdezd meg magadtól:
„Ha most a barátom lennék, mit mondanék neki ebben a helyzetben?”
„Mi lenne egy reálisabb, támogatóbb gondolat?”
Példák átfordításra:
„Úgysem fog sikerülni.” – gondolatra a felülíró mondat lehet: „Nem tudom még, mi lesz a vége, de ha lépésenként csinálom, van rá esélyem.”
„Én ezt nem érdemlem meg.” – gondolat helyett: „Én is megérdemlem a jót, pont úgy, mint más.”
ERŐSÍTSD – Tegyél hozzá cselekvést!
Erősítsd meg az új gondolatot egy apró lépéssel:
Ha halogatnál : nyisd ki a „dokumentumot” vagy a saját történeted, és „írd be” az első sort.
Ha félsz belevágni valamibe: írj le három kis lépést, amivel el tudod kezdeni – majd csináld meg az elsőt.
Ha nem mersz kapcsolatot felvenni: írj le egy barátnak egy rövid üzenetet („Szia, eszembe jutottál”), vagy hívd fel azt, akivel biztonságos beszélni.
Ha jön a negatív önkritika: írj fel egy erősségedet vagy egy sikeres pillanatot egy füzetbe.
Ha önbüntető szokásba csúsznál (pl. túl sok netezés, evés): állj meg, és válassz egy apró, pozitív alternatívát (pl. igyál egy pohár vizet, sétálj 2 percet).
Ha túl nagy a nyomás: mondj ki hangosan egy rövid mantrát, pl. „Most csak egy dolgot teszek meg.”
Ha félelem állít meg: vegyél három mély levegőt, és közben mondd magadban: „képes vagyok a következő lépésre.”Az apró lépés visszajelzést ad az agyadnak: „tudok másképp működni”. Csináld addig, amíg elhiszed. Ne próbáld, csináld.
A lényeg: nem megállítani kell a gondolatokat, hanem felismerni és másik útra terelni őket. Minél többször gyakorlod, annál automatikusabb lesz, hogy nem húzod vissza magad.
Miért pont „vele” szemben nehéz? – ha egy személlyel kapcsolatban érzed ezt.
Erős érzelmi kötődés és múlt Ő XY, tehát nem „egyszerű múltbeli kapcsolat”, hanem lehet ez egy élethosszig tartó összeköttetés. Például a gyermekeid anyja, vagy apja. Ez a kötés sokszor érzelmi túlerőt ad a másiknak, még akkor is, ha már tudod, hogy ártó volt.
Határátlépések nyomai Ha valaki vagy valami elvette tőled a biztonság alapjait (például: lakás, pénz, stabilitás, biztonság), akkor belül maradhat egy „nekem nincs jogom” érzés. Ez a minta újra és újra beindulhat, amikor vele kapcsolatba kerülsz.
Hatalmi egyensúly felborulása Mivel „ő” vagy „az” vitt el dolgokat, a kapcsolatotokban egyfajta erőfölény maradhatott fenn. Tudattalanul még most is úgy működhet a dinamika, mintha ő vagy az- az esemény lenne a döntőbíró, neked pedig alkalmazkodni kell.
Belső hiedelmek, amik élnek benned Lehet, hogy más helyzetekben már tudod magad mellett meghúzni a határt, de vele, vagy azzal a bizonyos dologgal, érzéssel kapcsolatban ami triggerel és önsorsrontásba kezdesz ott maradtak olyan hiedelmek, mint pl.:
„Nélküle nem boldogulok.”
„Nekem tűrnöm kell.”
„Ha szembeszállok, még rosszabb lesz.”
A fájdalom feldolgozatlansága Amíg a veszteség (hogy ő vagy az esemény ami történt elvette, amid volt, vagy kellemetlen helyzetbe kerültél valaki vagy valami miatt) nincs teljesen feldolgozva, addig könnyen újraéled a fájdalom, és belülről megakasztja a cselekvést.
Mit lehet tenni?
Tudatosítani a kivételt: ismerd el magadnak, hogy „igen, vele, vagy azzal a bizonyos dologgal szemben más szabályok élnek bennem, mint másokkal szemben vagy más helyzetekben”.
Már ez is erőt adhat, mert nem azt üzeni, hogy mindenben gyenge vagy, hanem hogy itt van egy különleges csomópont.
Külön választani a szerepeket: ő mint apa/anya/barát/ partner jelen van az életedben de ő mint partner vagy barát már nem határozhatja meg a te életedet. Ezt belül újra és újra szét lehet választani.
Vagy: az – az esemény megtörtént, de az a bizonyos esemény már nem határozhatja meg a jelenlegi életed.
Kicsi győzelmeket keresni: apró dolgokban határt húzni. Ha személyről van szó érdemes megfigyelni hogyan kommunikálsz vele, mennyi időt adsz neki a figyelmedből, mit engedsz meg magadnak, amikor róla gondolkodsz. Ezekből épül lassan az erő.
Hiedelmekkel dolgozni: minden alkalommal, amikor észreveszed az önsorsrontó gondolatot átírni egy reálisabb változatra: „nem könnyű, de képes vagyok lépésenként építeni magam”.
Támogatói háló erősítése: barát, szakember, közösség – bármi, ami segít, hogy ne csak „vele szemben”, vagy azzal „a bizonyos dologgal szemben” kelljen erőből állnod, hanem legyen külső támaszod.
Érdemes megkeresni, hogy hol van a legmélyebb régi programod és a legerősebb hatása annak, amit elvesztettél. Nem gyengeség, hanem egy hanem egy feldolgozásra váró seb, ami idővel erőforrássá alakítható.
Ezt a gyakorlatot otthon, nyugodt körülmények között érdemes elvégezni. Lehet írásban, vagy csukott szemmel, vizualizálva is.
1. Helyzet felidézése Gondolj egy olyan szituációra, amikor azt érezted, hogy valami elvett tőled egy darabot az erődből: biztonságot, önbizalmat, méltóságot, lehetőséget. Nem kell a legfájdalmasabbat választani elsőre – elég egy kisebb epizód.
2. Érzés megnevezése Figyeld meg, mit érzel most ezzel kapcsolatban: harag, félelem, tehetetlenség, szégyen? Adj neki szót: „Most azt érzem, hogy…”.
3. A „lánc” elképzelése Képzeld el, hogy közted és a helyzet között van egy láthatatlan lánc. Mintha a történtek óta ezen keresztül az erőd egy része ott ragadt volna.
4. A döntés pillanata Mondd ki magadban: „Ez az erő az enyém. Nem adom tovább. Visszaveszem.”
5. A visszaáramlás képe Lásd, ahogy a láncból kiszakad a része, és az energia – fény, szín, szikra, ahogy neked jó – visszaáramlik beléd. Ahogy belép, érzed: a mellkasodban, a testedben megerősödsz.
6. Lezárás Képzeld el, hogy a lánc megszűnik közted és a helyzet között. Mostantól nincs ott az a fogás, ami eddig megakasztott. Zárd le egy mondattal: „Ami az enyém, nálam marad. Ami nem az enyém, azt elengedem.”
Tippek a gyakorláshoz:
Először kisebb helyzetekkel gyakorold, aztán lépj a nagyobb sebekhez.
Minden alkalommal, amikor csinálod, egy kicsit több erőt érzel majd visszatérni.
Ha túl intenzív érzések jönnek, hagyd abba, vegyél néhány mély levegőt, és tudd: nem kell egyszerre mindent visszavenni.
Az önsorsrontás sokszor egy feldolgozatlan seb újra és újra aktiválódása. Ezzel a gyakorlattal megtanulhatod, hogy az erőd mindig visszahívható – és hogy a döntés joga nálad van.
Szeptember 10. az Öngyilkosság-megelőzés Világnapja, amelyet a WHO és az International Association for Suicide Prevention (IASP) hirdetett meg.
Ezt a mondatot ott fent, nem én találtam ki, ezt a választ küldte nekem a mai reggelen egy családsegítő szolgálat vezetője arra a kérdésemre, hogy a család, akiket hozzájuk irányítottam, akiknek a gyermekükkel kapcsolatosan jelzést tettem öngyilkossági szándék miatt, miért nem kapott még családterápiát?
A válaszban még az is említésre került, hogy 16 fő van a várólistán, akik szeretnének családterápiára járni. Akik szeretnének, mert ez a család még oda sem jelentkezett. A várólista sem volt fontos a számukra, a nyaralás és az egyéb elfoglaltság igen. „Szuper.”
Kérdezem én: miért szülnek ezek a nők gyermeket? Amennyiben pedig mentális problémájuk van, vagy elakadásuk az anyasággal kapcsolatosan, miért nem kérnek segítséget és vállalják a felelősséget? Hol van apuka ebben a helyzetben?
Hogy lehet egy gyermeket így magára hagyni? Hogy lehet az, hogy engem ez jobban érdekel, mint magát a családot? Mi az, hogy nem érnek rá?!
Tipikusan jellemző a családokra az egyébként, hogy amikor jelzem, egy gyermek öngyilkossági szándékát feléjük engem tesznek felelőssé. Azt hiszik, hülyeségeket beszélek, túlgondolom a dolgot, pedig nem. Ezek után jelzést teszek az illetékes családsegítők felé. Ezek után a család azonnal elviszi tőlem a gyermeket, tőlem, akiben annyira megbízott a gyermek, hogy ezeket elmondta nekem, mert nekik egyébként nem!
A legféltettebb titkaikat osztják meg velem, és ilyenkor én nem elárulom őket, hanem a jelzési kötelezettségem miatt köteles vagyok jelzést tenni. Ha nem teszem meg, elmulasztom a kötelezettségemet, és az is lehet, hogy a gyermek véget vet az életének rövid időn belül. A titoktartás alól mentesülök ezekben az esetekben, főleg 14 éves kor alatt.
Nekem nem kompetenciám mentális betegségekkel foglalkozni. Én valójában mentálisan egészséges embereket kísérhetek. Nem foglalkozhatok öngyilkos jelöltekkel, skizofrénekkel, vagy személyiség zavaros emberekkel.
Azonban van egy csodálatos képességem, hogy szinte az első alkalommal, amikor találkozom egy gyermekkel, vagy felnőttel, azonnal észreveszem az abúzus jeleit, az öngyilkos hajlamot, és rá merek kérdezni. Mivel szeretettel és értő figyelemmel fordulok feléjük, megbíznak bennem, és bár kezdetben félnek a következményektől, miután engedélyt kérek tőlük a jelzésre, továbbra is bíznak bennem. Tudják, hogy ezt értük teszem, és más gyermekekért vagy felnőttekért is. Képes vagyok tartani addig őket, amíg megtaláljuk a megfelelő kezelési módszert és szakembert a számukra. Persze ilyenkor sürget az idő. Ilyenkor elérhető üzemmódban vagyok telefonon is.
Tények, adatok, számok:
A társadalombiztosítás keretein belül csekély az esély, hogy időben kezeléshez jutnak.
Az idei nyár elejei esetem, most kap megfelelő ellátást az egyik pszichiátriai osztályon. Nem volt hely. A családsegítőben egy pszichológusra 80 fős a váró lista. Ez azt jelenti, 80 gyermek vár egy pszichológusra, hogy segítséget kapjon.
Ahogy fentebb írtam a családterápiás ellátásokra is hosszú a várólista.
Jogszabályi előírás szerint:
Egy iskolában 500 diákra jut egy félállású pszichológus, rosszabb helyeken 3000 gyermekre jut egy pszichológus. A valóság tehát: a szakemberek jelentős túlterheltsége, az ellátás gyakori hiánya vagy késlekedése.
Magyarországon az öngyilkosság a 15–19 éves korosztály második leggyakoribb halálozási oka, Európában pedig a fiatalkori halálozás terén ez a súlyos probléma kiemelkedően jelen van.
Magyarországon a diagnosztizált mentális zavarok aránya a serdülőknél 11,2 %, ami szintén kiemelkedően magas.
A fiatalkori öngyilkosságok több mint 90 %-ának hátterében kezeletlen pszichiátriai betegség áll.
A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány adatai szerint az elmúlt egy évben: 30 000 fiatal kereste meg a segélyvonalat. Körülbelül 2 000 megkeresést öngyilkossági gondolat miatt tettek. 1 500 esetben pedig önsértés volt a témakör.
(Én egyszer próbáltam hívni a Kék Vonalat az egyik gyermek miatt, késő este, elsőre elértem őket, ezek után még egy hívást kellett volna megtennem feléjük: hatszor próbáltam, végül nem sikerült újra beszélnem velük. Nem azért, mert nem veszik fel, hanem annyi hívás érkezik be hozzájuk, hogy nincs kapacitásuk a bejövő hívásokat fogadni.)
A fiatalok jelentős része pszichoszomatikus tünetekkel is küzd: 57,3 % gyakori fáradtságról, 54,2 % idegességről, és 28,7 % fejfájásról számol be. 15 %-uk egyszerre több tünetet is tapasztal.
A leggyakoribb mentális panaszok:
szorongás (92 %),
magatartászavar (83 %),
családi harmónia megbomlása (82 %),
tanulási- és figyelemzavar (77–79 %),
depresszió (61 %),
önsértés (51 %),
evészavar (39 %) és családon belüli erőszak (38 %) szerepelnek
Figyelmeztető jelek, amelyekre érdemes figyelni:
1. Viselkedésbeli jelek
Hirtelen visszahúzódás, elszigetelődés a kortársaktól és családtól.
Kedvenc tevékenységek, hobbik iránti érdeklődés elvesztése.
Tanulmányi teljesítmény hirtelen romlása.
Gyakoribb hiányzások az iskolából, elmaradozás a programokról.
Fokozott kockázatvállalás, veszélyes viselkedések (pl. önsértés, alkohol/drog kipróbálása).
2. Érzelmi jelek
Tartós szomorúság, levertség, motiválatlanság.
Szélsőséges hangulatingadozások (pl. egyik pillanatban düh, másikban közöny).
Gyakori sírás vagy éppen „érzelemmentesség”, mintha „kikapcsolna”.
Gyakori fejfájás, hasfájás, amit nem indokol szervi probléma.
Fáradtság, energiahiány.
Önsértés jelei: vágások, horzsolások, égésnyomok eltakarása (pl. mindig hosszú ujjú ruha).
5. „Riasztó kombináció”
Ha egyszerre több jel is fennáll, különösen, ha:
visszahúzódás + jövőtlenségérzés + búcsúzkodás/halálról való beszéd → nagyon erős veszélyjelzés.
Mit tehet egy felnőtt, ha ezeket észleli?
Nyíltan kérdezni: „Látom, hogy szomorú vagy. Gondoltál már arra, hogy bántsd magad?” – a kutatások szerint a rákérdezés nem növeli a kockázatot, hanem megkönnyebbülést hozhat.
Biztonság megteremtése: ne maradjon a gyerek egyedül, amíg komoly veszélyt látsz.
Szakemberhez irányítás: pszichológus, gyermekpszichiáter, krízisvonal (pl. Kék Vonal: 116-111).
Elfogadó jelenlét: ítélkezés nélkül meghallgatni, nem bagatellizálni („ne dramatizálj”) és nem sürgetni („szedd össze magad”).
– főleg ha nincs szakmai szűrés, vagy bárki bármit mondhat, és esetleg nincs felelősségvállalás, olyan kijelentések is elhangozhatnak, amelyek tévútra viszik a résztvevőket, vagy egyenesen ártanak.
Erős írás lesz – erős idegzetűeknek – kemény szakmai tartalommal, és saját traumákkal
Mit is boncolgatok én itt? Az online kávézásokat, főleg ha a traumáról van szó.
Mi az oka ennek?
Mert a trauma – én azt gondolom – egy nagyon érzékeny téma – rohadtul nem játék, és nem csak egy laza beszélgetés online – egy kávé mellett. A résztvevők azonban elképzelhető, hogy egymás megtartására építenek, miközben tengernyi sebet hordoznak mindannyian, éppen ezért könnyen újra traumatizálhatják egymást. Ha nincs szakmai keret vagy nincsenek határok: kicsúszik az egész a biztonságos mederből.
„Egymondatos bölcsességek”
Vannak azok a bizonyos „egymondatos bölcsességek”, amelyek könnyen tévútra visznek. Első hallásra elképzelhető, hogy logikusnak tűnik amit hallasz, megerősít abban amit hiszel, megnyugtat téged – azonban elképzelhető az is, hogy félrevezet, főként azért, mert ezek az „egymondatos bölcsességek” leegyszerűsítenek egy komplex helyzetet.
A héten olvastam egy posztot, és az ahhoz tartozó hosszá szólásokat. Én is hozzászóltam, és ott született meg bennem a gondolat, hogy írok egy posztot inkább erről.
Elsőre, ami szembe tűnt nekem, hogy mi az oka annak, hogy miért nem marad mindenki a saját kaptafájánál? Nem szeretnék udvariatlan lenni, azonban őszinte és önazonos vagyok főleg a trauma szó hallatán. Nem tudok szemet hunyni felette. Miért?
Kifejtem akkor bővebben
A trauma nem lehet csak trendi téma, hanem pszichológiai/pszichiátriai kategória, és ha rossz kontextusban kezelik, az akár ártalmas is lehet. Ha valaki ezt a szót használja, mint hívószó, úgy, hogy egyébként nem ez a szakterülete, ez számomra hatásvadász és etikai szempontból is kérdéses. Egy „online kávézás” légköre azt gondolom inkább baráti, laza, közösségépítő. És tényleg tök jó tud lenni. Nagyon jók is tudnak lenni. De tényleg. Vállalkozásról, női összetartásról, kiégésről lehet szó – de a trauma azért már egy más súlycsoport. Ott képzett szakember kell, biztonságos keret, és nagyon tiszta határok.
De a poszt hozzászólásai közt is látszott, hogy határok biztosan nincsenek, vagy inkább keretek – miből látom ezt? *Mindjárt kifejtem azt is lentebb. Szakember meg bízom benne, hogy van/volt/lesz.
Sokszor a marketingben előfordul, hogy valaki erős szavakat választ, hogy megszólítson egy közönséget. De azt gondolom, amennyiben ez túlmegy egy határon (például klinikai fogalmakat kever önfejlesztő vagy üzleti témákba), az hiteltelenné és akár felelőtlenné is teheti az illetőt.
Ráadásul ha valaki kicsit is gyengébb láncszem ebben az online közösségben, akkor az nem fogja elbírni mások traumáit.
Ha egy közösségben – főleg egy nem szakmailag vezetett térben – elkezdenek traumákról beszélni, akkor az, túlterhelő lehet. Aki maga is sérülékeny, könnyen „rákapcsolódik” mások fájdalmára, és nem bírja el. Ez meg retraumatizáló lehet.
Amennyiben:
Hiányzik a keret és a tartás megcsúszhat a dolog. Egy pszichológus vagy terapeuta tudja, hogyan fogja meg, terelje, zárja le biztonságosan a témát. Egy „valaki” akinek nincs ilyen képzettsége, nem feltétlen tudja.
Amennyiben keveredik a szerep: egy közösségi, baráti, „kávézós” hangulat azt sugallhatja, hogy könnyed, támogató beszélgetés lesz. De ha valaki mély sebeket hoz, az felborítja a dinamikát, és könnyen terhet rak a többiekre.
És végül ha nincs kontroll: ha valaki elkezd egy súlyos traumát megosztani, nincs biztosíték arra, hogy kap megfelelő reakciót vagy támogatást. Sőt, lehet, hogy valaki mást ezzel mélyen megsebez.
Ezért van az, hogy a traumafeldolgozás zárt, szakmai keretekhez kötött – csoportterápiában, pszichoterápiában, pszichiátriai támogatással zajlik.
Én azonnal tovább irányítom az ügyfeleimet, ha komolyabb trauma kerül elő, csak addig tartom őket, amíg a megfelelő szakembert megtaláljuk a számukra. Nem az én kompetenciám, attól eltekintve, hogy keményen benne vagyok a témában. Márpedig előkerül.
Egy szónak is száz a vége: egy gyengébb láncszem tényleg nem bír el mások traumájával, és ettől maga is rosszabb állapotba kerülhet.
A fejétől bűzlő hal
„Egymondatos bölcsességek” 2.0 (itt jön a fentebb ígért kifejtős rész)
*Ha valaki azt mondja pl. „a traumából nem lehet tanulni”, az megerősítheti a tehetetlenség érzését, és elveszi a reményt attól, aki épp keresne kapaszkodót.
Ha valaki azt mondja a „fejétől bűzlik a hal”, azonnal másra tereli a felelősséget, és nem azt nézi, ő esetleg hol hibázott. Nem azt nézi, hogy esetleg ő nem tudja tartani a határait. És! Aki éppen ezt tanulja, annak meg azt sugallja: nem a te felelősséged, nyugodtan fogd arra, aki bántalmaz.
Ez az üzenet (a fejétől bűzlik a hal) egy abszolút kollektív felelősség-áthelyező üzenet, és bár van benne egy adag igazság (hiszen akár a vezetői hibák egy cégnél tényleg meghatároznak egy rendszert), a pszichológiai jelentése azonban veszélyes lehet:
Ez tehát tipikus felelősségáttolás: arra tanít, hogy ne magadban keresd a mozgásteredet, hanem mutogass „fölfele”. Vagy másra.
Ez egy határkeverés is egyben: azt sugallja, hogy mindig más (a vezető, a rendszer, a „nagyobb erő”, a bántalmazó) hibás, így nem is érdemes megnézni: én hogyan tartom a saját határaimat, mit engedek meg magammal szemben. (Elárulom, pedig de, érdemes!)
Ez így egy tanulási zsákutca: aki épp a felelősségvállalást, önállóságot, határtartást tanulja, annak nagyon rossz üzenet, mert megerősíti az áldozati narratívát: „nem rajtam múlik, hanem azon, aki bánt.”
Ez a bántalmazás dinamikájában különösen veszélyes: azt az illúziót kelti, hogy az erősebb fél mindenhatósága miatt nincs semmi mozgástér – pedig az egészséges gyógyulás egyik alapja pont az, hogy valaki megtanulja, hol és hogyan tudja megvédeni magát, és mi az, amit már nem kell elviselnie, mert nem is érdemes!
Én ezt így mondanám:
Igaz, hogy egy hal feje büdösödik meg először, de attól még mindenkinek van saját felelőssége abban, hogy mit kezd a helyzettel: marad-e, szemet huny-e, szól-e, kilép-e? Innentől már a bántalmazott félen múlik. Leteszi-e a félelmeit, egyenes háttal feláll és tovább megy, akkor is, ha az fáj, vagy ijesztő. Mert ettől lesz „tökös”. Ettől lesz önbizalma végül, ettől lesz szabad ember, és ettől lesz egészséges mentálisan, és fizikálisan is.
Következő„bölcsesség”:
„Átmentem rajta, és ez nem az a trauma, amiből érdemes tanulni”.
Ok, értem én. De ez nem lehet egy általános érvényű igazság. Ez a mondat helyesen így hangozna: „Átmentem rajta, és számomra ez nem az trauma, amiből nekem érdemes tanulni.” Így ok.
Ez az illető saját élménye. De amikor kijelenti, hogy „tévút, hogy fájdalomból tanulunk”, az másokra nézve félrevezető lehet.
Van, akinek a trauma tényleg csak pusztítás, és nem talál benne jelentést. Van, akinek meg a feldolgozás során óriási erőforrás születik.
Tanulás és trauma kapcsolata ebben a formában tehát eltorzítva jelenik meg: Nem arról van szó, hogy „a trauma jó, mert tanulunk belőle”.
Hanem arról, hogy a feldolgozás során kialakulhat reziliencia, önismereti mélység, másokra figyelés képessége.
A trauma nem szükséges feltétele a tanulásnak, de ha már megtörtént, akkor lehetséges belőle fejlődés.
Én vagyok a képen
Itt vagyok például én:
Elhanyagolt gyermek
Bántalmazott gyermek
Öngyilkossági kísérleten átesett gyermek
Összevagdosott karú gyermek
Borderline személyiségzavaros ember
Volt önbizalom hiányos felnőtt
Volt kétségbeesett felnőtt
Volt félelmekkel teli felnőtt
Volt határait képtelen tartani felnőtt
Volt érzelmeit kifejezésre képtelen felnőtt
Kisemmizett felnőtt
Colitises felnőtt
Spondylophatiás felnőtt
Ezek traumák. Az én traumáim. A borderline személyiségzavar is trauma szüleménye. Főként az elhanyagolt gyermeké.
Mit tanultam belőle?
Segítő szakember lettem. Ez a legszebb számomra.
Azonnal észreveszem az elhanyagolást másoknál. Képes vagyok elmagyarázni másoknak, hogy mit is jelent ez, és hova vezethet.
Azonnal észreveszem a molesztálás és a bántalmazás jeleit, tudom, hogyan tartsam meg a hasonló sorstársaimat, és tudom hova irányítsam őket, mert ismerem a saját kompetencia határaimat. Azonban azt is tudom, mikor milyen hatóságokhoz kell fordulnom. Meg tudom védeni a gyermekeket, és tudom támogatni a szülőket a folyamatokban.
Olyan hatással vagyok az emberekre, hogy ki merik mondani előttem, hogy meg akarnak halni, és azonnal tudom mi a teendő. Tudom őket tartani addig, amíg megfelelő segítséget kapnak, ha kell hónapokon keresztül. Életben tartom őket. Mert tudom milyen ez, és nem nevetem ki a szavaikat, nem fordulok el és nem jövök Istennel, mert egy öngyilkos jelölt nem Istenen gondolkodik. Nem bagatellizálom el az érzéseiket, és a szülőket is „rendre utasítom” ha szükséges, mert a szülők gyakran ezekkel a kijelentésekkel nem foglalkoznak, mert nem bírják el. Van bátorságom ott lenni, jelen lenni.
Tudom, hogy a borderline személyiségzavar nem fix identitás, tudom, milyen terápiákkal lehet rendet tenni a fejekben, és tudom, hogy ez mégis triggerelődhet alkalomadtán a felnőtt korban – és akkor mi a teendő.
Tudok pozitív szemlélettel dolgozni, elő tudom vakartatni az erőforrásokat, tudom a félelmeket kezelni, meg tudom tanítani másoknak, hogy hogyan kezeljék azokat.
Meg tudom tanítani az embereket a határaik felismerésére, azok tartásaira. Képes vagyok átadni azt, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket és a szükségleteiket.
Tudom, mit lehet enni egy colitisesnek, ismerem a lelki okokat, és tudom milyen keretek közt érdemes élni ezzel a betegséggel. Tudom, mire tanít ez a betegség, és miből eredhet, ahogy a másik betegségem is, amivel kicsit most nehezebben boldogulok. Tudom, hogyan lehet gyógyszerek nélkül tünetmentesnek lenni.
Ezek kemény traumák.
De lehettem volna áldozat is.
Lehettem volna az állandóan szüleit hibáztató nő, akinek semmi sem sikerül.
(Fejétől bűzlik a hal ugyebár) Mondhattam volna azt is, hogy nekem ezekből nem érdemes tanulnom. És maradtam volna az, vagy olyan, aki és amilyen voltam.
De én, tanulni akartam. Szabad akartam lenni, jobban akartam lenni.
A képen én, Montefoscoliban, a SZABADSÁGOM ünneplésekor, nyakam alatt a bántalmazás végét jelentő szív tetoválással
Ez mindenkinek a saját döntése, a saját felelőssége.
Az, hogy valaki másként érez szíve joga. De nem lehetnek a negatív üzenetek általános üzenetek, mert igenis aki akar, az tud gyógyulni, fejlődni és tanulni.
Félelmetes?
Az baszki. Terápiák, felismerések, sírás, zokogás, fájdalom, ami sokszor mérhetetlen.
A hozzászólások a posztnál mindenfélét összemosnak, személyes élményt általános igazságként tálalnak, és nem volt jelen ott egy szakember, aki mindezt mederben tartaná, ráadásul többen helyeseltek is. Ezért szóltam végül hozzá, pedig tudom, hogy nem az én kompetenciám, azonban nagy rálátásom van erre.
Ez tehát az, ami a laikus online csoportokat gyakran veszélyessé teszi: a kijelentések autoritatívnak (hitelesnek) hatnak, miközben félrevezetők.
„Le kell merülni a gödör aljára, hogy onnan rugaszkodjunk el” aztán a következő mondat így hangzott: „pont, hogy nem kell lemenni az aljára a lendületért”
Ez számomra két ellentmondó narratíva, és egyik sincs szakmai kontextusban kibontva.
Miért lehet ez problémás? Mert keveredik a metafora és a valóság.
A gödör-hasonlat szemléletes, de pszichológiai értelemben félrevezető. Nem minden traumát túlélőnek kell „mélypontra zuhannia”, mielőtt változtatni tudna. Így éppen igaz lehet a mondat második fele.
Van, aki azonnal elkezd építkezni egy trauma után. Más tényleg átéli a „mélypontot”. Egyik sem szabály. Ezek nem meghatározott szabályok. Mindenkinek más a traumája, más a gyásza, más a feldolgozási képessége.
Ez összezavarhatja a résztvevőket:
Ha valaki most küzd például zaklatással /bántalmazással és azt hallja, hogy „még nem érted el a gödör alját” azt hiheti, hogy még rosszabbnak kell lennie a helyzetnek, mielőtt léphet. Ez bénító.
Ha meg a másik mondás hangzik el, akkor azt érzi: rosszul csinálom, hogy padlón vagyok, mert nem ott „kellene” lennem.
Itt sem volt meg számomra a szakmai tartókeret.
Egy képzett pszichológus itt segítene: elmagyarázná, hogy a feldolgozás útjai sokfélék, nincs egyetlen igazság, és nem kell extrém képekben gondolkodni.
Egy biztonságosabb narratíva részemről így hangzana:
A traumára mindenki másként reagál. Van, aki nagyon mélyre kerül, mielőtt újra erőt gyűjt. Van, aki fokozatosan, kisebb lépésekben építkezik. Egyik út sem jobb vagy rosszabb. A fontos az, hogy legyen biztonságos közeg és támogató keret a gyógyuláshoz.
Ennyi.
Az ilyen jóváhagyások (igen, igazad van, úúú ez milyen jó mondat!) és „bölcs mondások” valójában relativizálják (leértékelik) a valós szenvedést, és összezavarják azokat, akik amúgy is bizonytalanok.
A trauma nem vallási dogma, hanem pszichés és testi tapasztalat.(merthogy ez is megjelent a poszt alatt: kereszt, megváltás)
Ha valaki a kereszt-metaforát hozza be, azzal azt sugallhatja, hogy a szenvedés szükségszerű, elrendelt, és csak így jöhet a megváltás. Ez veszélyes üzenet lehet egy traumatizált embernek.
Áldozathibáztatás rejtetten:
Ha meg mégis „kell kereszt a megváltáshoz”, akkor az áldozat helyzete értelmezhető úgy is: „szükséges volt, hogy bántsanak, hogy tanulj”. Fogadd el. Ez teljesen ellentétes a szakmai traumafelfogással, ahol világos: a bántalmazás soha nem indokolt, soha nem szükséges.
Ha meg kérdésként jelenik meg: kell-e kereszt a megváltáshoz?
Az meg kétféle képen hathat. Vajon tényleg szükséges-e szenvedés a fejlődéshez? Ez amúgy abszolút lehet építő.
De lehet veszélyes is: mivel a kereszt szimbolikája a „szükséges áldozat” képét hordozza, könnyen úgy értelmezheti egy áldozat, hogy a szenvedése előírt út. Egy gyengébb helyzetben lévő ember meghallhatja úgy, hogy: igen, nekem kellett ezt megélnem, különben nem lennék értékes.
Ez pedig ugyanoda vezethet: a bántalmazás elfogadásához vagy idealizálásához
A kultúra mint igazolás
Az, hogy bizonyos kulturális szimbólumokban (pl. Jézus keresztje) valóban megjelenik a szenvedés motívuma, nem jelenti azt, hogy az életben bárkinek kell szenvednie ahhoz, hogy fejlődjön.
A „kódolva van a kultúránkban” kijelentés túl általános, és ráadásul passzívvá teheti a hallgatót: „ha így van kódolva, akkor el kell fogadnom”. Egyébként igaz is lehet ez az állítás, nekem a himnuszunk is borzasztóan hat. A Kossuth-induló számomra motiválóbb lenne.
Szakmailag biztonságosabb narratíva lehetne:
Sok kultúrában valóban erős a szenvedés motívuma, de a modern pszichológia szerint a trauma nem szükségszerű feltétele a fejlődésnek. A tanulás és változás megtörténhet biztonságos, támogató tapasztalatokon keresztül is – nem kell, hogy a fájdalom legyen az ára.
Az ilyen és hasonló beszélgetések folyamatosan abba az irányba mennek, hogy a trauma szükségszerű, kulturálisan igazolt és kvázi „hasznos” – miközben elvész a lényeg: az ember védelme, határhúzása és jogai.
A fejlődéshez nem kell bántás. A trauma nem szükséges, hanem megtörténik. Az érték nem abban van, hogy valakit bántottak, hanem abban, hogy képes volt túlélni és erősebbé válni annak ellenére. A tanulási folyamat nem a traumától lesz értékes, hanem attól, hogy valaki megküzdött vele.
A trauma nem tanító, csak seb. Az erő abból fakad, hogy begyógyítod.
Te mit gondolsz erről?
Milyen érzés volt olvasni az én traumáimat?
Mit éreztél közben?
Elítélsz vagy megtartasz?
(Költői kérdések. A válaszok nem rólam, hanem rólad szólnak.)
Az elmúlt években volt, hogy költöztünk. Máskor menekültünk. Olykor csak továbbálltunk, mert nem maradt más. A vándorlás nem mindig fizikai. Van, amikor belül történik – halkan, lassan, generációkon át. Van, amikor nem kérdezik, készen állsz-e.
A „negyven éves vándorlás” – mint fogalom – számomra már nemcsak egy bibliai történet. Hanem egy belső térkép. Egy túlélési stratégia. Egy sor seb, amit idővel megtanulsz elnevezni.
Az alábbi részlet „Egy border naplója” című könyvemből származik. Egy személyes történetből, ami talán nem is csak az enyém. Talán ismerős neked is.
„Az elmúlt években ötször költöztünk. Panni viccesen az egyik költözésünknél úgy fogalmazott: „megkezdődik a negyven éves vándorlás”.
„A negyven éves vándorlás a zsidó nép bibliai történetében a kivonulás utáni időszakra utal, amikor is a Sinai-félszigeten vándoroltak, mielőtt elfoglalták volna az Ígéret Földjét. Ez az időszak a zsidó nép számára a próbatételek és a lelki fejlődés időszaka volt.
A vándorlás során a zsidók a sivatagban vándoroltak, és közben megkapták a Tórát Mózes által a Sínai-hegyen. A Biblia elbeszélése szerint a zsidó nép nem azonnal jutott el az Ígéret Földjére, hanem a kísértés és a hűtlenség miatt a sivatagban kellett bolyonganiuk egy generációnak, amíg a régi generáció ki nem halt, és az új nemzedék készen nem állt az Ígéret Földjének elfoglalására.
A negyven éves vándorlás a zsidó hagyományban nem csupán egy történelmi esemény, hanem szimbolikus jelentéssel is bír. A sivatagi vándorlás a próbák, a megújulás, és a lelki fejlődés időszaka a zsidó nép számára. A Szukkot, a Sátorok ünnepe is emlékezik erre a vándorlásra, amikor a zsidók a sátrakban éltek a sivatagban.”
Nekünk is tehát megkezdődött a kivonulás időszaka, amely nem múlt el egyikünk életében sem nyomtalanul. És valóban azt érzem a kemény próbatételek időszaka volt ez nekem és a gyermekeimnek. Átmentünk egyfajta lelki fejlődésen. Talán a legnagyobbat Panni és én ugrottuk meg, de az Ígéret Földjét nem értük még el. És a generációnk is nagyjából megvan, ki-ki a maga sérüléseivel.
Panni és én sérültünk a legjobban. Hogy gyógyultunk-e? Valamelyest igen. Valamelyest nem.
Én inkább valamelyest: nem. Ahogy a „mellékelt ábra” mutatja.”
Borderline
Határvonalon lévő, határeset. Két dolog határán van. Vannak a valóságtól elszakadt dolgok, és vannak a valóságban lévő dolgok. A valóságtól elszakadni ijesztő. Mint amikor azt hiszem a fiam kicsi, és közben ott áll előttem a maga százhetvenöt centijével, erős vállakkal, és pimasz mosolyával, miközben az arcába hullik a lágyan göndörödő haja. Ami természetesen barna. Hiszen arra vágytam.
Nem tudom, hogy ez a megbolondulás határa, avagy sem. Pillanatokig tartó emlékezés arra időszakra, amikor még kicsi volt, és ahogy öregszem egyre erősebben jönnek ezek a képek. Nem tudom, hogy ez a megbolondulás határa, avagy sem.
Nem tudom.
Fárasztó volt az elmúlt kilenc év. A kartondobozok, a költözések, az anyagi teher, és a felelősség terhe, miközben másokat tartok.
Fájdalmasan szép.
Fájdalmasan szép.
S, hogy hogy jönnek a képbe a zsidók? A gyermekeim zsidó iskolába járnak. Illetve Panni csak járt. Ezt a közösséget tartottuk megfelelőnek. Akik befogadnak, elfogadnak. Miközben őket nehezen fogadják be mások. Ők is határon vannak. Kirekesztettek. Ők különösen értik, mit jelent kívül lenni, és ezért talán különösen jól tudnak befogadni másokat. Ez a közösség nemcsak védelmet adott, hanem példát is arra, hogyan lehet erőt és identitást építeni az érzékenységből, másságból.
A borderline diagnózist viselő emberek érzéseit sokszor félreértik, bagatellizálják, vagy éppen túlzónak bélyegzik, miközben ők valójában túl sokat éreznek, nem túl keveset. Az intenzitás egyáltalán nem manipuláció – hanem valós, mély belső küzdelem. A mi küzdelmünk. „
A napokban írtam egy cikket a bántalmazásról, és annak a lehetséges felismeréséről, és arról, hogy mit tudsz tenni ezekben a helyzetekben, ha bántalmazást észlelsz.
(Személyes érintettségem révén írom a következő sorokat.)
Most jöjjön ebből kiemelve az öngyilkosság, ami egy nagyon nehéz téma főként azért, mert senki sem szeret róla beszélni, még én sem. Azonban ki, ha én nem?
Miért írom ezt így? Azért, mert életem során ehhez a „jelenséghez” sok közöm volt, és a munkám során –szerencsére elvétve- felmerülhet ez a téma is.
BÁTORSÁG
Miben tudok én segíteni? Abban, hogy időben felismerem, vagy segítek észrevenni másoknak a vészjelző jeleket, és segítek abban, hogy a megfelelő szakembert megtaláljuk. Nem lehet mindenkit minden áron megmenteni, és mivel az „ő élete, az ő döntése” – tiszteletben tartása mellett élek, nem is akarok. De vannak olyan értelmetlennek tűnő esetek, mint a 12 éves kislány esete a napokban, ahol elképzelhető, hogy időben lehetett volna mit tenni?
Nem ítélkezem senki felett, és nem gyanúsítok senkit semmivel, azonban a ma napon a HVG-ben olvasott erről szóló írás felborzolta a kedélyeimet, idézem:
„A tankerület szerint nem bullying vezetett a tragédiához, a Tények viszont úgy tudja, hogy a gyereket rendszeresen csúfolták.”
Ha egy iskolában rendszeres a csúfolódás (lelki bántalmazás), a fizikai vagy szexuális bántalmazás, zaklatás: szeretném jelezni és ismételni önmagam, hogy az iskolának kötelessége arról MINDEN ESETBEN jegyzőkönyvet felvenni, meghallgatni a bántalmazottat és a bántalmazót, értesíteni az illetékes családsegítőt, akik eddigi tapasztalataim szerint mindent megtettek, ami tőlük telt, bármelyiknél is jelentettem a bántalmazás esetét. Hálás köszönet érte! (Ilyenkor a családsegítő foglalkozásokat szervez, és előadásokat tart az iskolában bántalmazás témában, pszichológusokat rendel ki a bántalmazott és a bántalmazó részére.)
Úgyhogy na, NE! Ha egy gyereket csúfolnak rendszeresen egy iskolában akkor a felelősség kérdés köre hogyan is alakul?
Hol van az iskola és a szülő felelőssége ebben az esetben?
Az iskola felelősséget fent leírtam, jöjjenek a szülők:
Akik túlterheltek, fáradtak, frusztráltak, szintén meg nem értettek. Akik vállalkozók, akik munkavállalók, vagy éppen munkanélküliek, akiket súlyt az adózás, a drága bevásárlás, és a háztartás súlya, és még ott egy gyerek is, aki netalán depressziós.
Melyiket hagyják hátra a legtöbben?
A gyereket.
Miért?
Fogalmam sincs. Erre azok a szülők tudnak válaszolni, akik szemet hunynak a felett, hogy a gyerek bezárkózik a szobájába, naphosszat sír, vagy falcol (vagdossa magát). Észre sem veszik.
Miért?
Mert észre sem akarják venni.
Miért?
Mert úgy kényelmesebb.
Elhiszem, és megértem. Csak közben az a gyerek dönt: megnyugszik, és eldönti:
„ÉN INKÁBB MEGHALOK.”
„Senkinek sem vagyok fontos, senki sem hallja meg, amit mondok, senki sem veszi észre a könnyeimet, a szomorúságomat senki sem ölel meg, senki sem mondja azt, hogy szeret, bármit is teszek az rossz, helytelen, hülye vagyok, és csúnya, meg lányként fiúnak nézek ki – hiszen mások ezt mondják az iskolában, vagy az utcán, amikor hazafelé tartok.”
Miért nem hallod ezt meg?
Mert elnyomja a sok szar az agyad, s közben az a gyerek, akire vágytál – jobb esetben- haldoklik a testében.
Mert Téged sem hallottak meg, és egyszerűbb úgy tenni, mint a te szüleid, hiszen te is túlélted.
DE NEM VAGYUNK EGYFORMÁK!!!!!
Amit te elviseltél, azt nem biztos, hogy a gyermeked el akarja viselni. A „nem fáj az annyira” neki nem jön be, mert neki annyira de annyira fáj.
Mérhetetlenül szomorú és dühös vagyok, miközben egy kislány felakasztotta magát. Közben megtudtam, hogy egy kisfiú ugyanezt tette egy másik megyében, 14 évesen pár hónappal ezelőtt. Édeseim, annyira mérhetetlenül sajnálom! Csak remélem békére leltetek valahol.
Ti itt mind, vezetők, alkalmazottak, szülők, mit tesztek egy ilyen helyzetben?
Kértek, vagy mertek segítséget kérni?
Nem azért vannak a JÓ szakemberek, hogy ítélkezzenek, hanem azért, hogy segítsenek!
Ha legkisebb jelét is látod annak, hogy a gyermeked (vagy barátod, kollégád) nincs jól, azonnal jelezd!
Ismétlésként a jelek, amire érdemes odafigyelned gyermekek esetében (is)!
ÖNSÉRTŐ MAGATARTÁS – ÖNGYILKOSSÁG
Ha a gyermek hirtelen csak hosszú ujjas felsőket kezd hordani, vagy nyáron sem akar fürdőruhát felvenni, elképzelhető, hogy sebeket rejteget. Olyan sebeket, amelyeket falcolással „rakott” magára, a lelki fájdalmai enyhítésére.
Ha a gyermek sokat sír, depressziós, majd hirtelen megnyugszik, és nem látni rajta semmi különöset, akkor elképzelhető, hogy öngyilkosságra készül.
GONDOLKODÁSBAN, BESZÉDBEN MEGJELENŐ JELEK, AMELY AZ ÖNGYILKOSSÁGI SZÁNDÉKRA UTAL
Nyílt vagy burkolt utalások a halálra, öngyilkosságra
– „Nem bírom tovább.”
– „Jobb lenne, ha nem lennék.”
– „Bárcsak csak elaludnék, és soha nem ébrednék fel.”
Előzetes „búcsúzás”: levelek, üzenetek, ajándékok osztogatása, kapcsolatok lezárása. Túlzott bűntudat, értéktelenség érzése („Mindenkinek jobb lenne nélkülem.”) Halál vagy öngyilkosság témájának gyakori emlegetése, érdeklődés a módszerek iránt
Érzelmi és viselkedéses jelek
Tartós depresszió, szorongás, reménytelenség érzése. Hangulati szélsőségek: mély letargia, majd hirtelen „megkönnyebbülés” (ami lehet döntés jele). Elszigetelődés: barátok, család, tevékenységek elutasítása. Alvászavar (túl sok vagy túl kevés alvás). Alkohol, drog használatának fokozódása. A jövő teljes kilátástalansága
NA, itt aztán végképp ne fordulj el akkor sem, hacsak a szomszéd vagy!
MI AZ, AMIT TEHETSZ?
Beszélj vele – nyíltan és ítéletmentesen, empátiával, értő figyelemmel Ne félj kimondani: „Aggódom érted. Eszedbe jutott már, hogy árts magadnak?”
Ez nem fogja „beleültetni” a gondolatot – de lehetőséget ad, hogy megossza, ha benne van!
Hallgasd meg, ítélet nélkül!
Ne bagatellizáld: „Másnak is nehéz.” – helyett mondj inkább:
– „Ez tényleg nagyon nehéz lehet neked.”
– „Fontos vagy. Számítasz.”
Bátoríts segítségkérésre:
„Nem vagy egyedül. Tudunk segítséget kérni.”
Segíts neki eljutni szakemberhez – orvoshoz, pszichológushoz, krízisközponthoz
Ne hagyd egyedül, ha komoly a veszély! Ha úgy látod, konkrét veszélyben van, hívd a 112-t! Vidd el kórházba vagy hívd a krízisvonalat!
📞 Fontos segélyvonalak Magyarországon
Kék Vonal (gyerekek, fiatalok, hozzátartozók): ☎️ 116-111 – ingyenesen, éjjel-nappal
Lelki Elsősegély Telefonszolgálat: ☎️ 116-123 – ingyenes, 0–24 órában
Öngyilkosság megelőzés – online csevegés is elérhető (pl. Kék Vonal, ifjúsági szolgálatok)
A legfontosabb, hogy NE BAGATELLIZÁLD EL a gyermeked érzéseit, azért, mert a te érzéseiddel sem foglalkoztak, és túlélted.
Nem az ijesztgetés a cél, hanem a figyelem felhívása.
Nézd meg a Netflixen a „13 okom volt rá” c. sorozatot. Utána a Kamaszokat. Az első keményebb volt számomra, mert ezen én is átestem.
De nekem dolgom van itt a világban, mert itt vagyok. Én ÉLEK.
Mi az oka ennek? Azért, mert elképzelhető, hogy Te is érintett vagy? Egyszerűbb nem oda nézni?
Az egyik gyermekbántalmazásos esetemnél azt mondta a családsegítő munkatársa, hogy nagyon köszönik a munkám, „külsősök” nem szoktak jelezni.
Azóta is döbbenten állok ez előtt a mondat előtt, és nem is igazán tudom hova tenni.
Én nem állítom, hogy mindenkinek kötelessége menteni a másik ember életét, és ez nem is lehetséges. Azonban mi az, amit tehetsz, vagy mire érdemes figyelned munkáltatóként, vagy szülőként, akár szomszédként, összefoglalom. A többi már rajtatok múlik.
A BÁNTALMAZÁS JELEI A MUNKAHELYEN
Felnőttek esetében – lehetséges jelek
Viselkedésbeli jelek. Szokatlan visszahúzódás, zárkózottság. Szorongásos tünetek, túlzott éberség (hipervigilancia). Indokolatlan félelem bizonyos személyektől vagy helyzetektől. Megváltozott viselkedés a párja közelében – pl. rettegés, engedelmesség. Gyakori, nehezen megmagyarázható hiányzások a munkahelyről. Alvászavar, kimerültség, koncentrációs nehézségek. Hirtelen teljesítményromlás vagy szélsőséges stressz.
Példa: Aki mindig mindent eltűr (engedelmesség), akivel lehet üvöltözni a munkahelyén, és nem szól semmit, az valószínűleg segítségre szorul. Ez nem biztos, hogy azt jelenti, hogy otthon fizikailag bántalmazva van. Azonban egy ilyen viselkedéssel élő ember minden esetben elnyomja a saját szükségleteit, nincs önbecsülése, és nem tudja kifejezni az érzéseit. Ha ez menne neki, akkor valószínűleg az is menne, hogy segítséget kérjen, vagy jelezzen ha valaki megüti.
A DURVÁBB JELEK
Fizikai jelek
Ismétlődő sérülések, zúzódások (különösen arc, kar, nyak, csukló körül). Sérülésekre adott szokatlan, ellentmondásos magyarázatok. A test elfedésének állandó vágya (pl. melegben is hosszú ujjú ruha)
Kommunikációs jelek
Bűntudat, önhibáztatás („Mindent én rontok el…”). Elkerülő válaszok, ha a magánélet kerül szóba. Megfélemlítettség érzékelhető a beszédmódból.
VAN –E FELADATUNK EZZEL MUNKÁLTATÓKÉNT, VEZETŐKÉNT?
IGEN VAN!
A munkáltatók felelőssége nemcsak a munkavégzés körülményeinek biztosítására korlátozódik, hanem arra is, hogy olyan környezetet teremtsenek, ahol a dolgozók biztonságban érzik magukat — testi, lelki értelemben is.
Ez többek közt jelentheti
Érzékenyítő tréningek szervezését, olyan HR-politikák bevezetését, amelyek figyelembe veszik a bántalmazás lehetséges jeleit, bizalmas jelzési lehetőségeket, kapcsolódási pontokat professzionális segítő szervezetekkel.
Ha csak sejtjük, kell-e lépnünk?
Igen, de óvatosan és tisztelettel.
Nem arról van szó, hogy „bele kell avatkoznunk”, hanem hogy teret és lehetőséget kell adnunk a bizalom kiépítésére. Fontos, hogy ne kényszerítsünk senkit megosztásra, de jelezzük, hogy nem vagy egyedül. Egy empatikus kérdés, egy „ha bármiről beszélnél, itt vagyok” mondat sokat jelenthet.
Van-e felelősségünk az áldozatvédelemben, megelőzésben?
Igen, a társadalmi felelősségvállalás része, hogy ne csak „munkatársként”, hanem emberként is jelen legyünk. Egy munkahelyi közösség lehet az első olyan tér, ahol az áldozat meghallgatásra talál, és erőt kap a továbblépéshez.
Kollégaként tehetsz -e bármit?
Igen, nagyon is!
Figyeljünk a jelekre, de ne címkézzünk. Ne erőltessünk bizalmat, de ne is zárjuk ki a másikat. A „nem nézünk oda” gyakran a bántalmazó legjobb szövetségese. Ha valaki megnyílik, hallgassuk meg ítéletmentesen, és támogassuk abban, hogy professzionális segítséghez jusson.
Mi fér bele egy biztonságos munkahelyi közösségbe?
Empátia
Nyitottság
Támogató kultúra
Zéró tolerancia a bántalmazással szemben (bármilyen formáját is öltse az, akár munkahelyi, akár otthoni)
A BÁNTALMAZÁS JELEI GYERMEKEKNÉL
Gyermekek esetében – lehetséges jelek
Viselkedésbeli jelek. Szokatlan viselkedésváltozás: túlzott engedelmesség, agresszió vagy visszahúzódás. Félelem bizonyos felnőttektől, főleg ha azok a szülők vagy gondviselők. Regresszív viselkedés (pl. bepisilés, dajkanyelv használata nagyobb korban). Alvászavar, rémálmok, fokozott szorongás. Szociális izoláció, barátok hiánya. Iskolai teljesítmény hirtelen romlása, gyakori hiányzások. Rendszeres késések vagy nem akar hazamenni.
Fizikai jelek
Megmagyarázhatatlan sérülések (zúzódás, égés, vágás), különösen ismétlődőek. Ápolatlanság, elhanyagoltság (piszkos ruha, alultápláltság). Fájdalom üléskor vagy járáskor (szexuális bántalmazás jele is lehet).
Kommunikációs jelek
Erőszakos vagy szexuálisan túlfűtött játék vagy beszéd – életkornak nem megfelelő „Balesetekről” szóló történetek ellentmondásai. Állandó bűntudat vagy önhibáztatás.
Mit tegyél, ha gyanú merül fel?
Figyeljünk a gyermekre empátiával. Ne erőltessük azt, hogy kimondja mi történt, de jelezzük, hogy bizalommal fordulhat hozzánk, ha szüksége van ránk.
Ajánljunk fel segítséget. Például egy bizalmas beszélgetést, elérhetőséget szakemberhez, vagy a megfelelő hatósághoz való fordulás lehetőségét.
Gyermek esetén: súlyos vagy ismétlődő gyanú esetén jogi kötelezettség is van jelzést tenni a gyermekvédelmi szolgálat felé.
KÖTELEZETTSÉGED VAN JELZÉST TENNI!
Írok pár példát: ha egy gyermek a nemi szervéhez folyamatosan tárgyakat nyomkod miközben foglalkozást tartasz neki, vagy beszélgetsz vele és nem 3 éves hanem 10, akkor az egy vészjelző magatartás! Azt a gyermeket bántalmazzák. Általában fizikailag, vagy szexuálisan.
Ha tikkel, akaratlanul grimaszol, de a szülő ezzel kapcsolatban nem vitte orvoshoz, az elhanyagolás, és valamilyen idegrendszeri zavar.
Ha a gyermek 10 -11 évesen a zoofiliáról beszél, és teriánnak képzeli magát, azt a gyermeket vélhetően szexuálisan bántalmazták. Olyan témákat hoz fel, ami nem illik egy 10-11 éves gyermek szájába, főleg ha az szexuális töltetű.
ÖNSÉRTŐ MAGATARTÁS – ÖNGYILKOSSÁG
Ha a gyermek hirtelen csak hosszú ujjas felsőket kezd hordani, vagy nyáron sem akar fürdőruhát felvenni, elképzelhető, hogy sebeket rejteget. Olyan sebeket, amelyeket falcolással „rakott” magára, a lelki fájdalmai enyhítésére.
Ha a gyermek sokat sír, depressziós, majd hirtelen megnyugszik, és nem látni rajta semmi különöset, akkor elképzelhető, hogy öngyilkosságra készül.
GONDOLKODÁSBAN, BESZÉDBEN MEGJELENŐ JELEK, AMELY AZ ÖNGYILKOSSÁGI SZÁNDÉKRA UTAL
Nyílt vagy burkolt utalások a halálra, öngyilkosságra
– „Nem bírom tovább.”
– „Jobb lenne, ha nem lennék.”
– „Bárcsak csak elaludnék, és soha nem ébrednék fel.”
Előzetes „búcsúzás”: levelek, üzenetek, ajándékok osztogatása, kapcsolatok lezárása. Túlzott bűntudat, értéktelenség érzése („Mindenkinek jobb lenne nélkülem.”) Halál vagy öngyilkosság témájának gyakori emlegetése, érdeklődés a módszerek iránt
Érzelmi és viselkedéses jelek
Tartós depresszió, szorongás, reménytelenség érzése. Hangulati szélsőségek: mély letargia, majd hirtelen „megkönnyebbülés” (ami lehet döntés jele). Elszigetelődés: barátok, család, tevékenységek elutasítása. Alvászavar (túl sok vagy túl kevés alvás). Alkohol, drog használatának fokozódása. A jövő teljes kilátástalansága
NA, itt aztán végképp ne fordulj el akkor sem, hacsak a szomszéd vagy!
MI AZ, AMIT TEHETSZ?
Beszélj vele – nyíltan és ítéletmentesen, empátiával, értő figyelemmel Ne félj kimondani: „Aggódom érted. Eszedbe jutott már, hogy árts magadnak?”
Ez nem fogja „beleültetni” a gondolatot – de lehetőséget ad, hogy megossza, ha benne van!
Hallgasd meg, ítélet nélkül!
Ne bagatellizáld: „Másnak is nehéz.” – helyett mondj inkább:
– „Ez tényleg nagyon nehéz lehet neked.”
– „Fontos vagy. Számítasz.”
Bátoríts segítségkérésre:
„Nem vagy egyedül. Tudunk segítséget kérni.”
Segíts neki eljutni szakemberhez – orvoshoz, pszichológushoz, krízisközponthoz
Ne hagyd egyedül, ha komoly a veszély! Ha úgy látod, konkrét veszélyben van, hívd a 112-t! Vidd el kórházba vagy hívd a krízisvonalat!
📞 Fontos segélyvonalak Magyarországon
Kék Vonal (gyerekek, fiatalok, hozzátartozók): ☎️ 116-111 – ingyenesen, éjjel-nappal
Lelki Elsősegély Telefonszolgálat: ☎️ 116-123 – ingyenes, 0–24 órában
Öngyilkosság megelőzés – online csevegés is elérhető (pl. Kék Vonal, ifjúsági szolgálatok)
AMIT MÉG TEHETSZ SZÜLŐKÉNT, BARÁTKÉNT, SZOMSZÉDKÉNT, PEDAGÓGUSKÉNT, AZ UTCA EMBEREKÉNT
Amennyiben bántalmazást tapasztalsz a környezetedben, vagy gyermeked környezetében, vagy őt magát bántalmazzák pl. az iskolában, azonnal jelezni vagy köteles az észlelést a szülőknek/iskola igazgatójának.
Ha az igazgató nem tesz semmit: HELYTELEN MAGATARTÁS!
Kötelessége kivizsgálnia az esetet, jegyzőkönyvet kell készítenie az esetről, meg kell hallgatni a bántalmazott gyermeket, és a bántalmazót is. Jeleznie kell az illetékes családsegítő szolgálatnak, aki kirendeli az iskolába a pszichológusokat és egyéb szakembereket.
Ha tudomásod van gyermekbántalmazásról, akkor azonnal kötelességed jelezni az illetékes családsegítő szolgálatnak az esetet. ZÁRTAN KEZELENDŐ JELZÉST tudsz tenni, így soha nem derülhet ki, ki tette a bejelentést.
Ugyanezt tudod megtenni az iskolával kapcsolatban, ha az igazgató nem veszi komolyan az ügyet. A kerületileg illetékes családsegítőnél jelenteni kell az esetet, igen, az iskola igazgatót is.
Ha egy gyermeket bántalmaznak a családsegítő nem fogja egyből kivenni a családi rendszerből a gyermeket, hanem gyámügyi védelem alá helyezik, és megkezdődnek a terápiák: egyéni, és családterápiák.
A SZÜLŐK FELELŐSSÉGE IS A BÁNTALMAZÁS JELENLÉTE, VAGY AZ, HOGY A GYERMEK NEM TUDJA MAGÁT MEGVÉDENI, ÉS ÁLLANDÓAN ŐT BÁNTJÁK. Ilyenkor érdemes a határtartást megtanítani nekik (képesek rá!), NEM a fizikai erőszak (üss vissza!)a megoldás.
Amennyiben megtanulják a határaikat tartani, lesz kellő önbecsülésük, ki tudják fejezni a szükségleteiket, érzelmeiket – akkor nem válnak olyan felnőttekké, akikkel ezt az írást kezdtem.
Most ne görgess tovább. Kérlek, állj meg egy pillanatra, és gondolkozz el a fent leírtakon.
Ne húzd meg magad. Ne mondj olyat, hogy ez nem a te dolgod. NE LEGYÉL SZÖVETSÉGES!
Ha látsz valamit, mondj valamit!
Ha hallasz valamit, kérdezz rá!
Ha sejted, hogy baj van, ne várj bizonyítékra – lépj.
Mert akinek fáj, az már nem biztos, hogy bírja még egy napig.
És lehet, hogy te vagy az utolsó ember, aki időben odaérhet.
A „Luckiest Girl Alive” (magyarul: „A világ legszerencsésebb lánya”) egy 2015-ben megjelent regény, amit Jessica Knoll írt, és 2022-ben készült belőle egy Netflix-film is Mila Kunis főszereplésével.
Érdemes megnézni. A film fő témái: trauma, túlélés, társadalmi elvárások, női önérvényesítés.
Röviden: A történet középpontjában Ani FaNelli áll, aki látszólag tökéletes életet él: sikeres magazinszerkesztő New Yorkban, gazdag vőlegénnyel, esküvő előtt. De Ani múltjában sötét titkok húzódnak: tinédzserként egy elit iskolában szörnyű traumák érték – nemi erőszak áldozata lett, és egy iskolai lövöldözés túlélője. A film (és a könyv) azt mutatja be, hogy Ani milyen módon próbálta azóta újra felépíteni az életét, miközben belül még mindig küzd az átélt szörnyűségekkel.
A lövöldözés kezdeményezője egy fiatal srác volt, aki szó szerint kivégzi azokat a fiatal srácokat, akik őt egy erdőbe csalták, és ott – nem írom le pontosan mit tettek vele – megalázták őt. Bedühödött, és kivégezte a bántalmazóit. Történnek ilyen esetek. Eszembe is jutott Sziklai Karcsi, aki a múltkor küldött nekem egy cikket egy iskolai bántalmazásról, ami nagyon megviselte őt. valami hasonló történt ezzel a szereplővel is, csak még durvábban.
Szóval Ani –nek egy dokumentumfilm forgatása során újra szembe kell néznie a múltjával, és közben ráébred arra, hogy eddig a megfelelési kényszer vezérelte, és el kell döntenie, hogy tovább hazudik-e magának és a világnak, vagy végre kiáll az igazságért és önmagáért.
Szóval Ildi-t is bántalmazták. Azaz engem, és nem fogok egyes szám második személyben beszélni az én dolgaimról, mert már nem akarom távolítani őket, hiszen a részeim.
És, sok éven keresztül jártam terápiákra, képzésekre, most hétvégén is családállításon múlattam az időt, mert az életem évek óta egy örökös fejlődés, fejtegetés, és a fátylat le a hazugságokról dolgokról szól.
Így lettem én bátor és erős.
Mostanában ez a határtartás „dolog” (is) felkapott téma lett, és Vincze Ági éppen arról posztolt a minap, hogy az orvosok hogyan is kommunikálnak felénk, amikor beteggel vagy betegen érkezünk. A „hogyan” alatt Ági azt értette, hogy lecsesznek minket néha, hogy bunkó stílusban kommunikálnak felénk. Írtam is a poszt alá Áginak „sovány vigaszul”, hogy a lecseszős stílus jön a szülői kritikus én-ből és ha a doktorúr vagy doktornő otthon is így kommunikál, akkor elég szar lehet a házassága. Meg úgy alapvetően a kapcsolatai.
Pár hónappal ezelőtt feltettem több napon keresztül szép lilás képeken szövegezett oldalakat, amelyek ezeket az én-állapotokat vizsgálták (az a bizonyos misztikus tranzakció analízis – Eric Berne) nem aratott különösebb sikert ez a rövid kis „tanfolyamom”, pedig sok elakadás ezekből a nem jól „alkalmazott” én-állapotokból jöhet.
Sok esetben csak egy kis finomhangolásra lenne szükség. Ez a finomhangolás megterhelő lehet, főleg a felismerésekkel, amelyek a munkafolyamat során megérkeznek.
Mert igen, ez egy kemény munka. Akármilyen finoman is fogalmazok.
Hiszen a „nem tudok határt tartani” érzés a gyerekből jöhet, mert a gyerekek szoktak lefagyni, és nem tudnak sok helyzetben mit mondani, amikor lecseszik őket.
Van joguk kikérni maguknak?
Igen, van.
Nekünk felnőtteknek van jogunk kikérni a velünk szembe érkező bántalmazó szavakat?
Igen, van.
Itt jön a képbe az asszertivitás, aminek az egyik feltétele az önbecsülés. Az önbizalom.
Hagyok itt egy képet nektek arról, hogy milyen feltételei vannak még, és arról is, hogyan lehet ezeket fejleszteni.
Küldtem az én –állapotokra vonatkozóan tesztet például Luther Andinak, akinek úgy rémlik a teszt alapján lettek még felismerései. De majd Andi megerősíti ezt, ha szeretné.
Hiszen ha gyerekbe kapcsolsz egy bántalmazó beszélgetés során, az azt jelenti, hogy valami ott téged triggerel, magyarul: valami bekapcsol, egy emlék, egy arc, ami számodra nehéz érzéseket hoz.
Vagy nem jól működnek a kapcsolatid, mert a lecseszésre lecseszéssel válaszolsz, vagy megsértődsz. Vagy duzzogsz. Hátat fordítasz. Ez mind-mind a gyermeki-én hozadéka.
Itt jöhetek a képbe ÉN, mint szakember. Szeretem ezt a módszert, használom, biztonsággal.
És mi van a filmmel a poszt elején? És a csatold videóval?
Hát ott Ani a film végén határt tart, mert beszóltak neki.
Én mit csinálok?
Határt tartok. Nem feltétlenül úgy, mint Ani, de ahhoz is jogom lenne, ha elmérgesedik a helyzet. Hogy mikor melyik verziót (a finomabbat, vagy a durvábbat) alkalmazom, az helyzet függő.
Ági posztja alatt írtam erre példákat, de mondok még egyet, amit életemben először csináltam Pincehelyen, amikor Húsvét alkalmával haza mentünk. Az utcán összefutottam egy nénivel, aki évek óta nem látott engem, és örömébe megkérdezte, megölelhet-e? Igennel feleltem, mert én is örültem, hogy látom. Azonban a kellemes beszélgetés rövid időn belül mások szidalmazásába fordult, mert a néni számomra normális embereket szidalmazni kezdett olyan hangnemben, ami nekem gyomorgörcsöt okozott. Éreztem a görcsöt, és azt éreztem, be akarok menni a gyermekeimhez, hiszen a fiam alig egy órája érkezett meg hozzánk, és velük akartam lenni.
Így szólta, miközben a néni szidta az embereket: „Én ezt nem szeretném tovább hallgatni, nekem ez rossz, én most bemegyek a gyermekeimhez.”
És elköszöntem. A néni távozott.
Bementem a kiskapun. Kihúzott háttal.
Nem kértem elnézést, mert nem volt miért.
Nem mondtam semmi csúnyát.
Egyszerűen közöltem egy tényt, hogy nekem ez rossz és bementem.
Soha ilyen büszke nem voltam magamra.
Magamat választottam.
Egyre többször teszem ezt. Most is elfog a heves izgalom, ahogy ezt leírom.
Lehet jönni azzal, hogy szegény néni, meg hogy ő mit szól. Az nem az én felelősségem. Szívesen hallgattam volna őt tovább, hogy- hogy van ő és a férje, de azt, hogy számomra kellemetlen stílusban ócsároljon embereket, arra nem voltam kíváncsi. Kicsit sem.
Én sok év önismereti munkája után tanultam meg magamat választani – nem volt könnyű, de megérte.
Ha úgy érzed, szeretnél ebben te is előrelépni, szívesen kísérlek ezen az úton.
Te mikor választod magad?
Ha szívesen és mélyebben is ránéznél saját működésedre, van lehetőség teszttel, beszélgetéssel dolgozni – akár egyedül, akár kis csoportban.
„Annyi bajom van, még szép, hogy kapsz belőlük!”(Mérgező szülők – Susan Forward)
A gyermek. Elsősorban ők az áldozatok.
Áldozatai annak, ha Te rosszul választasz párt.
Áldozatai annak, hogy ha Te nem vállalod a felelősséget. Áldozatai a nagyszülők mintáinak, amiket tovább hordozol magadban. Áldozatai a gyerekben- vagy éppen a szülői kritikusban ragadt kommunikációdnak.
MIÉRT A GYEREK AZ ÁLDOZAT?
Mert kötelességed szülőként óvni és védelmezni őt, és nagyon nem mindegy, hogy azt milyen formában teszed.
Te is „lehetsz” áldozat, hiszen nincs is jobb, mint az áldozat szerepben díszelegni. (irónia- és azt javaslom, gyorsan gyere ki belőle, példát mutatva – vállald a felelősséget!)
Mivel felnőtt vagy, a te felelősséged elsősorban a változás elindítása, mert ezzel mutatsz példát.
Nem azzal, ha harcolsz, hanem ha kiállsz magadért és a gyermekedért.
Nem azzal, ha kiabálsz, hanem azzal, ha megtanulod mi az az én-közlés, és miért is jobb így határt húzni.
Nem azzal mutatod a példát, ha eszeveszetten dühös vagy.
És azzal sem mutatsz jó példát, ha elfojtod a dühödet.
Azon van a hangsúly, hogyan fejezed ki azt. A düh is egy érzelem. Jöhet bárhol, és érdemes azt is megélni, biztonságos keretek között.
Ha elfojtod a dühödet, a gyermek azt tanulja meg, hogy nem érezhet dühöt. Ha a szobájába küldöd, amikor sír, hogy „bőgj egyedül!” – ártasz neki. Így marad ő egyedül az érzéseivel.
Ha utálod az apját vagy az anyját, ő is utálni fogja. Mert azonosul, mert a gyerek hűséges.
Valóban ez a komfortosabb neked? Gyomorgörccsel otthon lenni és bemenni dolgozni?
Azután csodálkozol, amikor a gyermeked nagykorú lesz és elfordul tőled, aztán szépen lassan mindenki más is. És nem érted, mi történt, pedig te „olyan jól” csináltad. Te nem mondtat azt neki, hogy: „Nem lesz belőled senki!”, te csak azt mondtat: „Bagoly mondja verébnek!”, vagy a szeretet helyett azt, hogy: „Elvisellek”, vagy azt, hogy „Túlérzékeny vagy!”. (Megtörtént eset)
Azt gondolod ezekkel a mondatokkal kíméletesebb vagy?
Aki engem olvas, az talán tapasztalta már, hogy az írásaim többnyire személyesek. Igyekszem egyes szám első személyben véleményt formálni, és nem kritizálni. Kivéve, ha valamire szenvedélyesebben reagálok. Akkor előfordulhat, hogy csúszik az én-közlésem.
Most azt vizsgáltam, mi lehet az oka annak, hogy egy dühösebb írásomnak nagyobb az elérése. Állítólag az erősebb érzelmi töltet, főleg ha harag vagy felháborodás van benne, gyorsabban terjed, mert az algoritmus szereti az aktivitást – a vita is aktivitás.
29.539 elérése volt a felvételis posztomnak, és a 255. kommentnél leállítottam a hozzászólásokat. Egyébiránt átlagosan 500-7500 embert érek el más írásaimmal, az önfejlesztő, „szembenézős” posztjaim alig 300 elérést produkáltak.
Komolyan kérdezem: tényleg csak akkor figyelnek fel valamire többen, ha dühös hangon mondja el valaki, amit valójában közölni szeretne?
Nekem például elegem lett abból, hogy vitázzak. Ha vitáznak velem, határt húzok, ha nem értik, akkor erősebb határt húzok, olykor nem-et mondok és kilépek. Tovább lépek.
Volt egy poszt a napokban, amikben engem is megjelöltek, és oda érkezett egy hozzászólás egy angol szóhasználat miatt. A hozzászólás számon kérő volt és utasító. Én nem szálltam vitába, hiszen alapvetően egyet értettünk a hozzászólóval (de ő elsőre inkább támadott, mintsem kérdezett), és ezt ki is fejtettem neki, hogy erre az egy érzésre nem tudok elképzelni más szót, mint annak az angol megfelelőjét – ami a köztudatban terjed.
Erre a kedves válaszomra, amelyben leírtam, hogy nekem nem esett jól a komment stílusa – és jobban örültem volna annak, ha beszélgetni kezdünk, érkezett egy számomra olyan szelíd emberi válasz ugyanattól az embertől, ami megmelengette a szívemet.
Egyes szám első személyben írtam, nem a kommentelőt minősítettem, hanem a szöveget.
Nem lenne szebb a világ, ha így kommunikálnánk? Mert hiszem, hogy a velünk született kedvesség ott van (majdnem) minden emberben, csak a traumák és a hiedelmeink miatt nem tudunk ehhez az emberibb oldalunkhoz hozzáférni?
Összepakoltam, kitakarítottam a házat. Elmentem sétálni az esőben. Holnap indulok haza.
Itt az eső illat is más. Minden más. A csend is hangosabb, mint máshol.
Útközben cipressi (ejtsd: csipresszi – jelentése: ciprusok). Most már megjegyeztem a nevét, nem felejtem el.
No meg az olajfák. Rengeteg itt az olajfa. Egy szem olajbogyótermést láttam eddig az egyik fán.
Egy darab fekete szemű olajbogyót. De ma, felmásztam egy kicsi dombra, és annak a tetején ott állt egy hatalmas olajfa, rogyásig tele fekete szemű olajbogyókkal. Én ilyet még sohasem láttam. Üvegben már igen, de fán, ekkora mennyiségben soha. Meghatódtam. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom, mintha megérkeztem volna valahova, mintha ezt kerestem volna több napon keresztül, és álltam ott, csodáltam a fát, és próbálom összerakni azt a sok gondolatot, ami itt az elmúlt 13 napban megérkezett a csendben.
Holnap indulok vissza. 13 teljes napot voltam itt egyedül. Több napnyi csendben, szavak nélkül.
Leültem, és akkor kaptam egy hírt. Találkoztam volna valakivel hétfőn, aki ma reggel nem ébredt fel többet. Most Dorci gyertyáiból egyet elvettem, és meggyújtottam az ő tiszteletére. Egész délután az ő írásait olvasgattam.
Hihetetlen. Egyszerűen nem ébredt fel. Szinte velem egykorú volt, és ma már többet nem dobbant meg a szíve. Értetlenül állok a történtek előtt.
Én meg itt Toscanában vagyok. Az én szívem dobog. Rendben van, nemrég nézték meg az orvosaim. Éppen egy teát főztem magamnak. Amit nemsokára elkezdek kortyolgatni. Csak úgy, iszom, lélegzek, élek.
Dorci háza illatos. Van a levegőben valami édes pára, eső illat, és most egy kis szomorúság.
A szomorúságot a tölgyfaligetben éreztem itt először. Meg félelmet, és szégyent. Minden olyan érzés feltört bennem ott a Minerva Istennőnek szentelt emlékmű csendjében, ami gyerekkoromban is jelen volt az életemben.
Volt ott egy kiskutya. Azt hittem, már nem félek a kutyáktól, most mégis félelmet éreztem. Nagyon ugatott, és én megijedtem. Jött felém. Féltem. Kerestem a gazdáját, akit végül megtaláltam, és ő megkérdezte tőlem: – Félsz tőle? Én azt mondtam nem, de ez nem volt igaz. Nem is tudom, miért hazudtam. Valahogy szégyelltem, hogy félek. Utána meg szégyelltem, hogy hazudtam. Mert a kutyus barátságos – egyébként – mondta, és nem is érti, miért ugat?
Ekkor bátran elindultam a kutyus felé, aki jött felém, már nem ugatott, és leültem mellé a földre. A kezemet szaglászta, majd boldogan elterült. Megsimogattam. Így ültünk mi ott ketten. A kutyus meg én. A tölgyfaligetben.
Elszégyelltem magam. Hogy azt feltételeztem a kiskutyáról, hogy bántani akar.
Dehogy akart. Nem is engem ugatott. Valami zajt hallott, és talán ős is félt. Biztosan nem értette, amit mondok, de elmondtam neki, hogy most szégyellem magam, hogy rosszat feltételeztem róla, és valójában nem is tudom mi ütött belém.
Eszembe jutott a mondás: amelyik kutya ugat, az nem harap.
Ott értettem meg pontosan azt, amit azt hittem már eddig is értettem, de most lett kristálytiszta:
Nem érdemes másokról rosszat feltételezni. Azért, mert odaszól, mert beszól. Ez nem rólunk szól. Hanem annak az embernek a traumáiról, fájdalmairól, rossz érzéseiről, akik beszólnak. Eddig is ezt gondoltam, de most világosabb lett mindennél. És még inkább fogok erre figyelni. Mert azt gondolom érdemes.
Mert minden „gonoszkodás” mögött ott van a jóság is (én ezt hiszem), valahol mélyen, csak elképzelhető, hogy éppen nem tudsz vele kapcsolódni, mert nem találod az utat magadhoz.
Érdemes megkeresni, és elindulni magad felé, hátha valamivel szebb lesz a világ.
Végül napokig csak hallgattam. Figyeltem. Gondolkodtam.
Elnéztem itt az embereket, ahogy ülnek a buszon, és nekik minden olyan természetes, miközben én meg kapkodom a fejem hol jobbra, hol balra, egészen addig, amíg itt a Toscan kanyargós utakon a hányinger vagy a sírás kerülget.
Tegnap Luccában néztem az épületeket, és magamban (hangosan) beszéltem, hogy hogy lehet valami ennyire szép, és hogy lehet, hogy emberek „csak úgy” élnek itt, és olyan természetesnek veszik, miközben én meg sokszor átmegyek a galambszaros és szemetes Árpád híd alatt, és azt ők el sem tudják képzelni.
Persze vannak mindenhol rosszabb helyek, és ipari övezetek, meg vasútvonal közeli rendetlenség és szemét, de mégis ez a Lucca…
Mintha valami mesevilágban jártam volna. Az utcákon sorban állnak a magnóliafák, vagy a japán kamélia borul díszbe. Az épületek kopottak, tele virágokkal, és a színek… a sárga, a zöld … minden olyan élettel teli.
Megfigyeltem már, hogy általában felfelé nézek. Budapesten is. Nemcsak itt Toscanában.
Felfelé. Vagy az eget kémlelem, vagy az épületeket. A lábam elé nem nagyon nézek. Ritkán.
Az épületek közül a régebbi épületek, amelyek tetszenek, az újaknál magát az emberi alkotókészséget csodálom. Pár irodaház alapkőletételénél volt szerencsém ott lenni, és ami utána „kinőtt” a földből, csodálattal és ámulattal figyelem. Számomra felemelő látni amikor a semmiből valami lenyűgöző születik.
Egyébként olyan, mintha mindig keresnék valamit ott fent: egy gondolatot, egy érzést, egy lehetőséget, inspirációt. Azt érzem ilyenkor, valahogy máshogy kapcsolódom a világhoz.
Az ember mindig épít, mindig létrehoz – persze rombolni is tud. Az alkotóerő, ha szabadon áramlik annyi mindent létre lehet hozni. Annyi minden jót létre lehet hozni.
A régi épületek számomra a múlt apró részleteit hordozzák.
Ahogy az épületek falai magukban tartják az idő lenyomatát, úgy én is magamban hordozom azokat a történeteket, gondolatokat, amelyek megalapozták azt, aki ma vagyok.
Csodálom a régit, mert az idő nem csak elmúlás, hanem épülés is.
A múltamra rakódó tapasztalatokból formálódtam, akár egy patinás kőhomlokzat, amely az évek során szilárddá és karakteressé válik. Persze nem túl keménnyé. Mert azért van bennem lágyság is. Eszembe jutott egy vers, amit még én írtam pár éve, meg is osztom veletek ezt most ezekkel a gondolataimmal együtt, és egy képpel Luccából.
Vannak napok, amelyek kimaradnak, és nem írok. Ilyenkor annyira elfáradok a nap végére, meg tele van a fejem gondolatokkal, hogy egyszerűen „túlterhelődök”.
Ilyenkor nem tudok írni. Általában ilyenkor estére elcsendesedek. Tegnap este olvastam, egy könyvet a VÁLTOZÁSRÓL. Érdekes gondolatok vannak benne. Még Ilyés Gyuszi barátom ajánlotta nekem ezt az olvasmányt. Nem hiába. Majd biztosan erről is fogok írni.
Öblítő illat van Dorci házában.
Mostam. Szeretek mosni. A lányom, Panni is szeret mosni. De ő még jobban, mint én. Vicces.
Kicsit takarítottam is, felsöpörtem, és gondoltam majd lefotózom nektek a házban a köveket.
Itt kőházak vannak. A falak általában nem téglából, hanem kövekből készülnek. A sok eső és a páratartalom miatt minden kicsit nyirkos. A föld, az utak, a házfalak.
Repedtek a homlokzatok, az aljzatok, repedés húzódik a mennyezeten át. Függőlegesen, és vízszintesen is.
Szóval miközben Dorci ablakainak üvegét törölgettem, észrevettem, ahogy pörög le a festék az ablakkeretekről. Így nagyon óvatosan értem az üveghez, ami szintén itt-ott repedt. Azonban ritkán párásodnak. Lekapcsoltam a fűtést, és engedem be a friss Toscanai levegőt, meg a napfényt.
Megint a konyhában ülök. Ettem a tegnapelőtt magamnak főzött levesből. Merthogy – nem győzöm elégszer hangsúlyozni – ugyebár az Öngondoskád fontos. A legfontosabb összetevője az életnek. Ha TE nem vagy jól, hogyan legyenek jól a körülötted élők.
Íme a RECEPT:
Óvatosan érj magadhoz. (Mint ahogy én érek Dorci ablak üvegeihez.)
A lehullott, rólad lepergett sebeket seperd fel, majd öntsd egy képzeletbeli tartályba. Egy olyan tartályba, ahova bármikor visszanyúlhatsz, hogy lásd, azok a sebek bár ott vannak, elhozták neked a gyógyulást. Mert képes voltál azokból tanulni, és ez által fejlődni.
FEJLŐDÉS.
A fejlődéshez nincs nagyon másra szükséged, csak magadra, némi felelősségvállalásra és felismerésekre.
Ha elakadsz, jól jön olyan támogatás, ami megtart. Ami elkísér, és felsegít, ha útközben megbotlasz, vagy elfelejted tartani az irányt.
JEGYZETELJ.
Írj sokat, hogy később a jegyzeteid elő tudd venni, és vissza tudj tekinteni a fejlődésed különböző és izgalmas szakaszaira.
LÉGY JELEN.
A jelenben élj, a jövő még nem létezik, a múlt meg már elmúlt. Szoktam mondani, hogy annyira megyek vissza a múltba, hogy a jelenben JÓL legyek. Hogy jelen tudjak lenni.
Ha látsz egy szép virágot, állj meg, és fúrd bele az arcod a szirmaiba, hogy érezd az illatát. Érezd, ahogy él.
Itt a sarkon fréziák vannak. Minden nap megállok, amikor odaérek hozzá, és megszagolom őket. A virág maga az élet, és tökéletes mintája lehet a fejlődésnek. Ahogy tavasszal előtör a földből, erőre kap, míg végül kivirágzik.
Ha ősszel látod, ahogy hullanak a falevelek, állj meg, és nézd őket pár percig. Csodálatos, ahogy felkapja a szél, és táncolnak körbe – körbe a föld felett. Lebegnek, míg végül földet érnek.
Táncolj te is, a föld felett, aztán állj két lábbal a talajra, és érezd, hogy élsz. Virágozz.
Figyeld a szíved dobbanását, amíg teheted. Szívd magadba az élet minden apró rezdülését, figyelj másokat, és csak azt vidd el magaddal belőlük, ami hasznos lehet a számodra.
NE ÍTÉLKEZZ.
Ne ítélkezz mások felett, ne bánts másokat, mert nem tudod kinek mit adott a múlt, kinek milyen sebei vannak, inkább segíts leporolni azokat, ha úgy érzed, szívesen segítenél. Ha nem, menj tovább, nem a te életed. Nem a te felelősséged.
Ne vedd magadra mások fájdalmát, épp elég jutott belőle neked is. Nem a te életed, nem a te felelősséged.
Ha valaki szomorú, hagyd, hogy az legyen. Ne tedd érvénytelenné az érzéseit, ahogy a saját magadét se tedd azzá. Éld meg a szomorúságot, hogy utána virágozhass, mint itt a fréziák a sarkon.
NE NEHEZTELJ.
Magad miatt. Felesleges. Nem azt jelenti, hogy ha valaki megbánt téged, akkor azt felejtsd el. Legyél óvatosabb, nézd meg az embereket, azokat akik körülvesznek, és ha számodra mérgező egy kapcsolat, menj tovább. Nem érdemes oda menni, ahol minket bántanak, vagy vedd észre, ha olyan emberekhez vonzódsz, akik számodra ártalmasak. Mert ez is lehet egy minta, amit követsz, ha hagyod, hogy bántanak.
HÚZZ HATÁRT.
Ne falakat emelj, csak építs magadnak egy biztonságos határvonalat, amit tartasz, amikor valaki azt át akarja lépni azért, hogy bántson.
BÁNJ JÓL MAGADDAL.
Szeresd meg magad, hogy jól tudj egyedül lenni. Nézd meg magad a tükörben, vetkőzz le, és szeresd meg a tested, amibe bújtál itt a földön, hogy itt ÉLJ.
Szeress rajta minden apró heget, szeresd a látványát, szeresd, ha életet adtál, és annak a hegei vannak a testeden. Szeresd a bőröd, amely megóv. Szeresd a szeplőket, az idő múlását. Szeresd meg a ráncokat a szemed körül, az arcodon. Nézz bele a saját szemedbe, nézd meg a retinád, az arcodba omló hajfürtöket. Szeresd mindazt, aki vagy, akivé váltál. Most itt a jelenben.
Végül vegyél egy nagy levegőt, fújd ki, és szívd újra teli a tüdőd.
Napok óta figyelem magam. Most van erre bőven időm.
Beszélni sem nagyon beszélek. Telefonon ritkán, magyarul pláne nem, olaszul keveset. Tévét nem néztem, amióta eljöttem otthonról. Nincs is tévé.
Az időt is ritkán figyelem. Óra sincs a házban.
Hallgatok. Sokat. Magamra, magamban.
Figyelem, ahogy jönnek a gondolataim, ahogy bekúszik egy-egy ember a fejembe, és a velük kapcsolatos érzelmek. A kapcsolataim nagyrésze átalakult az elmúlt években. Sokan mentek, jöttek újak. Valakit közel éreztem magamhoz, valakit távol.
S volt, akit közel éreztem, s most lett távol, mert rájöttem valójában nem is ismer engem az-az ember (lehet rokon, lehet barát), hiába van az életemben több 10 éve, vagy amióta megszülettem.
Évekkel ezelőtt volt egy Ildikó. Aki feldolgozta a traumáit, aki kutatott a múltban, a családi történetekben, mert meg akarta érteni a sémákat, amiket követ, mert érezte, hogy neki ez nem jó így. Nem jó így, ahogy reagál a dolgokra, nem jó, hogy fél dolgoktól, nem elég bátor. Nem jó, hogy kiabál, hogy sokszor sírva fakad, ha nehéz helyzetbe kerül. A hajthatatlan Ildikó, a rugalmatlan Ildikó, az utasító Ildikó.
Ezt az Ildikót ismerte az, aki 40 éve ismeri. Ezt az Ildikót ismerte az, aki 10 éve ismeri.
De az Ildikóból Ildi lett. És Ildi felnőtt. Negyvenvalahány évesen. Ez az Ildi tudja, ha valaki szorong az ő társaságában, az nem az ő felelőssége. Mert ez az Ildi már nem utasít, nagyon figyeli és éli a jelent, hallgat, értő figyelemmel, engedélyt kér, mielőtt megosztja a gondolatait. Nem oszt kéretlenül véleményt, és nem mondd kritikát csak úgy olyan stílusban, hogy másokat megsértsen. Ez az Ildi nem beszél már sokat. Hallgatni nagyon tud. Az intuíciói erősebbek lettek, olyan megérzései vannak, hogy szinte félelmetes.
Ha érez valamit, megfigyeli az érzést. Hogy milyen az „íze”, milyen az illata. Figyeli a szívdobbanást, a kenyér sercegő hangját, megáll és elfeledkezik az időben. Mert erre van szüksége.
Figyeli az embereket, akik jönnek az életébe, és figyeli, hogy miért érez néha erős kapcsolódást a másikkal. Ildi ezt láthatatlan szövedéknek hívja, ami összekapcsol, körülfonja az ő és a másik ember életét, és itt-ott néha ez megszakad, és elfoszlik.
Megszakad, mert ha Ildi fejlődik, és vele nem fejlődik a másik, akkor ott annak vége van. Megszakad, mert nem értik és nem veszik észre, hogy Ildi más lett, és ragaszkodnak Ildikóhoz, aki viszont már nem létezi többé.
Aztán van, aki észrevette Ildin a változást, aki maradt, és változott Ildivel. Akinek ez tetszett. Akinek Ildi például kimerte mondani, hogy neki rossz érzés, ha késik, és nehéz várni rá, mert miközben vár elszomorodik.
Így az egyik „késősből” Ildit tisztelő, pontos nő lett, és marhára élvezi, mert rájött ez neki is jó. A másik késős törölt a Facebookról, sőt le is tiltott – szerencsére, hogy van ilyen funkció.
Aki maradtak, azoknak a gyerekeit Ildi fejleszti, tanítja határokat tartani, mert már a sajátjait is megtalálta. És tartja őket. Már nem lehet csak úgy vele megtenni ezt vagy azt. Ez az Ildi tud nem-et mondani.
Akik maradtak, olyan jó, hogy maradtak. Úgy szeretem őket.
Akik mentek, olyan jó, hogy mentek. Mindegyikért hálás vagyok.
Valahogy más a hangja, valahogy más az illata, főleg ha közben ráteszed a forró kávéfőzőt a fa asztalra.
Én rátettem.
Annyira elveszítettem az idő érzékemet szerda óta, hogy azt sem tudom, milyen nap van. A szerdai nap nagyon fontos lett az életemben, mert amióta elváltam a fiam akkor jön hozzám, és akkor megy el az apukájához. Szerdánként mindig felöltöztetem a szívem, aztán a következő szerdán levetkőztetem. Szerdától – szerdáig még igazán anya lehetek, az – az igazi gondoskodó, felelősen szerető anya, utána meg az egyedülálló, egyedül lévő, létező, lélegző, esőt szimatoló és hallgató anya.
Bár, „szezonban” az a jó, hogy apa általában külföldön van, ilyenkor többet van nálam Máté. A lányom Panni, akit szintén töretlenül imádok, már külön él, merthogy ő is van, de belőle már csak apróbb kis részleteket kapok, és ritkán gondoskodhatom róla, hiszen felnőtt, és ez így van rendjén. Imádok anyuka lenni.
Nem is erről akartam írni, de hát ettől szép itt az élet, hogy csak úgy zajlik, azt sem tudom hova és merre tartok sokszor. A gondolataim pont ugyanígy cikáznak velem és bennem.
Szóval esik.
Én meg megégettem Dorci asztalát. Én, aki mindig mindenre nagyon vigyázok, de egyszerűen csak volt most egy pillanat, amikor azt sem tudtam hol vagyok.
Még nem tudom Dorci mit fog szólni, de bízom abban, hogy nem esz meg reggelire. Nagyon nem akartam neki szomorúságot okozni, mert tudom sokat jelent neki ez a ház.
Közben, ahogy itt írok Dorci válaszolt, merthogy bevallottam neki és fotóval dokumentáltam az esetet. A következőket írta, miután írtam neki, hogy szerintem csak le kell csiszolni.: „Inkább tegyél rá még karikákat!”
Biztos voltam benne, hogy valahogy így fog reagálni. El is sírtam magam a meghatottságtól.
És ennek a sztorinak hozományaként megfejtődött, miért nincs vágókés a házban. Dorci ezt írta még: „1. Van egy másik ilyen asztalom. 2. Köszi, hogy nem az étkező asztalra tetted. 3. Barukh egy kést tört el. A legjobbat.”
Dorci ezúton szeretnélek értesíteni: újra van késed. Lementem a boltba, ahol beárultam olaszul Barukhot is, és vettem neked egy coltello-t. Per tagliare. Egy kést, vágni. Perché a casa Dorothy non c’é nessun coltello. Mert Dorothy házában nincs kés. Azt is elmondtam, hogy Barukh eltörte, és Adriana nagyon megdicsért. Ő az eladó a boltban. Mindent leírtam itthon amit mondani szerettem volna, és egyszerűen csak felolvastam egyébként. Nem, nem tanultam ilyen perfetto olaszul 5 nap alatt. Insensato. (képtelenség- most szótáraztam ki)
Dorci, Imádom, hogy itt Dorothy vagy.
Figyeltem magam.
Miközben „égett” a fa asztal.
Éreztem az égett szagot. Azon tűnődtem, mi lehet ez? Közben a forró kávéfőző égette a fát. De nekem ez elsőre le sem esett. Majd amikor realizáltam, előjött bennem egy gyermeki reakció, egy izgalom, egy bűntudat, hogy rosszat csináltam, és még a kérdés is jött: mikor és hogyan mondjam ezt el Dorcinak?
Ez egy pár másodperces történet volt egyébként, de az, hogy megjelent bennem a gyerek (miközben Barukhot „beárultam” (hahhahaha) akkor is) azt nagyon furcsának találtam. És izginek. Közben Dáviddal (Zubreczki Dávid – az építészeti mesemondó barátom) váltottunk pár szót az épületekről, és írtam is neki, hogy ez történt. Majd azonnal írtam Dorcinak is. Természetesen, mert az olyan felnőttes.
Szóval így mentem felnőttből gyerekbe, majd gyerekből vissza felnőttbe a másodpercek töredékei alatt, miközben a fa asztal égett, én meg azt sem tudtam éppen milyen nap van. Ráadásul nem is erről akartam írni.
Ma Montefoscoliban, Dorci házában (imádom ezt a szófordulatot, és Dorci maga is imádnivaló!) mostam. Az alagsorban. Kimostam Dorci plédjeit, és kitettem a hátsó kis udvarba száradni őket. Éppen most nem esik. Az előbb vettem háromezertért banánt (atyaég!) . szinte félek megenni is.
Nagyon fújt a szél. Van igy egy kis templom, vagy inkább kápolna, beültem egy kicsit. Még nem döntöttem el, miben hiszek. Magamban, Istenben, vagy másban.
A Zsinagóga az, ahol jól érzem magam. Ahol érzek valami heves szívdobogást, és nem tudom miért. Régen voltam már. Dorci mondta, hogy Firenzében menjek el oda is, de elfáradtam. Ajjj, ezek az autoimmun betegségek fáradtabbá tesznek.
Ma pihenni, és írni készültem, no meg olvasni. Annyi mindent terveztem, de persze semmi sem úgy jön össze, ahogy elképzeltem. Így úgy döntöttem, valahova elengedem ezt a gondolatot is, és továbbra is hagyom magam. Mint a pitypang, ami szerteszáll, és fogalma sincs, végül hol landol.
Valahol én is landolok majd.
Dorci háza közt biztosan, ahol találtam ibolyát, meg ki tudja még mit. Szedtem magamnak pár szállal. Szeretem az ibolyát is.
Pár hete kerestem, létezik-e ibolya illatú parfüm. Nem találtam, vagy ha igen, már nem volt elérhető az onlájn boltokban.
Tegnap a firenzei Katedrális előtt rám tört egy érzés, hogy hársfateát akarok inni. Hála a technika csodáinak, egy kis utcában találtam egy herbáriát. Bementem. Hársfatea nem volt.
De tudjátok mit találtam?
Ibolya illatú parfümöt.
Mindig mondom én, hogy nincsenek véletlenek. A Katedrális előtt úgy volt rendjén, hogy én hársfateát akarjak inni. Úgy volt rendjén, hogy keressek egy üzletet. Úgy volt rendjén, hogy megtaláljam azt, bemenjek. És ott a polcon megláttam az ibolya illatú parfümöt. A véletlen a fel nem ismert nem – tanultam Gabitól, akihez terápiára jártam egy évig.
Persze ott-hon is lehet kapni.
Rákerestem.
Megtaláltam. De akkor ott Magyarországon mégsem ment. Egészen Olaszországig kellett utaznom ahhoz, hogy ráleljek.
Abban bízok, magamra is rálelek itt az ibolya illatú konyhában.
Itt ülök sokat.
A háromezres banánok, almák, és virágok közt.
Miért pont a konyhában?
Mert itt érzem a legjobban magam. Hiszen az étel adása az, ami az egyik szeretetnyelvem. De ezt már írtam.
Azok a bizonyos meggyfák. (Barukh is emlegetett egy meggyfát)
A nagyanyám háza előtt van egy ártézi kút, és állt ott kettő meggyfa is. A kút nem működik, a ház összedőlt, és a meggyfák is kivágásra kerültek. Az – az igazi savanyú cigánymeggy termett rajta. És ott volt ott még fekete szemű szőlő, savanyú mint a fene, de egész lugasokban lógtak mindenfelé, és én imádtam azt. Talán az is cigányszőlő néven volt ismert. Nem emlékszem pontosan.
A nagyanyám ablakai zöldre voltak festve. Talán ezért imádom a zöld zsalugátereket. Dorci házán is zöld a zsalugáter. Zöld a hátsó kis kapu is.
Nagyanyám, reggelente ha ott aludtam, rám tette az óriási dunnyhákat, és kinyitotta az ablakokat.
Pont, ahogy én itt csinálom, csak itt nincsenek dunnyhák, de van meleg takaró. Vannak körbe ölelő dombok, de az nem a Tolnai hegyhát. Fogalmam sincs itt mi a neve, majd utána nézek.
De ugyanúgy körbe ölelnek, és biztonságot adnak.
Vannak citromokkal és narancsokkal teli fák, óriási kaktuszok, hatalmas növények, pára, és friss levegő, madárcsicsergés, és azon kívül a hatalmas csend.
A buszok hevesen dudálnak, ha nagyritkán elhaladnak a ház előtt, mert olyan keskeny az út, hogy egyszerre kettő autó nem tud egymás mellett elhaladni. Így mindig valaki félre áll. Nincs belőle vita, vagy harag, egyetértés van.
Nincs értetlenség, megértés van. Nincs idegeskedés, nyugalom van. Most bennem is.
„barukh csak annyit tehet hogy elmeséli a saját történetét elmondja a saját igazságát és ezzel igazabbá szebbé elviselhetőbbé teszi az életet a maga számára talán mások számára˝
Végül Barukh megérkezett hozzám.
Montefoscoliban.
Olaszországban.
Könyv formájában.
Már az elején éreztem Barukh gyökértelenségét, amit ő a 67. oldalon végül le is ír. Nehéz lehet így érezni.
Olyan mérhetetlen szomorúság érkezett meg hozzám a soraiból, hogy végül elsírtam magam. Azt éreztem, bárcsak itt lenne, hogy megölelhessem. De Barukh felnőtt, és 195 cm. Talán nem vágyik babusgatásra sem. Nem láttam Őt sosem, csak a könyvborítón, meg az insta oldalán.
Ahogy olvastam, magamra ismertem. Mintha az én életemet írná le, csak egy másik városból, vagy másik országból, egy kicsit más nézőpontból.
Ő Pécsett született, én Pincehelyen. 1,5 órányi vonatútra egymástól. Ő Izraelhez köti az ételek szeretetét, én Olaszországhoz.
Az ő nagyanyja lábán is vékony volt a bőr, az én nagyanyám lábán is. Pontosan emlékszem a visszereire, a sötét színű bőrre, a fáslikra, ahogy Barukh is emlékszik. Bár ő trombózist említ emlékeim szerint.
Pontosan emlékszem arra is, hogy nagyanyám állandóan etetett minket, akkor is, ha már könyörögve kértük ne adjon többet. Volt, aki az asztalnál sírva is fakadt, amikor nagyanyám szó szerint oda vágta a tányérra a „már nem akar lecsúszni sehogysem” következő adagot. Barukh nagyanyja is így szerette őt.
Az én nagyanyám is túlélte a háborút. Kettőt is. Persze ez nem verseny Barukh nagyanyjával. De azért na. Csak úgy megemlítem.
Ugyanígy etetem az embereket. Ugyanez az egyik szeretet nyelvem, amiből Barukhnak talán elege lett gyerekkorában, de miután nagyanyja elhagyta e földi létet, hiányozni kezdett neki. Ezért is ment Izraelbe. Ha jól értem őt. Meg másért is, de most nem írhatom le az egész Ő történetét.
Neki Izrael nekem Olaszország. Neki a pécsi tájszólás ami ciki volt Budapesten, nekem meg a pincehelyi dupla mássalhangzós amin nevettek. És én is megtanultam akkor pestiesen beszélni, viselkedni.
Itt lépdelek a konyha kövön Dorci házában, tudom, hogy előttem Barukh is itt járt. Az első nap megláttam a könyvét a konyhaszekrény szélén.
Kinyitottam, és Barukh szelíd figyelmeztető írása állt benne: “Nem hazavinni! Itt olvasni!“
Nem ismerem Barukhot. De írtam neki egy üzenetet instán, hogy nem viszem el a könyvet. Ígérem. Milyen jó, hogy van ez a social média.
De legszívesebben magammal vinném mindenhova, de ki sem viszem a lakásból, mert annak valahogy ott a helye, de már alig várom, hogy visszatérve újra olvassam.
Firenzébe tartok. A lelkemben hoztam a Barukh írásait. S vele együtt a saját felismeréseimet.
Barukh a pitypanggal
A kezemre van tetoválva egy színes pitypang, ami a segítő munkásságom védjegye is. „Mert változásra, átalakulásra képes. Nem ragaszkodik, száll a széllel. Eltűnik a téllel, aztán tavasszal újra éled. Könnyed és sugárzóan szép. Játékra hív, rengeteg lehetőséget rejt magában. Gyógyít. A levele a virága, a szára, a jelenléte. A sárga színe a napfényre emlékeztet, szálló pihéi a feledésre és az újrakezdésre. Míg végül földet ér, új otthonra lel és hazatalál.” A saját honlapomról idéztem. Milyen fura szó ez: hon-lap. A gyökértelenségre nincs hasonló szófordulat?
Szóval Barukh is inkább a „pitypangságot” választotta, ahogy én is. Szabadon egy számomra idegen, de mégis ismerős országban.
Ahol a buszvezető pont le@rja az indulási időt, és ha kedve szottyan útközben megáll beszélgetni a kukás vagy nemtudommilyen autó vezetőjével.
Gondolkodtam azon is, hogy Barukh miért ír egyes szám harmadik személyben. Talán csak egy kis írói „fogás”, vagy még túl mélyek azok az érzelmek benne, és így távolítja el… de ez persze nem biztos, hogy így van, ez csak egy gondolat tőlem.
Én a legtöbbször egyes szám első személyben írok, mert én már nem akarok távol tudni semmit. Közel akarok lenni magamhoz. Közel, és mint a pitypangot ha elfújják szállni akarok a szélben. Itt Firenzében, Montefoscoliban, ahol olyan nagy a csend, hogy meg sem merek szólalni az utcákon, nehogy megtörjem a hangtalanságot.
Hazaértem.
Itthon vagyok Dorci házában.
Barukh könyve itt vár, hogy újra a kezemben vegyem.
Hazafelé végig arra gondoltam, milyen jó lesz újra együtt lenni azokkal a sorokkal. A 102. oldalon tartok, és izgatottan várom a következő utazást magamban.
Megjegyzés az olvasóimnak:
Ezt az írást Barukh Vándor Arameus c. könyve ihlette, bár még nem olvastam végig, de folytatom. A könyvet meg tudod rendelni online, nem tudom van-e még belőle példány, de elérhető, és Barukh-ról is találsz még információkat a világhálón.
Lehet kegyetlen, lehet kritikus, lehet sértő, vagy bántó, lehet kedves, lehet szeretetteljes. Lehet szomorú, lehet magányos, lehet egyedülálló, lehet provokatív, vagy egyenesen bunkó.
Lehet hiteles, lehet hiteltelen, vagy erkölcstelen, vagy becstelen. Lehet vicces is.
A kegyetlenség, kegyetlenséget szül. Az erőszakos apa, aki a lányait bántja, erőszakos anyákat (vagy apákat) „csinál”. Az erőszakos anya (vagy apa) nem tudja, hogyan szeressen jól, nem feltétlenül veri meg a gyermekét, de elhanyagolja, vagy utasítja, és túl sok elvárást állít vele szembe.
A kritikus anya kritikus gyermeket „csinál”. Aki a saját gyermeke rajzát nem tartja elég jónak, mert ott még nem elég színes, vagy „egyébként is mit akarsz te a világban, amúgy is hülye vagy” mondatokkal „neveli” a gyermekét, jelentős károkat okozva.
Az állandóan szomorú (depressziós) szülő folyton vigasztaló gyermeket csinál, aki vigasztal, csakhogy végre szeressék. Majd túl korán felnőve, felnőtt évszámmal rendelkezve kapcsolnak be a traumái, és a munkahelyén kapott beszólások miatt nyomódnak a trigger pontjai, és azonnal „gyerekben” landol. Sértődik, sír és duzzog, nem tudja az érzelmeit jól kifejezni, és közben „jól” viselkedik, csendben marad, csak végre szeressék… párkapcsolata nincs, mert végül senki nem találja vonzónak a sérüléseivel.
A bunkó szülő, aki elbagatellizálja a gyermeke érzelmeit, és pont leszarja ha a gyereknek fáj valami, vagy éppen szerelmi bánata van, az olyan majdani szülőt nevel, aki a saját gyermeke sérelmeivel sem tud mit kezdeni, és a homokozó vödörbe dugva a fejét fordul el, amikor a játszótéren vagy az iskolában bántják a gyermekét, merthogy az úgysem fájt annyira… és különben is a Pista a hülye, te meg béna, hogy nem ütsz vissza (és az erőszak erőszakot szül), és egyébként a fiúk nem sírnak, és a síró picsogó meg óvodába nem való. Van akinek vicces lesz a nézőpontja, mert humorral fedi el a saját fájdalmát, amikor bekapcsol az a bizonyos emlék a gyerekkorból, vagy akár felnőttkorból. Tudom miről beszélek, én is csináltam, ez egy hárítási vagy védekező mechanizmus.
Na ezért van egy komoly társadalmi problémára felhívó poszt alatt irónia, sértegetés, és személyeskedés. Úgy nagyjából. Tudtam volna még fokozni.
Most jöhet nekem is a beszólás, hidd el, tudni fogom, hogy nem rólam szól.
Még valami: a felismerés az első lépés a változás felé. Ha nem megy egyedül, bátran kérj segítséget, mert mindig van tovább, és mindig van lehetőség a fejlődésre, változásra. Teljesen mindegy mennyi idős vagy. Én ebben hiszek.
📩 elérsz itt, ha támogatásra lenne szükséged. Nem fogok ítélkezni.
Nem szeretnék személyeskedni, de egy (amúgy több is) komment megragadta a figyelmemet az egyik posztnál (nem az én írásom) ami szintén a gyermekvédelemről szól a LinkedIn oldalán. Számomra az ilyen kijelentések igazságtalanok és túlzók.
Nem tudok elmenni e mellett (sem), mert azt érzem és látom, hogy a mostani generációt állandóan ba@tatja valaki. Úgy tesznek – főként a szülői kritikus én-ben lévők- mintha egyébként korábban nem lett volna a világban, egy másik generációban kegyetlen fiatal. (A minap hallottam, hogy egy most kb 50 éves férfi anno tizenpárévesen lefejezte egy barátját. Másik generáció.)
Én azt gondolom, hogy a kegyetlenség és az erőszak mindig is része volt az emberi történelemnek, és nem lehet kizárólag egy adott generációhoz kötni. Az idősebb generációk hajlamosak idealizálni a múltat, kritikusan megnyilvánulni, miközben elfelejtik, hogy a saját fiatalságukban is léteztek hasonló problémák.
A mai 8-18 évesekre vonatkozó általánosítás ráadásul igazságtalan, mert nem veszi figyelembe, hogy a többségük kedves, empatikus és tisztelettudó. Az, hogy a közösségi média és a hírek felerősítik a negatív példákat, nem jelenti azt, hogy ez az egész generációra jellemző lenne. Az én gyerekei sosem voltak kegyetlenek.
Valaki? A Ti gyermekeitek kegyetlenek?
Inkább azt lenne érdemes vizsgálni, hogy milyen társadalmi hatások (például családi háttér, oktatás, digitális világ) befolyásolják a viselkedést, és hogyan lehetne pozitív változást elérni.
Kicsit visszakanyarodva a bántalmazásos poszthoz a mellett sem tudok elmenni, hogy egy ilyen hangvételű poszt alatt hogyan mehetnek át elvileg értelmes, felnőtt emberek személyeskedésbe, iróniába, sértegetésbe, beszólogatásba, hogyan lehet elbagatellizálni mások traumáit, érzéseit, mi ez, ha nem kegyetlenség?
Bár elképzelhető, hogy valóban nem kegyetlenség, legyünk jóindulatúak: elképzelhető – én azt gondolom- azok az emberek, akik ilyen stílusban nyilvánulnak meg, azok az emberek hasonló dolgokon mehettek keresztül gyermekkorukban, hasonló képpen nem foglalkoztak velük a szüleik, vagy az adott intézmény. Hasonlóan bántalmazták őket, és ezzel hárítanak a felnőtt korban, mert benyomódik az a bizonyos gomb rajtuk, hiszen a traumáikat cipelik tovább a felnőtt korba, és további károkat okoznak a közösségnek, és a saját gyermekeiknek is – ezzel a hozzáállással.
Ezért jó az érzelmi intelligencia fejlesztés, a traumák feldolgozása, és az asszertív kommunikációs technikák elsajátítása.
Tovább gondoltam a tegnapi írásomat, mert azt tapasztaltam, hogy sok esetben történik meg az, hogy vannak olyan emberek is, akik elbagatellizálják mások érzéseit, „problémáit”.
Én azt gondolom, ha például a rendőrség nem mondaná azt, hogy „hülyeséget beszél ez a nő”, „nem kell annyira komolyan venni”, akkor talán jobban felfigyelnének azokra az esetekre, amikor egy nő (vagy férfi!) kétségbeesve bemegy hozzájuk segítséget kérni.
Amikor nekem jó pár évvel ezelőtt azt mondta egy férfi, hogy kibelezi a gyerekeimet, vagy amikor azt mondta egy másik, hogy „úgy meg@pat, hogy vért fogok hu@zni”, azonnal feljelentést tettem. Semmi sem történt. Természetes reakcióm az volt, hogy rettenetesen féltem Akkoriban nap, mint nap rettegtem, és az egyetlen szerencsém az volt, hogy végül nem történt tragédia. De hányan mondhatják ezt el magukról?
Szóval az a tragédia, amikor ezek az attitűdök rendszerszinten is megjelennek – például amikor egy hatóság nem vesz komolyan egy segélykérést, amiből aztán erőszakos cselekmény lesz. Ez nemcsak egyéni hiba, hanem társadalmi probléma is.
Vagy a másik eset(ek) amikor a gyereknek fáj a hasa, és a szülő azt mondja, nem is fáj annyira. Vagy a gyerek haza megy, és nagy nehezen elmondja a szüleinek, hogy bántják az iskolában és meg akar halni, a szülő ugyanúgy beviszi abba a rohadt közegbe. S közben a gyerek a sínekre fekszik, vagy begyógyszerezi magát.
Ezeknek az elbagatellizálásoknak többféle pszichológiai oka lehet egyébként, utána néztem. Lehet egyfajta védekezési mechanizmus az emberek részéről: ha valaki nem tud mit kezdeni a másik fájdalmával, elutasítja vagy lekicsinyli, hogy ne kelljen szembenéznie vele. Ez különösen igaz azoknál, akik saját maguk sem tudják jól kezelni az érzelmeiket. De lehet empátia hiány, kognitív torzítás, ha az illető nem élt át hasonlót, azt hiszi, ez meg sem történhet. Lehet egyszerű rendszer hiba – pl. a rendőrségnél, vagy ha valaki megszokta, hogy az ő érzéseit sem vette komolyan senki, akkor viszi a mintát tovább.
Érdemes lenni sokak érzelmi intelligenciáját fejleszteni.
Nem szabad elbagatellizálni mások fájdalmát! Figyeljünk oda, hallgassunk meg, és vegyük komolyan a segélykiáltásokat, mielőtt túl késő lenne.
Ha bántalmazott vagy vedd fel velem a kapcsolatot!
(Az írás nem saját, de átfordítottam, és egy-két kiegészítést tettem hozzá. Megosztom veletek, mert hasznosnak találom. Ez egy tinédzser gyermek levele a szüleihez. Forrás: Facebook).
Én most abban a korban vagyok, amikor nem tudok tisztán gondolkodni, mert az agyamban a prefrontális kéreg éppen fejlődés alatt van. Tudjátok, az agyamnak ez a része felelős a túlzott impulzivitásomért, és én ezért sem vagyok képes megfelelően azt szabályozni. Egyelőre nem tudok felelősen tervezni, vagy döntéseket hozni. Kérlek legyetek türelmesek velem, mert az agyamnak ez a része 25 éves koromig fejlődhet, és a 25. életévem még távolinak tűnik…
Nem számít az sem, hogy okosnak hisztek.
A tökéletes pontszám a matekérettségin sem véd meg ezektől a normális fejlődési szakaszoktól, amelyeken mi mindannyian átmegyünk. Az ítélőképesség és az intelligencia két teljesen különböző dolog. Nekem az első még nem működik jól.
Azok a dolgok és folyamatok, amelyek az agyamat jelenleg csodálatosan rugalmassá, kreatívvá és szivacsszerűvé teszik, hogy minden tudást magamba szívjak, engem impulzívvá is tesznek. Nem feltétlenül leszek meggondolatlan vagy hanyag, de most biztosan impulzívabb vagyok, mint amilyen majd később leszek.
Szóval: miután valami „hülyeséget” csináltam, vagy elmulasztottam valami „okosat”, akkor azzal nem igazán segítetek nekem, ha úgy néztek rám, mintha tíz fejem lenne.
Ti, felnőttek, a prefrontális kérgetekkel reagáltok a helyzetekre (értelmesen), de én inkább az amygdalámmal reagálok (mandulamag alakú rész a limbikus idegrendszerben – érzelmileg reagál). És amikor megkérdezitek: „- Mégis mire gondoltál?!” – az én válaszom az lesz, hogy nem igazán gondolkodtam.
Legalábbis nem úgy, ahogy ti. Hibáztathattok engem, vagy hibáztathatjátok az anyatermészetet, de akárhogy is, ez van, ez történik, érdemes lesz elfogadni.
Az életemnek ezen a pontján, ennyi idősen is tudom és megértem, hogy szeretsz engem. De nekem most a barátok fontosabbak a családi köteléknél. Örülnék, ha megértenél. Most a barátaimat választom, de tudd, hogy figyellek titeket, a működéseteket, és azt fogom lemásolni és tovább vinni (viselkedésminták) a személyiségemben, amit látok és hallok tőletek.
Kérlek, gyertek tovább velem…
Elmondom, mi az, amit TE MOST TEHETSZ ÉRTEM:
1. Mutass nekem jó példát a felnőtt létre!
Figyelem a viselkedéseteket, és hallom a szavaitokat. Lehet, hogy úgy tűnik neked, hogy nem figyelek, de bízz bennem, hallak és látlak benneteket.
Érezheted úgy, hogy egy áthatolhatatlan kevlármellényt viselek veled szemben, de bízz bennem, a tetteid és a szavaid eljutnak hozzám. Ígérem, ha te továbbra is mutatod az utat nekem, követni fogom, még ha sok-sok kitérőt teszek is, mielőtt elérem a célomat.
2. Engedd nekem, hogy magam oldjam meg a dolgokat!
Ha hagyod, hogy megtapasztaljam a saját tetteim következményeit, ígérem: tanulni fogok belőlük. Kérlek, adj nekem teret és engedd, hogy magam is rájöjjek arra, hol hibáztam, vagy mit csináltam jól. Minél több dolgot tehetek önállóan, felnőtt koromra annál nagyobb lesz az önbizalmam és a rugalmasságom az élethez.
3. Mesélj magadról!
Szeretném, ha elmesélnéd nekem az összes történetet azokról az őrült dolgokról, amiket tinédzserként tettél, és meséld el nekem azt is, hogy mit tanultál belőlük. Aztán adj teret nekem, hogy én is megtehessem ugyanezt.
4. Mutass nekem különböző nézőpontokat!
Emlékeztess engem arra, hogy néha érdemes kívülről ránézni a dolgokra, mintha egy nagy kép lenne. Lehet, hogy miközben te beszélsz hozzám, én majd forgatom a szemem, hümmögök, és úgy tűnik majd, hogy én azt gondolom arról amit mondasz, hogy „hülyeség”. Biztosan azt fogom mondani neked ilyenkor, hogy „Te nem értesz engem!”, vagy „Neked fogalmad sincs arról, min megyek keresztül!”
De hidd el, nagyon is figyelek Rád. Én tényleg figyelek. Kérlek, értsd meg, hogy ilyenkor nehéz számomra bármi mást is meglátni a saját bánatomon túl, amiben éppen nyakig benne vagyok. Segíts nekem abban kérlek, hogy ki tudjak jönni a gödörből, és tudjak a jövőre koncentrálni. Emlékeztess engem arra, hogy ez a pillanat el fog múlni. Ne engedd nekem, hogy beleragadjak.
5. Vigyázz rám!
Kérlek, emlékeztess arra, hogy a drogok, az alkohol és a vezetés nem férnek meg egymás mellett. Kérlek, erősíts meg engem abban, hogy minden veszélyes helyzetből ki fogsz húzni, nem lesz harag, nem lesz kioktatás, nem lesznek felesleges kérdések. Azt is tudasd és éreztesd velem újra és újra hogy mellettem vagy, mellettem leszel mindig, hogy meghallgass, amikor szükségem van rád.
6. Légy velem kedves!
A kedvességet – és minden mást is- tőled tanulom.
Ha megértő és kedves vagy velem, egy nap én is így fogok viselkedni a saját gyermekeimmel. Kérlek, soha ne gúnyolódj velem, és ne légy velem kegyetlen. Ha én azt gondolom magamról, hogy mindent tudok, sőt nálad jobban- kérlek, kezeld ezt humorral. Nagy valószínűséggel te is ugyanígy gondoltad az én koromban. Kérlek, ne csinálj belőle nagy ügyet.
7. Mutass érdeklődést azok iránt a dolgok iránt, amelyek engem érdekelnek és boldoggá tesznek!
Örülnék, ha téged is érdekelne, hogy mi az, ami engem boldoggá tesz, mi az, ami engem érdekel – ha néha napján én úgy döntök, hogy erről szeretnék veled beszélgetni, vagy éppen meghívlak az én világomba.
Meglátod majd egynap, amikor a kamaszkor homálya végül rólam is lepereg, egy magabiztos, erős, megbízható, kedves felnőtt áll majd előtted, pont ott, ahol egykor egy mogorva tinédzser állt. Addig is csatoljuk be a biztonsági öveket,
3. feladat – Párosítsd össze a szavakat a jelentésükkel (kiemeltem néhányat)
c) vérmező – tanterem
a) panaszdélután – szülői értekezlet
f) villámcsapás – rossz tanuló
e) lélekidomár – osztályfőnök
…mert mi a DIÁK? Egy megszelídítendő ÁLLAT?! A rosszabbul teljesítő gyermek, pedig egy villámcsapás, amely egyébként hatalmas károkat tud okozni?!
A tanterem pedig egyenlő egy csatatérrel, ahol emberek halnak meg és véreznek el!
EMBER! Ki vagy TE, aki ezt a feladatsort összeállítottad? Értem én, asszociáció, meg vicc, DE EZ NEM VICCES!
A nyelv nagyon erős eszköz, és egy gondatlanul megválasztott metafora többet árthat, mint használ!
Megkérdőjelezed a gyermek autonómiáját, azt feltételezed róluk, hogy nem önálló lények, nincsenek önálló gondolataik, és idomításra szorulnak? Egy osztályfőnök jó esetben támogat, inspirál, és nem idomít. Egy gyermek számára ez negatív asszociációt eredményezhet! A szó maga dehumanizáló!
Nem lett volna jobb „lélektámogatónak” hívni az osztályfőnököt?
Az ebben a feladatban használt kifejezések abszolút hordoznak negatív asszociációt, és ha bennem ez felmerült, biztos vagyok abban, hogy másokban is. Értem én: fejlesszük a kreativitást, vicceskedünk, én is vicces „lány” vagyok ám!
De ha egy gyermek magára veszi, hogy ő egy „villámcsapás”, akkor az csökkenti az amúgy is alacsony önértékelését. A „vérmező” és a „panaszdélután”, egyenesen félelmet is kelthet a gyermekben.
Az ilyen jellegű feladatok – amelyek negatív vagy fenyegető szavakkal társítanak hétköznapi helyzeteket – sokkal mélyebb hatást gyakorolhatnak a tanulókra, mint ahogy azt jelen feladat készítői gondolták!
Milyen veszélyei vannak ennek a feladatnak?
Azok a diákok, akik már küzdenek önbizalomhiánnyal, depresszióval vagy szorongással, hajlamosak lehetnek arra, hogy az ilyen szavakat magukra vonatkoztassák. Például a „villámcsapás” szimbolikusan utalhat arra, hogy valaki problémás vagy pusztító hatású, ami tovább rombolhatja az önértékelést.
Ha valaki már a mentális egészség határán van, egy ilyen feladat (akár akaratlanul is) az utolsó csepp lehet a pohárban. Egy negatív kifejezés felidézhet fájdalmas érzéseket vagy önképet.
Ha egy gyerek rossz érzésekkel azonosul a feladattal, és ezt mások megerősítik (akár viccelődve is), az további lelki sérüléseket okozhat.
NAGYOBB KÖRÜLTEKINTÉSRE VAN SZÜKSÉG!
Az iskolai feladatoknak támogatniuk kellene a gyerekek önbizalmát és kreativitását, nem pedig olyan helyzetet teremteni, ahol megalázva vagy kirekesztve érzik magukat. A szavak és a nyelv hatása nagyon erős, különösen fiatal korban, amikor az önazonosság és önértékelés még formálódik.
Az iskolai feladatok kidolgozásánál fontos lenne pszichológusok véleményét is kikérni, hogy az ilyen jellegű hatások elkerülhetők legyenek.
Minden feladatnak olyan narratívát kellene hordoznia, amely építi a gyermek önértékelését és megerősíti a képességeikbe vetett hitet.
Ha egy szülő vagy pedagógus észleli, hogy egy gyermek negatívan reagál egy feladatra, fontos azonnal megbeszélni és tisztázni az érzéseiket!
Volt egy oldal a Facebookon a Boldog Gyermek Boldog Szülő oldal. Az oldal évek óta nem működött, szerettem volna azt átvenni, de nem sikerült.
Menet közben azonban rájöttem, hogy én ezt nem is így gondolom. Én hiszem azt, és a munkám során tapasztalom is, hogy ha egy szülő „rendben van”, akkor a gyermek is „rendben lesz”. Nem elvárható egy gyermektől, hogy legyen boldog, ha te nem vagy az.
Így lett az írói oldalamból mától: Boldog Szülő, Boldog Gyermek oldal, ahol megosztom veletek majd a témával kapcsolatos gondolataimat, javaslataimat. Ezen az oldalon kérhettek segítséget, foglalhattok időpontot az elérhetőségeim egyikén. Egyéb írásaimat, verseimet innentől csak a privát oldalamon fogom megosztani.
Jöjjön is az első gondolat
A szülők boldogsága alapvetően meghatározó a gyermek érzelmi jólléte szempontjából. Amennyiben az egyik (vagy mindkét) szülő nincs jól mentálisan, érzelmileg vagy fizikailag, az hatással lesz a gyermekre, mert a szülők érzelmi állapota gyakran tükröződik a család dinamikájában. Ugyanakkor az is igaz, hogy egy gyermek boldogsága pozitív hatással lehet a szülőre, azonban ez nem egy fenntartható vagy egészséges módja a szülő boldogságának biztosítására.
Miért fontos, hogy a szülő boldog legyen?
A gyerekek rendkívül érzékenyek a szülők érzelmi állapotára, és ha a szülő kiegyensúlyozott, az biztonságérzetet ad a gyerek számára. (érzelmi stabilitás)
A szülő, aki boldog, kiegyensúlyozott és törődik önmagával, mintát ad a gyermeknek arra, hogyan lehet egészséges módon kezelni az élet kihívásait. (példamutatás)
Egy boldog szülő képes figyelmesebben, türelmesebben és szeretetteljesebben kapcsolódni a gyermekéhez, ami erősebb köteléket eredményez. (kapcsolat)
Miért okozhat gondot, ha boldogságod a gyermekre „hárítod”?
Ha a szülő a gyermeke boldogságától teszi függővé a saját érzelmi állapotát, az túlzott érzelmi terhet róhat a gyerekre. A gyermek ilyenkor érezheti, hogy felelős a szülő jóllétéért, ami szorongást vagy bűntudatot okozhat benne, különösen, ha nem tud megfelelni ezeknek az elvárásoknak.
Hogyan lehet egyensúlyban tartani ezt a kapcsolatot?
A szülőknek fontos időt szánniuk önmagukra, hogy feltöltődjenek és megtalálják a saját boldogságforrásaikat. Ez lehet hobbi, baráti kapcsolatok ápolása, meditáció, sport stb.
A gyermekkel való őszinte, életkornak megfelelő beszélgetések segíthetnek abban, hogy a gyerek megértse, a szülők is emberek, akiknek saját érzéseik és szükségleteik vannak.
A közös boldogságélmények, például játék, közös étkezés vagy kirándulás, erősíthetik a kapcsolatot és mindkét fél érzelmi jóllétét.
Összességében a boldogság kölcsönhatásban van: ha egy szülő boldog, nagyobb eséllyel lesz boldog a gyermeke is, és fordítva, egy boldog gyerek is adhat örömöt a szülőnek. De a felelősség mindkét esetben a felnőtté: a saját boldogságát nem szabad kizárólag másokra, különösen nem egy gyermekre hárítani. A szülőként való önreflexió és tudatosság az egyik legfontosabb lépés ebben a folyamatban.
Ez az egyik legmérgezőbb és manipulatív mondat, ami szülőként elhagyhatja a szádat.
Miért?
Amikor a szülő azt mondja, hogy „mindent megadtam neked”, a gyermek könnyen úgy érezheti, hogy tartozik a szülőnek ezért az önfeláldozásért. A gyerek bűntudatot érezhet, amiért nem tudja teljesen „viszonozni” ezt a „mindent”, és így olyan elvárásokat érezhet, amiket lehetetlen teljesítenie. Ez később ahhoz vezethet, hogy A GYERMEK ÁLLANDÓ MEGFELELÉSI KÉNYSZERBEN ÉL.
A „mindent megadtam neked” kijelentés azt is sugallhatja, hogy a szülőnek nincsenek saját igényei, szükségletei, és mindent a gyerek érdekében tett. Ez azonban nem reális elvárás, és hosszú távon KÁROS A GYERMEK SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSÉRE NÉZVE, mivel a szülő modellje alapján ő is saját vágyait háttérbe szoríthatja mások javára.
Ez a mondat azt sugallhatja, hogy a gyereknek valahogyan vissza kell adnia azt, amit a szülőtől kapott. Sok esetben ez nem konkrét kérés formájában jelenik meg, hanem rejtett elvárásként, ami nagyon erős érzelmi nyomást helyezhet a gyerekre. Így a gyermek nemcsak hálát érez, hanem bizonyos esetekben kötelességtudatból cselekszik, a szülő jóváhagyását keresve.
A „mindent megadtam neked” gyakran akkor hangzik el, amikor a szülő úgy érzi, hogy a gyerek nem hálás vagy nem értékeli eléggé az erőfeszítéseit. Ez a mondat azonban aláássa a gyermek autonómiáját, mivel azt sugallhatja, hogy a gyerek nem képes önállóan boldogulni, és minden, amit elért vagy amit kapott, a szülőtől ered. Ez hosszú távon gátolhatja az önbizalom és a függetlenség kialakulását.
Egy ilyen kijelentés azt az érzetet keltheti, hogy a szülő szeretete és támogatása nem feltétlen vagy természetes, hanem egy olyan „ajándék”, amelyért a gyereknek hálásnak kell lennie, és ezért meg kell felelnie. Ez érzelmi bizonytalanságot okozhat, hiszen a gyerek úgy érezheti, hogy a szülő szeretetét vagy támogatását csak akkor kapja meg, ha megfelelően viselkedik.
A szülői szeretet és támogatás kifejezése sokkal pozitívabb és hosszú távon hasznosabb lehet olyan módon, ami nem ébreszt bűntudatot vagy megfelelési kényszert a gyermekben.
MIT ÉRDEMES MONDANI E HELYETT?
„Mindig itt vagyok melletted, ha támogatásra van szükséged.”
„Nagyon büszke vagyok rád, és örömmel segítek neked.”
„Szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám, bármikor.”
Ezek a megfogalmazások szeretetet, támogatást és stabilitást sugallanak, anélkül, hogy terhet helyeznének a gyerekre.
Ha nem tudod, hogyan kommunikálj jól a gyermekeddel, jelentkezz a rendhagyó szülői értekezletemre, van még pár ilyen mondat a tarsolyomban!
Egy egészséges kapcsolat akkor működik JÓL, ha két felnőtt ember között történik a kapcsolódás.
Nem lehet jelen az egyik fél egy házasságban (párkapcsolat, munkakapcsolatra is érvényes!) szülői minőségben, míg a másik fél gyermeki minőségben tartózkodik az őt ért traumák miatt. De az sem működik, ha az egyik fél felnőttben van jelen, a másik fél pedig a gyermekei énjével próbál kapcsolódni. (TRANZAKCIÓ ANALÍZIS, ÉN –állapotok).
Érdekes felismerések ezek.
Ha végképp nem működik egy kapcsolat, mindkét fél mentális állapota romlik, és ha van egy gyermek a „közelben” ő is sérül.
Nem érdemes egymást szidni a másik fél előtt, nem érdemes manipulálni a gyermeket azzal, hogy a másik fél ellen neveled. Merthogy ez is bántalmazás, és a gyermeknek szüksége van mindkét fél jelenlétére az életében. Manipuláció, érzelmi zsarolás, befolyásolás…
S miközben a szülő magával, a saját bajával van elfoglalva, a gyermek nem kap megfelelő ellátást, és nem kapja meg a számára fontos érzelmi biztonságot. Ezt elhanyagolásnak hívjuk, a gyermekbántalmazás egy másik formája. A gyermek nem kerül orvoshoz betegség esetén, nem figyel rá senki, nincs JÓL szeretve. Ne a gyermek vállán sírd ki magad, mert parentifikálod (szülőesíted) és segítség nélkül nem lesz belőle egészséges felnőtt.
De az is lehet, hogy annyira eldurvul a helyzet, hogy elcsattan egy-két pofon, és ez már mindenképpen fizikai bántalmazásnak minősül. Nincs mentség egyikre sem! Nem fogadható el semmilyen kifogás!
Felnőtt évszámmal rendelkezve nem érdemes a gyermekkori traumákra hivatkozni – érdemes feldolgozni, megdolgozni azokat. Tudom, félelmetes, sok sírással, fájdalommal és meglepő felismerésekkel is járhat. Saját tapasztalat, nem a „levegőbe beszélek” éppen.
Ha nem működik a kapcsolatod, azt javaslom, javítsd meg. Fordulj szakemberhez, fordulj befelé, magad felé, ismerd fel a traumáidat, dolgozz rajtuk keményen.
Mert a gyerek MÁSOL. Ha egy rossz párkapcsolatban vagy, ha egy rossz munkahelyi viszony áll fent, ahol folyamatosan megaláznak vagy kihasználnak, akkor a gyermek ezt tanulja meg. Olyan ez mintha félre lenne vezetve, mert azt hiszi így „kell” viselkedni ahhoz, hogy szeressék és elfogadják.
Minden életkorban lehet változni, változtatni – ez is saját tapasztalat. Amiből jó sok van. Vannak saját példáim válás utáni kapcsolat rendezésére, apa-lánya kapcsolat szeretetteljessé tételére. Semmi másra nem volt szükség, „csak” a megfelelő kommunikációs technikák elsajátítására, felelősségvállalásra, felnőtté válásra, hitre, egymás felé fordulásra, és egymás megértésére.
Szóval, ha nem megy válj el, de csináld jól, hogy ne legyenek sérülések, és a gyermek megtanulhassa, hogy nem érdemes benne maradni semmilyen bántalmazó kapcsolatban, tovább lehet lépni, lehet fejlődni. Érdemes példát mutatni.
A „zártan kezelendő” jelzés azt jelenti, hogy név nélkül tehetsz bejelentést amennyiben gyermekbántalmazást látsz Magyarországon. Te is megteheted, csak írd rá a dokumentumra amit beadsz! Én azonban a munkámból eredendően fokozottan köteles vagyok ezt a bejelentést megtenni. A jelzőrendszer aktív tagja vagyok.
Végtelenül fel vagyok háborodva azon, hogy a kollégák többsége ezt a jelzést nem teszi meg! Mi lehet ennek az oka? Fogalmam sincs, talán a félelem? Nem tudom. Én csak azt nem értem, hogyan tud elmenni bárki is egy olyan eset- vagy észrevétel mellett, amikor bebizonyosodik számára a tény, hogy egy gyermeket abúzus ér?! Amikor rájön a bántalmazásra (lelki- vagy szexuális) akkor ül a székben, elveszi a pénzt, és nyugodt szívvel hazamegy? Minden tiszteletem azé, aki ezt a bejelentést megteszi.
Én megtettem, és meg is fogom tenni. Az éppen illetékes Családsegítő Szolgálat vezetője velem kezet rázva köszönte meg a munkámat, miután másfél órás esetmegbeszélést tartottunk karöltve az ugyanazzal a gyermekkel foglalkozó más csodálatos szakemberekkel. Majd megjegyezték, hogy NEM SZOKTAK „külsősök” bejelentést tenni. Úgy éreztem elsüllyedek szégyenemben a többi szakember helyett. Ráadásul nem éreztem magam külsősnek, mert a rajtam kívül ott lévő emberek olyan nagy szeretettel végezték a munkájukat, és kellő gondossággal taglalták meg velem a lehetséges megoldásokat, amelyek a gyermeket érintik majd a jövőben. Mégsem tudtam nyugodt szívvel távozni.
A felelősöket minden esetben meg kell keresni. A gyermeket védelembe kell venni. De sokszor a szülővel van a gond, mert ő mérgezi vagy bántja a gyermeket a saját traumái miatt. De az Isten áldjon már meg benneteket, kérjetek segítséget! Nem az a cél, hogy megbüntessük a szülőket, és szétszakítsuk a családot, hanem az, hogy elsősorban a gyermekek érdekében a szülő is kapjon megfelelő ellátást, támogatást, segítséget, és a gyermek is kapja meg a megfelelő gondozást.
Nem az a cél, hogy egy bántalmazott gyermek gyermekotthonba kerüljön.
Ezek a gyerekek kereszttűzben vannak. Egy ilyen esetben mindkét oldalon vannak áldozatok. A család mindkét oldalán.
Ki fogok állni a gyerekekért, és a szülőkért is. Hogy jobban bánjanak a gyermekeikkel és saját magukkal. Ki fogok állni a gyermekek jogai mellett. Ki fogok állni minden egyes gyermekért, akinek segítségre van szüksége. És ki fogok állni minden szülőért is, akik mentálisan szét vannak esve, mert ők is fontosak. A család a fontos. Szeressétek a gyermekeiteket!
Ha nem megy egyedül kérjetek segítséget! Mondjuk keress meg engem.
Hamarosan kezdődik az iskola, és szerintem sokan nem tudjátok, hogy olyan civil szervezetek is léteznek – mint például az Amnesty International Magyarország, a Háttér Társaság, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Szivárvány Misszió Alapítvány – akik elindították a BEFOGADÓ TEREK képzési projektet.
BEFOGADÓ TEREK – EMBERI JOGI OKTATÁS – Befogadó környezet létrehozása emberi jogi és alternatív oktatási módszerekkel
Előzmények:
„Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2019-es kutatása szerint az LMBTQI emberek magas fokú diszkriminációval szembesülnek az iskolai és munkahelyi környezetben egyaránt. A felmérésben résztvevők 60%-a tapasztalt zaklatást sértő vagy fenyegető szituációk formájában a kutatást megelőző 5 évben. Az EU-ban a 15-17 éves korosztály több zaklatást szenvedett el, mint az idősebb korosztály, és a diák-korú válaszadók mindössze 13%-a érezte úgy, hogy iskolájában pozitívan foglalkoznak az LMBTQI- problémákkal.”
*forrás: Befogadó terek – kiadvány tanároknak
MI A PROJEKT CÉLJA?
A projekt célja az LMBTQI diákokat érő iskolai zaklatás csökkentése, az LMBTQI embereket érő munkahelyi diszkrimináció csökkentése, és a pedagógusok és munkáltatók érzékenyítése LMBTQI témákban, valamint a társadalmi tudatosság növelése az LMBTQI emberek mindennapi tapasztalatainak bemutatásán keresztül. A projekt az EURÓPAI BIZOTTSÁG Polgárok, egyenlőség, jogok és értékek programja támogtásával valósul meg, melynek során kutatást végeznek, tanári kézikönyvet, iskoláknak szóló útmutatót állítanak össze, valamint érzékenyítő workshopokat szerveznek munkáltatók és munkavállalók számára, illetve e-learning kurzusokat hoznak létre diákok és munkavállalók részére.
MIÉRT FONTOS A BEFOGADÓ KÖRNYEZET?
A támogató, zaklatás ellen fellépő iskolákban jobban teljesítenek, és azokba jobb közérzettel járnak a diákok. A diákok képesek lesznek azonosítani a zaklatást, tudják mi a teendő, ha őket vagy egy társukat bántják, és ha a nyíltan vagy titokban kisebbségekhez tartozó diákok is felismerik és elfogadják az identitásukat, és hogy jogosan kérhetnek segítséget.
AZ ISKOLAI ZAKLATÁS TÚLMUTAT AZ ISKOLÁN!
Az előítéleteken alapuló zaklatásnak, erőszaknak olyanok is áldozatul eshetnek, akik nem tartoznak a kisebbségi csoportokba, de a többiek AZT HISZIK róluk.
FONTOS az, hogy mind a tanárok, mind a diákok tudatában legyenek a cselekedeteik súlyának, esetleges jogi felelősségüknek.
FONTOS az, hogy a bántalmazó a megbélyegzés helyett tettének megbánása révén annak felvállalása és jóvátétele kerüljön a középpontba.
Néhány téma a BEFOGADÓ TEREK projektből:
SZABAD A PÁLYA! képzés 13-18 éves korig – 90 percben
Téma: szocializáció, nemi sztereotípiák és társadalmi elvárások hatása a fiatalok pályaválasztására, lehetőségek ezek lebontására, a szabad pályaválasztás támogatása.
TEREMTSÜNK BEFOGADÓ TEREKET! képzés 14-19 éves korig – 90 percben
Téma: előítéletek csökkentése, csapatépítés, LMBTQI fogalmak megismerése, a kortárs bántalmazás (bullying) enyhítése.
STAND BY ME! képzés 14-19 éves korig – 135 percben (3 iskolai tanóra)
Téma: nemi alapú előítéletek és bántalmazás felismerése és megelőzése az online térben és a valóságban.
További témák lehetnek: bántalmazás, zaklatás felismerése, okainak és lehetséges következményeinek megértése, hatása az áldozatra, szemtanúk szerepe és lehetőségei a bántalmazás megállítása, enyhítése érdekében, konfliktusmegelőzés, csapatépítés, előítéletek csökkentése, előítéletek csökkentése, csapatépítés, az előítéletekhez kapcsolódó fogalmak megismerése, érzékenyítés, a kortárs bántalmazás (bullying) enyhítése, legfontosabb emberi és állampolgári jogok, valamint a jogérvényesítés lehetőségeinek megismerése, jogtudatosság erősítése, jogérvényesítés lehetőségeinek megismerése, előítéletek és előítéleteken alapuló kirekesztés, bántalmazás felismerése, csoportkohézió erősítése.
Amennyiben szeretnél ilyen képzést az iskoládba, a gyermeked iskolájába, vagy a munkahelyedre, keress privát üzenetben, vagy az oldalamon található elérhetőségek egyikén, vagy vedd fel velem a kapcsolatot a kapcsolat fül alatt!
A mosoly az emberi érzelem egyik legegyszerűbb és legősibb kifejeződése. Ezzel mutatjuk meg másoknak örömünket, elégedettségünket vagy akár együttérzésünket. A gyermekek és fiatalok esetében különösen fontos jelzése annak, hogy érzelmileg és mentálisan jól vannak. Ha azonban egy fiatal nem mosolyog, az aggodalomra adhat okot. De mit is jelent ez pontosan, és miért fontos odafigyelni rá?
A mosoly jelentősége a fiatalok életében
A gyermekek és fiatalok általában spontán módon mosolyognak, amikor boldogok, biztonságban érzik magukat, vagy örömöt találnak valamiben. Egy mosoly lehet a szülők, tanárok és barátok számára is egy jelzés, hogy a gyermek jól érzi magát a bőrében és környezetében. Ha azonban egy fiatal hirtelen elveszíti ezt a spontaneitást, az gyakran utalhat arra, hogy valami nincs rendben.
Az érzelmi problémák jelei
Az, hogy egy fiatal nem mosolyog, különböző érzelmi és mentális problémákra utalhat. Ezek közé tartozik:
Szorongás: A fiatalok gyakran tapasztalnak szorongást, amely megakadályozza őket abban, hogy ellazuljanak és élvezzék az életet.
Depresszió: Az egyik legnyilvánvalóbb jele annak, hogy egy fiatal depresszióval küzd, a mosoly és a boldogság eltűnése az életéből.
Stressz és nyomás: Az iskolai teljesítmény, a társas kapcsolatok és a családi elvárások mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egy fiatal stresszesnek érezze magát.
Társas problémák: A bullying, a kiközösítés vagy a baráti kapcsolatok hiánya is okozhatja azt, hogy egy fiatal elveszíti kedvét.
Miért fontos a figyelem?
A mosoly hiánya nem csupán egy felületes jelenség, hanem mélyebb érzelmi problémákra utalhat. Ha ezt a jelet figyelmen kívül hagyjuk, azzal hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a fiatal problémái elmélyüljenek. Az időben történő beavatkozás azonban segíthet megelőzni a komolyabb mentális problémák kialakulását.
Mit tehetünk, ha egy fiatal nem mosolyog?
Kommunikáció: Az első lépés mindig az, hogy beszélgetünk a fiatallal. Próbáljuk meg kideríteni, mi aggasztja, mi okoz neki stresszt vagy szomorúságot.
Támogatás: Biztosítsuk róla, hogy mellette vagyunk, és segítünk neki abban, hogy megtalálja a megfelelő megoldást a problémáira.
Szakember bevonása: Ha úgy érezzük, hogy a probléma komolyabb, mint amit mi meg tudunk oldani, érdemes pszichológushoz fordulni. Egy szakember segítségével a fiatal megtanulhatja kezelni az érzelmi nehézségeit.
Pozitív környezet: Teremtsünk olyan környezetet, ahol a fiatal biztonságban és szeretve érzi magát. Az iskolai és otthoni környezet mind meghatározó szerepet játszanak ebben.
Összegzés
A mosoly hiánya egy fiatal életében nem csupán egy apró jelenség, hanem komoly érzelmi problémákra is utalhat. Fontos, hogy odafigyeljünk erre a jelzésre, és megfelelő lépéseket tegyünk annak érdekében, hogy a fiatal újra megtalálja a boldogságát. Az érzelmi jóllét nem csak a jelen, hanem a jövő szempontjából is alapvető jelentőségű. Ha egy fiatal nem mosolyog, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben –érdemes erre figyelni, és érdemes ezzel foglalkozni, hogy gyermekünk egészséges felnőtt lehessen.
Az emberi kommunikáció egyik jellegzetes vonása, hogy sokan hajlamosak általánosságban beszélni, különösen amikor olyan témákat érintenek, amelyekről erős meggyőződéseik vagy érzelmeik vannak. Az ilyen általánosítások gyakran a „mindenki úgy gondolja”, „az emberek azt érzik” vagy „az ember így vagy úgy cselekszik” formában jelennek meg. De miért is fordul elő ez a beszédmód ilyen gyakran?
Az általánosítások mögött meghúzódó okok
Érzelmi biztonság és védelem: Az emberek gyakran használnak általános kifejezéseket, hogy elkerüljék saját véleményük nyílt kifejezését. Ha valaki azt mondja, hogy „az emberek szerint…”, azzal elkerüli, hogy közvetlenül saját nézeteit tegye ki kritika tárgyává. Ez egyfajta érzelmi páncélként szolgálhat, amely megóvja az egyént a konfrontációtól vagy az ítéletalkotástól.
Közösségi konformitás: Az emberek sokszor hajlamosak arra, hogy egy közösség vagy csoport nézeteit sajátjuknak tekintsék, vagy legalábbis úgy érezzék, hogy ezekhez kell igazodniuk. Amikor valaki azt mondja, hogy „az ember így gondolja”, azzal jelezheti, hogy a társadalmi normákkal összhangban álló nézetet képvisel, még akkor is, ha valójában nem ért vele egyet teljesen.
Általános emberi tapasztalatok: Az ilyen kifejezések használata gyakran arra utal, hogy a beszélő úgy gondolja, az adott gondolat vagy érzés univerzálisan érvényes, azaz minden ember megtapasztalja vagy érzi azt. Ez a fajta nyelvhasználat megkönnyíti a kommunikációt, mert azt feltételezi, hogy a hallgató hasonló tapasztalatokkal rendelkezik, így könnyebben megérti a mondanivalót.
Empátia és közös megértés: Az általánosítások segíthetnek abban, hogy a beszélő és a hallgató között kialakuljon egyfajta közös megértés vagy empátia. Amikor valaki azt mondja, hogy „az ember így érez”, azzal próbálhat egyetemes emberi érzelmekre hivatkozni, amelyeket a másik fél is átélhetett már, ezzel megkönnyítve az azonosulást.
A hatalom dinamikája: Az általános kifejezések használata a hatalom kérdéskörében is megfigyelhető. Egyesek azért használnak ilyen nyelvezetet, hogy megerősítsék véleményüket, mintha az a közös vélemény lenne, és nem csak egy egyéni gondolat. Ez a technika segíthet abban, hogy meggyőzőbbnek tűnjön az adott nézőpont, hiszen ha „mindenki így gondolja”, akkor az valószínűleg igaz is.
A következmények
Az általánosságok használata a kommunikációban előnyökkel és hátrányokkal is jár. Az előnyök közé tartozik, hogy megkönnyíti az azonosulást, empátiát teremt, és védi a beszélőt a kritika elől. Ugyanakkor hátrányok is vannak: az általánosítások sokszor félrevezethetnek, mivel elrejthetik a beszélő valós véleményét, vagy olyan benyomást kelthetnek, mintha a világ fekete-fehér lenne, pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Hogyan kezeljük az általánosításokat?
Fontos, hogy felismerjük az általánosításokat a beszélgetések során, és tudatosan kezeljük őket. Ha valaki túl gyakran használ ilyen kifejezéseket, érdemes megkérdezni, hogy pontosan mire gondol, vagy hogy ő személy szerint mit gondol az adott témáról. Ez segíthet abban, hogy mélyebb, árnyaltabb beszélgetéseket folytassunk, és valódi megértést érjünk el a másik féllel.
Összességében az általánosítások használata a nyelv természetes része, amely sokszor egyszerűsíti a kommunikációt és a megértést. Azonban érdemes óvatosnak lenni velük, és tudatosan kezelni őket, hogy a beszélgetések valódi tartalommal bírjanak, és ne csak felszínes közhelyeket ismételgessünk.
A szülők szerepe a gyermekek életében meghatározó, hiszen ők alakítják ki a kereteket és szabályokat, amelyek mentén a kicsik megtanulják a világ működését. Azonban a túlzott kontroll gyakorlása, vagyis amikor a szülők túlzottan beleszólnak minden apró részletbe, korlátozó hatással lehet a gyermek fejlődésére és jövőbeli életére. Ez a jelenség sokkal mélyrehatóbb következményekkel járhat, mint amit elsőre gondolnánk.
A túlzott kontroll hatásai a gyermekkorban
Önállóság és Döntéshozatal
A gyermekeknek szükségük van arra, hogy bizonyos fokú önállóságot élvezzenek, és lehetőségük legyen saját döntéseket hozni. Amikor a szülők túlzott kontrollt gyakorolnak, a gyermekek nem tanulnak meg önállóan gondolkodni és dönteni. Ez a későbbi életükben komoly problémákat okozhat, hiszen nem lesznek képesek megfelelően kezelni az önálló döntéshozatalból adódó helyzeteket.
Önbizalom és Önbecsülés
Az önbizalom és önbecsülés kialakulása szorosan összefügg azzal, hogy a gyermek mennyire érzi magát kompetensnek és értékesnek. A túlzott kontrollal élő szülők gyakran aláássák gyermekük önbizalmát, mert a kicsik úgy érzik, hogy a szülők nem bíznak bennük. Ennek következményeként az önbecsülésük csökken, és önértékelési problémákkal küzdhetnek.
Kreativitás és Felfedezés
A szabad játék és felfedezés elengedhetetlen a kreativitás fejlődéséhez. Ha a szülők minden tevékenységet irányítanak, a gyermekek nem kapnak lehetőséget arra, hogy saját tapasztalatokat szerezzenek és felfedezzenek új dolgokat. Ez hosszú távon korlátozza a kreatív gondolkodás képességét.
A gyermekkori túlzott kontroll hatásai a felnőttkorban
Önállóság és Felelősségvállalás
A túlzott kontroll alatt nevelkedett gyermekek felnőttkorban nehezen birkóznak meg az önálló élet kihívásaival. Gyakran félnek a döntéshozataltól, és nem bíznak saját képességeikben. Ez megnehezíti számukra, hogy felelősséget vállaljanak saját életükért, és gyakran másokra hagyatkoznak.
Kapcsolatok
A felnőttkori kapcsolatokban is megmutatkoznak a túlzott kontroll következményei. Ezek az emberek hajlamosak lehetnek alárendelt szerepet vállalni, vagy éppen ellenkezőleg, kontrollálni próbálják partnerüket, mert csak így érzik biztonságban magukat. Mindkét véglet problémás kapcsolatokhoz vezethet.
Stressz és Szorongás
A túlzottan kontrollált gyermekek gyakran stresszes és szorongó felnőttekké válnak. Mivel gyermekkorukban nem tanultak meg hatékonyan kezelni a kihívásokat, felnőttként is nehezen birkóznak meg a stresszhelyzetekkel. Ez hosszú távon mentális és fizikai egészségügyi problémákhoz vezethet.
Hogyan lehet elkerülni a túlzott kontrollt?
Bizalom és Támogatás
A szülőknek fontos, hogy bizalmat építsenek ki gyermekeikkel szemben. Bízzanak abban, hogy gyermekük képes saját döntéseket hozni és tanulni a hibáiból. Támogassák őket, de ne irányítsák minden lépésüket.
Határok és Szabadság
Fontos, hogy a szülők határokat szabjanak, de ne fojtsák meg gyermekeik szabadságát. Adjunk nekik lehetőséget a felfedezésre és a tanulásra a saját tempójukban.
Nyitott Kommunikáció
A nyílt és őszinte kommunikáció segít abban, hogy a gyermekek biztonságban érezzék magukat, és merjenek beszélni érzéseikről és problémáikról. Ez elősegíti a bizalmat és az önbizalom növekedését.
Összegzés
A túlzott kontroll gyakorlása a gyermekek életében hosszú távú negatív hatásokkal járhat. Az önállóság, önbizalom és kreativitás hiánya nemcsak a gyermekkorban okoz problémát, hanem felnőttkorban is komoly kihívásokat eredményez. A szülőknek fontos, hogy megtalálják az egyensúlyt a határok kijelölése és a szabadság biztosítása között, hogy gyermekeik egészséges, önálló és magabiztos felnőttekké válhassanak.
A gyermekek a szüleik jelenlétében gyakran biztonságban érzik magukat, ami lehetővé teszi számukra, hogy érzelmeiket szabadabban fejezzék ki. Ha a szülők nincsenek jelen, a gyermekek alkalmazkodhatnak a helyzethez és a körülöttük lévő emberekhez, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.
2. Félelem a Megítéléstől
A gyermekek hajlamosak a szüleik ítéletétől vagy reakcióitól tartani. A szülők jelenlétében jobban érezhetik a nyomást, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, ami befolyásolhatja a viselkedésüket. Távollétükben felszabadulhatnak ezek a félelmek.
3. Kötődési Szükséglet
A gyermekek természetes kötődési szükséglettel rendelkeznek, különösen fiatalabb korban. A szülők jelenlétében a gyermekek biztonságot keresnek, és gyakran szoros fizikai közelséget igényelnek, hogy biztosítsák magukat arról, hogy gondoskodnak róluk.
4. Függetlenség és Autonómia
Amikor a szülők nincsenek jelen, a gyermekeknek lehetőségük van arra, hogy függetlenebbé váljanak és saját döntéseiket hozzák meg. Ez felnőttesebb viselkedést eredményezhet, mivel a gyermekek a helyzethez igazodva próbálnak alkalmazkodni és felnőtt módjára viselkedni.
5. Szociális Normák és Elvárások
A gyermekek gyorsan megtanulják, hogy különböző helyzetekben különböző viselkedési normák érvényesek. A szüleik jelenlétében lehet, hogy a családi dinamikának megfelelően viselkednek, míg távollétükben a társadalmi normákhoz és a körülöttük lévő emberek elvárásaihoz igazodnak.
6. Szerepjáték és Utánzás
A gyermekek gyakran utánozzák a felnőtteket és a környezetükben lévő embereket. Ha a szülők nincsenek jelen, lehet, hogy a gyermekek felnőttes szerepet vesznek fel, hogy megfeleljenek a helyzetnek vagy a körülöttük lévő emberek viselkedésének.
Miért bújik a gyermek a szüleihez folyamatosan?
1. Biztonságérzet
A gyermekek számára a szüleik jelentik a biztonság és a stabilitás forrását. A szülői közelség megnyugtatja őket, különösen, ha szoronganak vagy bizonytalanok.
2. Kötődés
A szoros fizikai kontaktus erősíti a kötődést a gyermek és a szülő között. Ez különösen fontos a korai években, amikor a gyermekek érzelmi kötődése kialakul.
3. Érzelmi Támogatás
A gyermekek gyakran a szüleikhez fordulnak, ha érzelmi támogatásra van szükségük. A szülők jelenléte segít megnyugodni és feldolgozni az érzelmeiket.
4. Rutin és Megszokás
A szoros fizikai közelség gyakran része a napi rutinnak, például a lefekvés előtti ölelés vagy a szülő ölében ülés. Ez a rutin megnyugtatja a gyermeket és érzelmi biztonságot nyújt.
Összefoglalás
A gyermekek viselkedése a szüleik jelenlétében és távollétében eltérő lehet, mivel különböző érzelmi és pszichológiai szükségleteik vannak. A szülőkkel való közelség biztonságot és érzelmi támogatást nyújt, míg a távollétükben a gyermekek függetlenebbé és felnőttesebbé válhatnak. Fontos, hogy a szülők megértsék ezeket a dinamikákat, és támogassák a gyermekek érzelmi szükségleteit, hogy egészségesen fejlődhessenek.
Parentifikált gyermek az, aki a saját szüleiért vállal felelősséget. Aki gondoskodik a szüleiről, vagy azért viselkedik „jól”, és felnőttként, hogy nehogy a szülője szomorú vagy sértett legyen. Vagy azért, mert a szülő öngyilkossággal fenyegetőzik, merthogy ilyenre is van példa.
Ez a parentifikált állapot egy évszámát tekintve gyermek részére nagyon megterhelő, és sok káros hatása lehet rá nézve, és gátolja az egészséges felnőttkort is a számára.
Hogyan segíthetünk egy parentifikált gyermeknek? Ha nem a Te gyermekedről van szó, akkor békésen jelezd a szülő felé, hogy úgy tűnik mintha… és kérdezz rá – a gyermek és szülő érdekében is – , hogy gondolkozott –e már azon, hogy szakember segítségét kérje?
Ha a saját gyermekeden tapasztalsz ehhez hasonló viselkedést, érdemes felismerned a helyzetet, és érdemes elkezdened magadról gondoskodni, hogy ne okozz nagyobb sérüléseket, és hogy mindenki biztonságban legyen körülötted – elsősorban érzelmileg.
CSELEKVÉSI TERV:
1. Ismerd fel a helyzetet
Az első lépés az, hogy felismerd és elfogadd a gyermek helyzetét. Figyeld meg, hogy milyen feladatokat lát el, és hogyan viselkedik a családban. Ismerd fel azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy túlzott felelősséget vállal.
2. Beszélgess a gyermekkel
Beszélgess nyíltan és őszintén a gyermekkel arról, hogy mit érez, és milyen feladatokat végez. Fontos, hogy meghallgasd, és biztosítsd róla, hogy nem neki kell viselnie a családi terhek nagy részét.
3. Vedd át a felelősségeket
Amennyire csak lehet, vedd át azokat a feladatokat, amelyeket a gyermek vállalt magára. Biztosítsd róla, hogy ezeket a feladatokat a felnőtteknek kell elvégezniük, és hogy a gyermeknek az a feladata, hogy gyermek legyen.
4. Adj neki több időt a játékra és a pihenésre
A parentifikált gyermekek gyakran nem kapnak elég időt a pihenésre és a játékra, ami elengedhetetlen a normális fejlődésükhöz. Biztosítsd, hogy elegendő szabadidő álljon rendelkezésére, és bátorítsd, hogy élvezze a gyermekkort.
5. Keresd szakember segítségét
Ha a helyzet súlyos, vagy ha úgy érzed, hogy nem tudod egyedül megoldani, érdemes pszichológus vagy családterapeuta segítségét kérni. Ők szakértők az ilyen helyzetek kezelésében, és segíthetnek a családi dinamika megváltoztatásában.
6. Erősítsd az érzelmi támogatást
Mutass empátiát, és támogasd a gyermek érzelmi szükségleteit. Fontos, hogy érezze, hogy bármikor számíthat rád, és hogy megérted, min megy keresztül.
7. Alakíts ki egészséges határokat
Tanítsd meg a gyermeknek, hogy mi az, amit elvárhat tőled, és mi az, amit nem, és mi az, amit te elvárhatsz tőle, és mi az, amit nem. Az egészséges határok kialakítása segít abban, hogy a gyermek ne érezze úgy, hogy túl sok felelősség hárul rá.
8. Nyújts pozitív visszajelzést
Bátorítsd és dicsérd a gyermeket az erőfeszítéseiért és a pozitív viselkedéséért. Ez segít neki abban, hogy erősítse önértékelését és önbizalmát.
Összefoglalás:
A parentifikált gyermekek támogatása és segítése hosszú távú elkötelezettséget igényel. Fontos, hogy a szülők felismerjék a helyzet súlyosságát és aktívan dolgozzanak azon, hogy a gyermek visszatérhessen a normális gyermeki szerepébe. Az érzelmi támogatás, a felelősségek átvétele és a szakember segítsége mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyermek egészségesen fejlődjön, és boldogabb életet élhessen a gyermekkorában, és felnőttként is.
Több gyermek számol be arról, hogy egyik vagy másik szülőjük számukra érzelmileg elérhetetlen. Hiába szólnak hozzájuk, vagy várnak támogató segítséget, sajnos nem kapják azt meg.
Tudtad, hogy ettől az elérhetetlenségtől a gyermek bizonytalanul kötődővé válik? Tudtad, hogy esetben a szülő azért elérhetetlen a gyermek számára, mert éppen a saját bajával van elfoglalva? (ebbe a szülő(k) mentális betegségei is bele tartoznak: mint pl. a depresszió, étkezési zavar, bipoláris zavar…stb).
A „Maradj csendben!” vagy „Ne zavarj!” válaszokkal a gyermek bizonytalanul kötődő gyermekké majd „kezeletlenül” bizonytalanul kötődő felnőtté válik.
Sok esetben a gyermekek magukra vannak hagyva a legelemibb igényeikkel. Ez az átláthatatlan rendszertelenség vagy bizonytalanság, aktiválja a gyermek védekező rendszerét, aminek következtében megnő az aktivációs szintje és állandósul nála a stresszreakció.
Az is előfordulhat, hogy a gyermek a depressziós szülő érzelmi támaszává válik. Észrevéve, hogy a szülő lassan vagy egyáltalán nem reagál, a gyermek (főleg, ha idősebb vagy egyedüli gyermek) megkísérli fokozni saját aktivitását, hogy szülőjét aktivitásra serkentse, felvidítsa. A gyermek nagyon hamar észre fogja venni, hogy erőfeszítései nem hoznak változásokat a szülő viselkedésében. Egyre jobban és jobban próbálja az érintett szülőt válaszra bírni, egyre több energiát fektet bele. A hiányzó reakció hatalmas csalódást okozhat.
A várható következmények: tehetetlenség érzés vagy szomorúság és fiatalkori depresszió, parentifikált gyermek.
A PARENTIFIKÁCIÓ-ról röviden
Amikor a gyermek nem lehet gyermek, mert ő a felelős a szülő jólétéért, vagy a saját testvére(i) jól létéért, mert a szülő nem képes gondozni egyik gyermeket sem. Felelősnek lenni a szeretett szülő pszichés egészségéért nagyon nagy teher a gyermek számára. A hasonló szituációban nevelkedett gyermekek elképzelhető, hogy a felnőtt korukban élik majd meg az elmaradt gyermekkort, és nem lesznek képesek felelősséget vállalni saját magukért, és a társas- illetve a partner kapcsolataik is sorozatosan kudarcba fulladnak.
Ha nincs egészséges felnőtt, nagyszülő, egészséges partner vagy támogató szociális gondozói hálózat a GYERMEK VESZÉLYEZTETETT! A gyermek nem hagyható egyedül egy depressziós vagy mentálisan zavart szülővel, gondozóval, mivel a helyzet veszélyes lehet a gyermek számára – testi, lelki és szociális jóllétét egyaránt veszély fenyegetheti! Ha szükségét érzed, kérj segítséget.
Az egyik MER szólni a szüleinek, ha BÁNTALMAZZÁK a másik, aki NEM. Mi lehet ennek az oka?
Nem a gyermekbántalmazás „bűnöseit” keresem ebben az írásban, hanem szeretnék rávilágítani arra, hogy MI SZÜLŐK igenis! FELELŐSEK vagyunk. Miért is? Mi lehet az oka annak, ha a gyermek NEM MER szólni, ha bántják? És miért MER szólni a másik?
Azt gondolom a kulcsfontosságú szó ebben az esetben: a BIZALOM.
Annyi gondolatom van ezzel kapcsolatban, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Így a saját példámmal jövök:
Azért sem merhet szólni egy gyermek, mert lehet benne egy alapvető szégyenérzet, amit magában hordoz, megmagyarázhatatlanul. Nem vagyok túlzottan spirituális, de hiszek a családállításban, és hiszek a jó terápiás szakemberekben, mert én is hordoztam ezt a bizonyos szégyent magamban, ami nem is az enyém volt, hanem valamelyik felmenőmé. Én sem szóltam a szüleimnek, amikor engem bántalmaztak, de viselkedtem úgy is, hogy saját magamat is bántalmaztam, büntettem (Önsértés – fogok róla írni majd). A bal alkaromon ennek már csak a viszonylag friss tetoválásaim a tanúi, mert ennyi év kellett ahhoz, hogy a traumáimat feldolgozzam. De voltak durvább dolgaim is.
ALAPVETŐEN EGY GYERMEK BIZALMATLANSÁGÁT A SZÜLŐK FELÉ okozhatják kommunikációs problémák, a következetlenség, a negatív példák (negatív családi minták, berögzült korlátozó hiedelmek), a túlzott kontroll és a túlzott elvárások támasztása a gyermek felé.
Hogyan lehet ezen javítani?
Nyitott és őszinte kommunikációval mindenképp. A szülőknek érdemes lenne törekedniük arra, hogy meghallgassák gyermekeiket, és komolyan vegyék az érzéseiket és problémáikat. Nincs ilyen, hogy „katonadolog!”, nincs ilyen, hogy a „fiúk nem sírnak”, és nincs ilyen, hogy „gyere egyél inkább egy sütit!”. (Ez utóbbiból lesz az evészavar, csak megjegyzem halkan.)
A szülőknek érdemes lenne következetesnek lenni a szabályok és elvárások terén.
A szülőknek reális és elérhető elvárásokat érdemes támasztaniuk gyermekeikkel szemben.
A szülőknek teret érdemes adniuk a gyermekeiknek, hogy önálló döntéseket hozhassanak, és megtanulják a felelősségvállalást.
A szülőknek érdemes tudatosan pozitív példát mutatniuk a bizalom és a tisztelet terén.
A szülők és gyermekeik közötti bizalom kialakítása és fenntartása alapvető fontosságú egy egészséges és harmonikus családi kapcsolat megteremtéséhez. A bizalom mindkét fél részéről MUNKÁT és odafigyelést igényel.
Miért emelem ki a MUNKA szót?
Azért, mert sok szülő elfordítja a fejét, és a gyermek sírására vígaszul egy csokit nyújt, vagy egyszerűen a sarokba küldi (A köztudatból jól ismert, „Ha leesel a fáról, még jól meg is verlek!” mondat) vagy, mert fiú és ne sírjon már. Vagy sok szülő „fátylat” borít a saját régi rossz emlékeire – pusztán szégyenérzet vagy a félelem miatt – és azokat cipelve tovább tényleg a lehető legjobbat nyújtja a szülői szerepben, de közben érzi, hogy valami nem jó, hogy valami nincs rendben…de mégsem megy szakemberhez. Tovább adja a saját félelmeit, és ugyanaz ismétlődik meg a saját gyermekével ami vele is. Egy ép eszű szülő sem szeretne rosszat a gyermekének. Mégis megtörténik újra meg újra.
A szülő felelőssége a saját jóléte, és az, hogy mit ad tovább a gyermekének. Hogy hogyan alakítja ki ezt a nagyon fontos bizalmat, amíg a gyermek kicsi. Nincs annál rosszabb érzés, ha egy gyermek nem kap a szüleitől megnyugtató vigasztalást.
Milyen kihívások akadályozhatják meg a BIZALOM kialakulását?
1. Kommunikációs problémák
A kommunikáció hiánya vagy nem megfelelő volta az egyik leggyakoribb oka a bizalmatlanságnak. Ha a szülők nem hallgatják meg figyelmesen a gyermekeiket, vagy nem veszik komolyan a problémáikat, a gyermekek úgy érezhetik, hogy nem fontosak a számukra. Ezen kívül, ha a szülők gyakran ítélkeznek vagy kritikusan reagálnak, a gyermekek félhetnek megosztani a gondolataikat és érzéseiket.
2. Következetlenség
A szülők következetlen viselkedése szintén erodálhatja a bizalmat. Ha a szülők gyakran változtatják a szabályokat vagy az elvárásokat, a gyermekek zavarodottak lehetnek, és nem tudják, mire számíthatnak. A következetesség hiánya azt is eredményezheti, hogy a gyermekek nem érzik biztonságban magukat, és nem tudják, hogyan reagáljanak különböző helyzetekben.
3. Túlzott elvárások
A szülők gyakran magas elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben, amelyeket nehéz teljesíteni. Ha a gyermekek úgy érzik, hogy nem képesek megfelelni ezeknek az elvárásoknak, akkor csalódottak és stresszesek lehetnek. Ez a helyzet azt is eredményezheti, hogy a gyermekek eltitkolják a kudarcaikat vagy problémáikat, mivel félnek a szülők csalódottságától vagy haragjától.
4. Túlzott kontroll
A túlzottan kontrolláló szülők gyakran bizalmatlanságot váltanak ki gyermekeikből. Ha a gyermekek úgy érzik, hogy nincs saját terük vagy autonómiájuk, akkor lázadni kezdhetnek, és megpróbálhatják titkolni a tetteiket a szülők elől. Az ilyen környezetben nevelt gyermekek nehezen tanulják meg, hogyan hozhatnak önálló döntéseket, és hogyan vállalhatják a felelősséget tetteikért.
5. Negatív példák
A szülők viselkedése gyakran mintaként szolgál a gyermekek számára. Ha a szülők maguk sem bíznak másokban, vagy gyakran beszélnek másokról negatívan, a gyermekek is hajlamosak lehetnek a bizalmatlanságra. A gyermekek megfigyelik a szülők interakcióit és reakcióit, és ezek alapján alakítják ki saját viselkedésüket és hozzáállásukat.
Hogyan lehet javítani a bizalmat?
Nyitott és őszinte kommunikáció: A szülőknek érdemes törekedniük arra, hogy meghallgassák gyermekeiket, és komolyan vegyék az érzéseiket és problémáikat. Fontos, hogy a gyermekek érezzék, hogy bármilyen témáról beszélhetnek a szüleikkel anélkül, hogy ítélkezéstől vagy kritikától kellene tartaniuk.
Következetesség és kiszámíthatóság:A szülőknek érdemes következetesnek lenniük a szabályok és elvárások terén. Ez segít a gyermekeknek biztonságban érezni magukat, és jobban megérteni, mi várható el tőlük.
Reális elvárások:A szülőknek reális és elérhető elvárásokat érdemes támasztaniuk gyermekeikkel szemben. Fontos, hogy elismerjék és megünnepeljék a gyermekek sikereit, még akkor is, ha azok kisebbek.
Autonómia támogatása: A szülőknek érdemes teret adniuk a gyermekeiknek, hogy önálló döntéseket hozhassanak, és megtanulják a felelősségvállalást. Ez segít a gyermekeknek abban, hogy magabiztosabbak legyenek és jobban bízzanak önmagukban.
Pozitív példamutatás: A szülőknek érdemes tudatosan pozitív példát mutatniuk a bizalom és a tisztelet terén. Ez magában foglalja a másokkal való kedves és tiszteletteljes bánásmódot, valamint a nyitott és őszinte kommunikációt.
Összefoglalva, a gyerekek bizalmatlansága a szüleik iránt számos okra vezethető vissza, de megfelelő kommunikációval, következetességgel és támogatással javítható a kapcsolat. Fontos, hogy a szülők figyeljenek gyermekeik igényeire és érzéseire, és pozitív példát mutassanak a bizalom és tisztelet terén.
Hogyan alakítsa ki a gyermek a bizalmát a szülő felé?
A szülők és gyermekeik közötti bizalom kialakítása és fenntartása alapvető fontosságú egy egészséges és harmonikus családi kapcsolat megteremtéséhez. A bizalom mindkét fél részéről munkát és odafigyelést igényel. Az alábbiakban néhány lépést és tanácsot mutatunk be, amelyek segíthetnek a gyermekeknek abban, hogy jobban bízzanak a szüleikben.
1. Nyílt kommunikáció
A nyílt és őszinte kommunikáció alapvető a bizalom kialakításához. Fontos, hogy a gyermekek bátran megosszák gondolataikat, érzéseiket és kérdéseiket a szüleikkel. Ehhez a szülőknek türelmesen és ítélkezés nélkül szükséges meghallgatniuk gyermekeiket.
Bátorítás: A szülők bátorítsák gyermekeiket, hogy beszéljenek az érzéseikről és a problémáikról.
Figyelmes hallgatás: A szülők figyelmesen hallgassák meg a gyermekeiket, anélkül, hogy közbevágjanak vagy elítélnék őket.
2. Következetesség és megbízhatóság
A gyermekek akkor bíznak meg a szüleikben, ha azok következetesek és megbízhatóak. Ez azt jelenti, hogy a szülők betartják az ígéreteiket, és következetesen viselkednek a különböző helyzetekben.
Ígéretek betartása:A szülők csak olyan ígéreteket tegyenek, amelyeket be is tudnak tartani.
Szabályok és következetesség: A szülőknek következetesen érdemes be tartaniuk a családi szabályokat, és egyértelműen szükséges a a határokat megszabniuk, és betartaniuk.
3. Empátia és megértés
Az empátia és a megértés kulcsfontosságú a bizalom kialakításában. A gyermekeknek fontos tudni, hogy a szüleik megértik és támogatják őket, függetlenül attól, hogy milyen problémákkal küzdenek.
Érzelmek elfogadása: A szülők fogadják el és érvényesítsék gyermekeik érzéseit.
Támogatás nyújtása: A szülők támogassák gyermekeiket a nehéz helyzetekben, és segítsenek nekik megoldásokat találni.
4. Közös időtöltés
A közös időtöltés erősíti a kapcsolatot és növeli a bizalmat. Fontos, hogy a szülők és a gyermekek rendszeresen töltsenek együtt minőségi időt, amely során közelebb kerülhetnek egymáshoz.
Családi programok: A szülők szervezzenek közös családi programokat, mint például kirándulások, játékestek vagy közös étkezések.
Egyéni figyelem:A szülők külön-külön is töltsenek időt minden gyermekükkel, hogy személyes kapcsolatot alakíthassanak ki velük.
5. Pozitív visszajelzések
A pozitív visszajelzések és az elismerés erősítik a gyermekek önbizalmát és növelik a szülők iránti bizalmat. Fontos, hogy a szülők észrevegyék és elismerjék gyermekeik erőfeszítéseit és eredményeit.
Dicséret és elismerés: A szülők rendszeresen dicsérjék és ismerjék el gyermekeik teljesítményét és pozitív viselkedését.
Támogatás a hibákból tanuláshoz: A szülők támogassák gyermekeiket abban, hogy hibáikból tanuljanak, és ne büntessék őket túlzottan a hibázásért.
6. Saját példamutatás
A gyermekek gyakran követik szüleik példáját. Ha a szülők maguk is megbízhatóak, őszinték és empatikusak, a gyermekek is hasonló értékeket sajátítanak el és bíznak majd bennük.
Őszinteség: A szülőknek érdemes őszintének lenniük a gyermekeikkel, még akkor is, ha nehéz témákról van szó.
Tisztelet és empátia: A szülőknek érdemes tiszteletet és empátiát mutatni mások iránt – a megfelelő határok tartásával!- , hogy a gyermekek is ezt a viselkedést sajátítsák el.
A gyermekek bizalmának kialakítása és fenntartása a szülők iránt folyamatos munkát és odafigyelést igényel mindkét fél részéről. A nyílt kommunikáció, a következetesség, az empátia, a közös időtöltés, a pozitív visszajelzések és a saját példamutatás mind hozzájárulnak egy erős és bizalmas szülő-gyermek kapcsolat kialakításához. Az ilyen kapcsolat alapja a kölcsönös megértés és tisztelet, amely hosszú távon is stabil és támogató családi kötelékeket eredményez.
OKTÓBERBEN „SZÜLŐI ÉRTEKEZLETET” TARTOK. Nem rendhagyót, hanem ezzel a témával fogunk foglalkozni. Afféle SZÜLŐKÉPZŐT indítok arról, hogyan érdemes ezt csinálni, és hogyan nem. Szándékosan nem használom a KELL szót, mert nálam semmi sem kötelező, ahogy a saját életedben sem. Azt ÉRDEMES megvizsgálnod, hogy ÉRDEMES-e változtatnod a családon belüli működéseteken? Mert én tudom, hogyan lehet ezt jobban csinálni. Itt érdeklődhetsz a beszélgetős képzésemmel kapcsolatban: https://petkiildi.hu/kapcsolat/
Merthogy több is van…. A gyermekbántalmazás a gyermekek fizikai, érzelmi, szexuális bántalmazását, valamint az elhanyagolást foglalja magában. Ezek a cselekedetek súlyos testi és lelki károkat okozhatnak a gyerekeknek, és hosszú távú hatásokkal járhatnak a fejlődésükre és életükre.
A FIZIKAI BÁNTALMAZÁS Ez magában foglalja a gyermek szándékos megütését, megverését, megégetését vagy bármilyen más módon történő fizikai sértését. A fizikai bántalmazás könnyen felismerhető zúzódások, törések és egyéb látható sérülések révén.
AZ ÉRZELMI BÁNTALMAZÁS Az érzelmi bántalmazás nehezebben felismerhető, de legalább annyira káros lehet. Ide tartozik a rendszeres megalázás, megszégyenítés, fenyegetés, valamint a gyermek érzelmi szükségleteinek figyelmen kívül hagyása. Ez hosszú távon alacsony önértékeléshez, szorongáshoz és depresszióhoz vezethet.
A SZEXUÁLIS BÁNTALMAZÁS A szexuális bántalmazás bármilyen szexuális tevékenységre való kényszerítést vagy manipulálást jelent, amelyben a gyermek nem tud beleegyezni. Ez rendkívül traumatikus, és komoly pszichológiai következményekkel jár.
AZ ELHANYAGOLÁS Az elhanyagolás akkor következik be, amikor a szülők vagy gondozók nem biztosítják a gyermek alapvető szükségleteit, mint például az élelem, ruházat, lakhatás, oktatás és orvosi ellátás. Az elhanyagolt gyerekek gyakran alultápláltak, elhanyagoltak és érzelmileg elhagyatottak.
A GYERMEKBÁNTALMAZÁS JELEI különbözőek lehetnek, de néhány figyelmeztető jel a következő:
Fizikai Jelek: Sérülések, zúzódások, égési sérülések, törések.
Viselkedési Jelek: Szorongás, depresszió, visszahúzódás, agresszió, iskolai problémák.
Érzelmi Jelek: Alacsony önértékelés, önbizalomhiány, félelem a felnőttektől vagy bizonyos helyzetektől.
HOGYAN LEHET EZEKET A HELYZETEKET MEGELŐZNI?
Neveléssel és támogatással mindenképpen. De kit nevelünk és támogatunk? Gyermekeket és a szülőket egyaránt! Fontos a szülők (vagy gondozók) olyan jellegű oktatása, amely a pozitív nevelési módszerekről és a stresszkezelésről szól. Sok esetben az otthonról hozott szülői minták alapján neveljük a gyermekeinket, amelyek nem feltétlenül jók, vagy célra vezetők, illetve súlyos személyiségbeli károkat okozhatnak. Érdemes közösségi programokat szervezni olyan programok indításával, amelyek támogatják a családokat, és segítenek megelőzni a bántalmazást. Jogi Védelem: Szigorú törvények és szabályozások a gyermekek védelmére, valamint a bántalmazók büntetése.
OKTÓBERBEN ELINDÍTOM A SAJÁT „SZÜLŐKÉPZŐ” PROGRAMOMAT, AMELYEN MEGTANULHATOD SZÜLŐKÉNT, HOGYAN TUDSZ KILÁBALNI A SZÁMODRA NEHÉZ HELYZETEKBŐL, HOGYAN KEZELD A STRESSZT (hogy ne a gyermeken „csattanjon az ostor”) HOGYAN TANÍTSD MEG A GYERMEKEDET JÓL ÉS BÁTRAN KOMMUNIKÁLNI, HOGYAN TANÍTSD MEG, HOGY KIÁLLJON MAGÁÉRT, „NE HAGYJA MAGÁT”!, ÉS HOGYAN FEJEZZE KI AZ ÉRZELMEIT, SZÜKSÉGLETEIT!
A részletekkel jelentkezem később, addig a tervezett programról a weboldalamon keresztül tudsz érdeklődni itt: https://petkiildi.hu/kapcsolat/
HOGYAN TUDSZ MÁSNAK SEGÍTSÉGET NYÚJTANI? Jogod van bejelentést tenni!!
Amennyiben bántalmazást gyanítasz, azonnal jelentsd az illetékes hatóságoknak vagy gyermekvédelmi szervezeteknek. A jelzésnek a gyerekről kell szólnia, és arról, hogy a felnőtt vagy szakember mit tapasztalt a gyerekkel kapcsolatban (mit mesélt, hogyan viselkedett, milyen fizikai tünetet mutatott). A jelzésnek azt kell tartalmaznia, amit a felnőtt LÁT, TAPASZTAL a gyerekkel kapcsolatban, és nem azokat a feltevéseket, amelyek miatt a felnőtt szerint viselkedik így a gyerek.
A jelzést névtelenül is meg lehet tenni laikusként az alábbi intézmények bármelyike felé: – gyermekjóléti szolgálat, – gyermekjóléti központ, – gyámhatóság (minden településen az interneten megtalálható, hogy hol van és milyen központi elérhetőségei vannak), – iskolában/óvodában a szociális segítő (az intézményben ki kell, hogy legyen függesztve a neve, elérhetősége, de ha nincs, a vezetőségnek tudnia kell).
SEGÍTSÉG LEHET MÉG: A terápia és a támogatás: A bántalmazott gyermekek számára biztosítani szükséges a pszichológiai és érzelmi támogatást, valamint terápiás segítséget. Olyan támogató közösségek létrehozása is fontos, ahol a bántalmazott gyermekek és családjaik megfelelő támogatást és segítséget kaphatnak.
ELÍTÉLEK MINDEN FAJTA GYERMEKBÁNTALMAZÁSI FORMÁT! A gyermekbántalmazás egy nagyon súlyos probléma, amely folyamatos figyelmet igényel! A bántalmazás minden formájának felismerése, a megelőző intézkedések alkalmazása és a megfelelő segítségnyújtás elengedhetetlen ahhoz, hogy biztosítsuk a gyermekek biztonságát és jólétét.
Én azt gondolom, hogy mindannyiunk felelőssége az, hogy figyeljünk a körülöttünk zajló folyamatokra, és tegyünk gyermekbántalmazás ellen.
“Az én világom kicsit más, mint a többi, szeretek így benne lenni.”
A saját versemből idéztem. Az ÍRÁSAIM menüpont alatt megtalálod a teljes verset, ha szeretnéd.
Erről a napraforgóról jutott eszembe, amelyet szülőfalumban, Pincehelyen fotóztam a napokban.
Amióta én hátat fordítottam a berögzült hiedelmeimnek, és felülírtam azokat, fenekestül felfordult és megváltozott az életem. Már tudok NEM – et mondani, mert ismerem és tisztelem a saját határaimat. Meg tudok állni egy- egy pillanatra, hogy rácsodálkozzak arra, ahogy a szél fújja a leveleket a fán… észre veszem a hangját, végre LÁTOM a szépségét. Bele tudok szagolni a levegőbe úgy, hogy közben tiszta a fejem. Észre veszem, hogy mikor elég, és csendben maradok. De ha szükséges, támaszt nyújtok, de nem minden áron, és nem a saját káromra.
Büszke vagyok, és magabiztos. Ez még alig 5 évvel ezelőtt nem így volt. Ahogy változtam én, változott velem a világ… volt olyan barátom, aki értem változott meg, de közben rájöttek, hogy ez a változás nekik is jó… volt akivel elfelejtettük egymást, mert nem haladtunk együtt a számomra megfelelő irányba.
Most már, ha számomra nem megfelelő az irány, onnan én lépek, nem maradok mérgező vagy nehéz kapcsolatokban. Mert számomra saját magam váltam az első számúvá. Mert az biztos, amennyiben én jól vagyok, körülöttem mindenki jól lesz.
Változtam én, és változtak a gyermekeim. És folyamatosan változunk, mert a változás örök, és megtanultam, hogy minden értünk történik.
Most már tudom azt is, hogy a véletlen a fel nem ismert REND. És minden úgy van jól, ahogy van.
A legnagyobb és legérdekesebb változás számomra, hogy közben “elfelejtettem” félni a kutyáktól és elmúlt a víztől való félelmem, ami valószínűleg egy régi traumámból eredt. Bár ez utóbbihoz kellett egy jófajta áthidaló segítségnyújtás a részemre.
Érdekes élmény, ha lebukom a víz alá, néha még rám tör a pánik, de pár perc alatt teljesen megnyugszom. Továbbra sem lettem egy Milák Kristóf, de azért végre úszom a vízben.
A változás azt gondolom: jó. A félelmek leküzdése felszabadít. Hátat fordítani a régi rossz szokásoknak a berögzült rossz mintáknak, családi dinamikáknak, majd felülírni azokat MAGA A CSODA!
Ha megtanulod jól kifejezni magad, és megismered- végül meg is tartod a saját határaidat sokkal szabadabb és boldogabb lehetsz, mint arra valag gondoltál.
Nem kell benne maradnod egy mérgező kapcsolatban sem. Lépj tovább.
Ennek az írásnak a célja nem a hatásvadászat, hanem az, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy a nehézségek szakemberek segítségével történő átkeretezésével* el lehet érni azt, hogy másként tekintsünk betegségeinkre, vagy a minket érintő kihívásokra. Továbbra is azt vallom nőként, anyaként, coachként, trénerként, hogy minden értünk történik és minden a mi fejlődésünket szolgálja. Ha másként gondolod, az sajnos nem visz előre.*a történések megvizsgálása másik szemszögekből, és a nehézségek előnyként történő felismerése
BECHTEREW vagy SPA …
kinek hogy tetszik… nekem most nem annyira. De el tudom fogadni. S kihozom belőle a legjobbat, amit csak tudok. Belőle, vele, vagy nélküle…
(Ez itt most egy hosszú írás lesz…előre szólok.)
Még szokom a gondolatot, az érzést, hogy ezt a betegséget diagnosztizálták nálam. A közel háromnegyed éves kivizsgálásom alatt szinte az elején felmerült ennek a betegségnek a lehetősége. Szuper és csodás orvosokkal lettem körbe véve hirtelen. Magam is csodálkoztam. Lelkes, fiatal orvosok a Honvéd kórházban. Pedig már évek óta jártam az ízületi fájdalmaimmal orvosról orvosra… de senki nem küldött tovább… adtak ezt- vagy azt… amíg végül én úgy gondoltam, elmegyek egy immunológushoz… jöttek is az eredmények sorban. Szép lassan, mert egy autoimmun panel kiértékelése több hétbe telik… aztán szépen pozitív lett minden, ami ezt a diagnózist megerősíti.
Majd jöttek a képalkotó vizsgálatok (MR, röntgen, CT). Ezek nem egyértelműsítették a betegséget… így tovább kellett kutatni. A keresztcsontom az első csigolyával összefort, nem mutatott egyik felvétel sem különösebb gyulladást. Így tovább kutakodtunk…
Majd április 9-én végül megkaptam a végleges diagnózist.
Abban a pillanatban úgy emlékszem sokkot kaptam, nem nagyon érdekelt, hogy ki látja a sebezhetőségemet. De legalább már nem féltem azt megmutatni.
A Bechterew-kór nem más, mint a gerinc ízületeit támadó betegség, amely begyullasztja a csigolyák közti ízületeket, míg végül elcsontosítja azokat, beszűkítve minden mozgás terjedelmét. Nálam a perifériás ízületeket is érinti (boka, csukló, térd, könyök), így azok is fájdalmasak. De legalább most már tudom, hogy miért nem tudok futni, és miért fáj szinte mindenem majdnem minden nap, több éve. Mindösszesen egy nagyon durva eset van a világon. A csontember: (https://latomazeleted.cafeblog.hu/2017/03/31/csontember-avagy-agyhoz-kotve-amig-a-halal-el-nem-valaszt/.
Ő végképp ágyhoz kötött. ÉN NEM LESZEK AZ.
Géza – a rehabos edzőm: https://trainergg.hu/ – küldött nekem egy kedves és igazán pozitív hangüzenetet a diagnózis felállítása után, amelyben végül azt mondja: „Te döntöd el, hogy szép szál legény leszel, vagy tolókocsis”.
S igen, ez így van, MINDEN fejben dől el. „Menet” közben amúgy eltörtem a bokám a Pincehely – Budapest vonalon, és volt egy nőgyógyászati műtétem is, miközben tetováltatni is akartam. Ez utóbbi azért is igazán fontos, mert a lány, aki tetovált ezt írta nekem: „Rád jár a rúd rendesen!”
Ez a mondat nyitotta fel a szemem, és ez által ismertem fel a saját szuperképességemet.
Szóval, szép szál legény, vagy inkább leány leszek. Úgy döntöttem. Eldöntöttem. Én nem éreztem azt, hogy „rám jár a rúd!”. Nem estem az áldozat szerepébe, nem sajnáltam és sajnáltattam magam. Most sem ez a cél! Minden ember a saját sorsáért felelős, és ha a saját terheit felelősséggel viseli, akkor teszi a lehető legjobbat magával, mert csak így lehet tovább lépni, és jól kijönni a nehéz helyzetekből.
Szóval a kezdeti sokk után, ránéztem kívülről a saját helyzetemre. Megnéztem, mi az, amit ebből a helyzetből tanulnom érdemes, és mi az, ami ebből hasznos lehet a számomra. Megnéztem ennek a betegségnek a lelki okait is – nyilván.
Szóval a szuperképességem – amire végtelenül büszke is vagyok-, végül megfogalmazásra került, és most már a honlapom főoldalán harsányan díszeleg:
„Az én szuperképességem az, hogy a számodra legnehezebb helyzetben is segítek neked megtalálni azt, hogy az adott szituáció, hogyan válhat a hasznodra, és mi a TE fejlődési pontod.”
Ha nekem ez nem ment volna ez idáig, akkor nem itt lennék. Én vagyok az élő és legelevenebb példája annak, hogy nagyon sok nehéz helyzetből tovább lehet lépni és élni. Ráadásul boldognak is lehet lenni.
Nem utolsó szempont, hogy csodálatos gyermekeim vannak, és családom, és a barátaim.
Ha szükséged van arra, hogy támogassalak téged a Te saját nehéz helyzetedben, vagy nem tudod hogyan kommunikálj, és hogyan támogasd szeretteidet hasonló, vagy akár nehezebb helyzetekben, keress bátran, a honlapomon tudsz írni nekem. Ha csak kérdezni szeretnél tőlem, akkor is.
Vagy: fel tudsz iratkozni a hamarosan induló hírleveleimre, és le tudod tölteni díjmentesen a Neked készített ajándék E-bookomat, vagy jelentkezhetsz egy tesztkitöltésre is! Nézz körül a Főoldalon!
Láttam egy képet az interneten a napokban. Nagyon megragadta a figyelmemet. Hozzáteszem, hogy a https://www.nationaldaycalendar.com/…/national-step-in… -szerint, tegnap volt a Pocsolyába lépés világnapja, ahol a cikk végén felhívják a figyelmet arra, hogy EGYSZER ÉLÜNK, és SZÓRAKOZZUNK!
Imádom ezt a képet. Egyszerre látom benne a vagányságot, az életet, az önfeledt gyermeki nevetést, a szórakozást, az élet szeretetét, és azt, hogy éppen ott, ez a két mosolygós lány a PILLANATNAK ÉL. A fotós pedig tökéletesen fotózta ezt le, hogy végül örömünkre ezt velünk is megosszák.
Szeretem, ha valaki ilyen vagány, megmosolyogtat, és jó érzéssel tölti el a szívemet. Ez van akkor, amikor már nem érdekel, mit gondolnak Rólad mások, amikor már nem érdekel, hogy megszólnak, vagy hülyének néznek. Amikor az adott pillanatot és Duna áradását kihasználva mezítláb belelépsz a vízbe, minden külső körülmény ellenére (hideg), mert ilyen csak nagyon ritkán adatik meg! Holnap, vagy holnapután már nem lesz rá lehetőséged! Tegnap ezt megcsinálni: esélytelen.
Nem vagyunk időutazók. A múltban felesleges dagonyázni, a „jövő meg nem létezik” (idézet: King Fu Panda). Vagy itt van ez az idézet, szintén ebből a meséből: „A tegnap már történelem, a holnap még rejtelem, de a ma adomány. Becsüld a jelent, mert jót jelent!”
Ahelyett, hogy agyalással töltöd a napot, érdemes figyelned az adott pillanatra. Amikor egy kávézóba térsz, és leülsz, hogy megidd a kávét, érezd a csésze melegét, és a kávé selymes ízét a szádban. Érzed ahogy átmelegíti a tested. Nézz körül. Nézd meg az embereket, az egyik pár éppen veszekszik valamin melletted, a másik mosolyogva ölelkezik. Van, aki szomorú, és van, aki vidám. Ez így van rendjén, mert mindenki azt éli meg, amit neki az adott pillanatban meg kell élnie ahhoz, hogy fejlődjön. Vedd észre a lehulló morzsát az asztalon, ahogy roppan a Croisson a fogad alatt. Vedd észre a múló időt, a perceket, élvezd, ahogy az utcán a szél megsimogatja az arcod. Szeresd az esőcseppeket, vagy húzz esernyőt, és vedd észre a halk eső hangját, a vízcseppeket, ahogy a faágakon az épületek és a város visszatükröződnek bennük.
Ha ez nem megy neked, és úgy érzed szinte be vagy oltva az ellen, hogy a jelenben legyél, gyere el hozzám, és megtanítalak arra hogyan csináld. Nincs abban semmi rossz, ha a hétköznapokban megállsz egy pillanatra, és csak magadra figyelsz. Sőt. Ettől szebb lesz számodra a világ, és békésebb leszel.
Mert akkor vagy békében ha a jelenben élsz.
Köszönöm szépen a képet Tiszavölgyi Dávid -nak, a lányoknak pedig csodás életet kívánok!
Most elsősorban azoknak, akik elvesztették a szeretteiket kívánok Békét az Ünnepekre, és elég Erőt a túlélésre!
Én nem hiszek a közhelyben, hogy „az idő megoldja”. A gyászban mindig az első év a legnehezebb, amikor először telnek el az ünnepek a szeretteid nélkül. Nem hiszem, hogy a Karácsony nehezebben átvészelhető egy gyászfolyamatban, mint egy születésnap, vagy bármilyen más évforduló, vagy akár csak a hétköznapok.
Lehet benned harag, düh, meg nem értés, tagadás, szomorúság vagy éppen mérhetetlen fájdalom. Ezeknek az érzéseknek mindnek helye van, éppen akkor, abban a pillanatban, amikor Te azt érzed. Nem szükséges mosolyognod, amikor összegyűlik a család, és nem szükséges eljátszanod azt, hogy Te jól vagy. Nem kell megfelelned senkinek, csak saját magadnak. A gyászod, a Te gyászod. A haragod, vagy a könnyeid a Te könnyeid, és minden érzelem kimutatása a feldolgozást segíti. Ezért szeretettel kérlek, engedd meg magadnak azt, hogy gyászolj, úgy ahogy Neked jó. Bánj ebben a folyamatban is jól magaddal! Ez a legfontosabb.
A GYÁSZOLÓK HOZZÁTARTOZÓINAK Engedjétek a gyászolót gyászolni. Mellőzzétek az „Erős vagy!”, vagy „Légy erős!”, „Lesz másik!”, „Tudom, mit érzel!” mondatokat, amelyeket tudom a legjobb jóindulattal vigasztalásnak szántok, de ezekkel a mondatokkal nem adtok menedéket. Sőt. Egy gyászolónak nem kell erősnek lenni, ez csak egy nagyon rossz társadalmi elvárás, vagy nevezhetjük rosszul berögzült hiedelemnek is. Nem kell, hogy a gyászában is nektek, életben maradt hozzátartozóknak feleljen meg. El sem tudjátok képzelni, hogy Ő mit érezhet, mert lehet átéltetek már hasonlót, de minden gyász egyedi, ezért nem, nem tudjátok elképzelni mit érez egy másik személy hasonló esetben.
Ha a gyászoló dühös, engedjétek dühöngeni, és végül tárjátok ki a karotokat egy ölelésre, szavak nélkül. Ha a gyászoló sír, és vigasztalhatatlan, tartsátok neki a teret, tudjátok őt biztonságban akár magatok mellett. Nem szükséges mindig beszélni, hadd beszéljen a gyászoló, sok esetben az a legnagyobb segítség ha meghallgatod.
A HALDOKLÓK HOZZÁTARTOZÓINAK Nem lehet sajnos mindent túlélni, az időnk bármennyire is szomorú: véges. Ha hozzátartozód nagyon beteg, fáradt és menni szeretne, engedd el hadd menjen, bármennyire is nehéz ez neked. Erősködni, hogy éljen túl önzőség, mert ilyenkor csak magadat szeretnéd megóvni a veszteség fájdalmától. Engedjétek el őket békében, és ha van időtök, lehetőségetek, akkor mondjátok el egymásnak, amit még szeretnétek elmondani. Ami fontos lehet, vagy ami fontos lehetett volna. Ne kérjétek, hogy legyen erős, ha már tényleg nincs olyan visszaút, ami egészséget és boldogságot hozhat. Tartsátok tiszteletben az ő döntését. Rendezzétek egymás közt, amit rendezni érdemes, így békésebben tudsz felkészülni a gyászra.
Végül: Nagyon sajnálom minden kedves ismerősöm, ügyfelem, barátom és szerettem veszteségét! Nagyon sajnálom, ha éppen egy olyan folyamatban vagy benne, aminek tudod mindenképpen veszteség és fájdalom lesz a vége. Nagyon sajnálom, és kérlek: fogadd mély együttérzésemet! Békét kívánok Neked Karácsonyra, és Erőt a folytatáshoz!
Egész életünkben kapcsolatokban vagyunk. Ezt nem tudjuk „megúszni”, semmilyen formában. Akkor sem, ha remeteként élünk egy erdőben, mert akkor meg arra kényszerülhetünk, hogy magunkkal legyünk kapcsolatban. Életünk mindennapjait szövik át a kapcsolati hálóink, ezért nem mindegy az, hogy kivel és milyen formában kapcsolódunk. Lehetünk párkapcsolatban, lehetünk baráti kapcsolatban, vagy munkatársi-, szülői kapcsolatban. Lehetünk magunkkal kapcsolatban – ez talán az egyik legérdemesebb dolog, hogy magunkkal kapcsolatban legyünk. Hogy magunkkal JÓ! kapcsolatban legyünk.
Ha a viszonyod saját magaddal jó: ha tiszteled, szereted és elfogadod magad az esetleges általad hibánknak vélt tulajdonságaiddal együtt, akkor a téged körülvevő emberekkel való kapcsolatod is egyensúlyba kerül.
Mi kell ahhoz, hogy elfogadd és szeresd magad?
Hogy elfogadd és szeresd magad, szükséges az, hogy ismerd a saját határaidat. Hogy kinek, mit engedsz meg magaddal szemben. Szükséges, hogy el tudd dönteni azt, hogy kit és milyen szinten engedsz magadhoz közel, mert egy mérgező kapcsolat nem vezet az önszeretet és öntisztelet útjára.
Amikor már jól ki tudod fejezni a saját szükségleteidet, és meg tudod tartani a saját határaidat, na, akkor érdekes dolgok történnek majd veled.
Lesznek olyan emberek, akik végleg távoznak az életedből. Nem érdemes sajnálni őket, valószínűleg csak akadályozták a fejlődésed útját.
Szükséges az is, hogy megtanulj jól kommunikálni, ami nem egyenlő azzal, hogy mindig udvariasan mosolyogsz, és elfogadod mások feletted hozott döntéseit. Mert ha ezt csinálod, akkor a fentebb leírtak még nem érkeztek meg az életedbe. (Maguktól egyébként sem fognak megérkezni, tudatos munkával érheted ezt el!)
Miután mindezt megtanultad, és alkalmazni kezded, a kapcsolataid minőségi változásokon mennek keresztül. Minden kapcsolatod megváltozik majd. Úgy, hogy a szád is tátva marad saját magadtól. Mert rá fogsz ébredni arra, hogy: képes vagy másként kommunikálni, és kifejezni mindazt, amit érzel. A másként való kommunikáció megerősít és önbizalmat ad majd neked.
Hirtelen megváltozik majd a magadról alkotott képed, megváltozik a tükörképed, és elmúlik a gyomorgörcs, vagy a nyaki fájdalom, amit olyan régóta érzel. Szeretni és tisztelni fogod magad. Mert innentől fogva kézben tartod az életed.
Mit tudsz tenni MOST?
Jelentkezel hozzám egy 3 órás foglalkozásra, mely során a támogatásommal megnézzük, hol lehetnek kommunikációs elakadásaid, és átbeszéljük hogyan érdemes ezeket orvosolni.
Mi történik a 3 óra alatt?
Legfőképpen beszélgetünk. Felmérem a terepet, hogy mi a helyzet nálad, és milyen kihívással küzdesz a kapcsolódásaid során? Tesztek kitöltésének a segítségével megnézzük, hogy stresszhelyzetekben hogyan reagálsz és milyen a kommunikációd. Megmutatom, hogyan lehet ezt jól csinálni. Elmondom, hogyan tudod a határaidat megtartani, és a szükségleteidet/érzéseidet úgy kifejezni, hogy ne bánts meg másokat. A teszt kiértékelésének ideje alatt tartunk egy kis szünetet, ami alatt ihatsz nálunk egy teát, kávét, vagy éppen ehetsz is valamit.
Miért jó ez neked?
Ha eljössz, én már akkor tudom, hogy készen állsz a változásra. Ez szuper jó dolog! Legyél büszke magadra! A 3 óra alatt nagyjából megfejtjük a kommunikációs működésed, és úgy fogsz tőlem távozni, hogy végre megérted azt, miért nem működnek a kapcsolataid, vagy miért nem érzed magad jól a bőrödben?
Ez után a találkozó után Te szabadon eldöntheted, hogy folytatod –e majd velem a beszélgetéseket, és ha igen, milyen ütemben?
Semmi sem kötelező. De nem érdemes megalázottnak vagy boldogtalannak lenned.
Ma egy képzésen vettem részt. Az egyik tréner kolléga egy játékkal érkezett. Egy olyan játékkal, ami visszavitt a múltba, a gyerekkorba, az óvodás éveinkre. Csukott szemmel ültünk, ki a széken, ki a földön, amíg Chili (a tréner kolléga) mesélt. A mese rövid volt, de a hatása annál nagyobb. Chili hangja megnyugtató volt és békés, ami által egy szempillantás alatt az óvodám ajtajában találtam magam.
A gyomrom görcsbe rándult, a szívem hevesebben vert, a szemem könnyes lett. Nem igazán emlékszem ezekre az évekre, csak arra, hogy párszor egyedül mentem az oviba, mert a házunk igazán közel volt az óvoda épületéhez. Voltam mumszos, és emlékszem milyen nagyon szomorúan néztem az ablakból, hogy a kis barátaim éppen a Kapos-folyó partjára sétálnak, és én nem tarthattam velük. Olyan is volt, hogy nehezteltem az óvó nénire, mert nem engedett ki a mosdóba, mert éppen alvás idő volt, de nekem éppen pont akkor kellett kimennem. És nem, ezt a mai napig nem tudom megérteni, de elfogadom.
Nem sok emlékem maradt abból az időszakból, de ennek is pontosan megvan a maga oka.
Szóval a feladat az volt, hogy rajzoljuk le az óvodai jelünket, és egy szóval jellemezzük az akkori énünket. Nem vagyok egy rajzművész, de nagyon igyekeztem. Tulipán volt a jelem, és emlékszem arra a párnahuzatra, amibe Édesanyám zöld színnel egy szép tulipánt hímezett. Láncöltéssel talán…
A szavam, ami engem ebben a korban a legjobban jellemezhetett – ahogy a képen is látszik – a „TÖRÉKENY”.
Mert igen, törékeny voltam és védtelen, és bár abból az időszakból nem emlékszem, hogy bárki bántott volna, az azt követő időszakban azonban az iskolás évek alatt ez többször megtörtént. Az iskolán belül és az utcán is. De sosem beszéltem róla, ahogy ezt sokan most sem teszik meg. Akkoriban még nem tudtam, hogy ennek az egész folyamatnak „BULLYING” a neve, ami nem mást jelent, mint azt, hogy valakit megfélemlítenek, bántalmaznak, vagy zsarnokoskodnak felette. S én mit tettem? Ugyanezt tettem egy esetben biztosan, egy nálam gyengébbnek hitt lánnyal. Mert én is meg akartam mutatni azt, hogy én is tudok ilyet! Mert nem volt más eszközöm. Nem volt segítségem. Nem volt pszichológusom. Azt hittem, hogy ez menő és vagány, ahogy az engem bántalmazó szintén gyerekek tették. Nincs mentségem, és vállalom ezért a felelősséget. Vajon azok is vállalják, akik engem bántottak? Vagy másokat?
De most felnőtt fejjel szégyellem magam a miatt, hogy egy emberrel ezt tettem, igaz csak szóval – de megtettem. Nem mentség számomra az sem, hogy ezt velem számtalanszor megtették, később is, miután középiskolás lettem. Jól tudom, hogy az én korosztályomból vannak még páran, akikkel ez történt. A lényeg az, hogy senki nem tett semmit, mert nem is szóltunk róla. csak éltünk az életünket, néha félelemben, néha megalázva.
A következő feladat miután Chili megnyugtató hangon folytatta a mesét az volt, hogy rajzoljuk le így most, felnőtt fejjel, hogy most mi lenne a jelünk… Tényleg nem tudok rajzolni, ezért majd kommentbe berakom a második rajzomat, de most a „szavam” az volt, hogy: „Mindenki bekaphatja!”.
Ebben az egy rövid mondatban, nagyon sok minden benne van… legfőképpen több évnyi tanulás, trauma feldolgozás, sírás, nevetés, szorongás, depresszió, boldogság, düh, keserűség és SZABADSÁG.
Vannak korlátaim nyilván, és most sem vagyok teljesen szabad. Annyira nem, mint amennyire szeretném, és most is végtelenül sebezhető és törékeny vagyok. De most már kimondom azt, ami bánt, ami fáj, nyíltan beszélek a traumáimról, és a szükségleteimről. Beleállok a konfliktusokba, és tanulni vágyom belőlük. A fejlődést tartom mindig szem előtt. Megtanultam, hogy mindenáron megvédem az érdekeimet, és jól bánok magammal a végsőkig! Akkor is konfrontálódom ha félek, ha a gyomrom remeg, mert tudom magam miatt ÉRDEMES!
ÉRDEMES. Számtalan alkalommal ismétlem nektek ezt a szót. Mert tudom, hogy ÉRDEMES. Érdemes kimondani mindazt, ami bennünk van, mert a kimondatlan dolgok egy idő után megbetegítik a lelket és végül a testet, és onnan nem minden esetben van visszaút.
Édes Istenem, még egy olyan tévhit, amitől kiráz a hideg! Esküszöm egyszer „falnak megyek” ezektől az önfelmentő régi rossz szövegektől.
Ezt a szöveget ma reggel láttam a Facebook oldalamon, egy ismerősöm tette ki. Jöttek is a hozzá szólások, hogy: „Milyen igazad van”, „ Pompás”!, „ Mondasz Valamit” , „Oh de igaz!” .
Szörnyű. Egyszerűen hihetetlen, hogy még mindig itt tartunk.
Nézzük meg ennek a mondásnak a tartalmát, és elemezzük már ki:
„Csak egészség legyen,…”
Így is van! Nem is kell semmi más! Sem tető a fejünk fölé, sem ruha a meztelenség ellen, sem étel, amiből ugye jönne a „csak egészség”. Nyilván pénz sem kell, amiből mindezt megvásároljuk. Nyilván munkahely sem kell. Nem kell semmi, „csak egészség”.
Tételezzük fel, hogy a „csak egészséges” ember ül valahol. Ott ül, meztelen, nincs hol laknia, de ennie sem. Nincsenek barátai, kapcsolatai, mert ámbár egészséges, nem dolgozik, nem is fürdik, mert nincs hol fürödnie. Ezért nincsenek kapcsolatai. Viszont egészséges. Ez a fontos. Hiszen annak lenni „kell”.
Nézzük a mondat másik felét:
„..a többi úgy is megoldódik”
Persze, megoldódik, csak úgy magától. Kitől mástól oldódna meg? Hiszen az életünk csak úgy zajlik, nekünk semmi közünk hozzá! Ülünk a földön, „csak egészség” van, és várjuk, hogy minden megoldódjon.
Tökéletes. Na, ezt nevezem én halogatásnak. Ami mögött lehet félelem, lustaság, bármi. A félelem kitágítja a teret, egyesek halogatnak, és az ilyen mondatokkal leveszik a felelősséget magukról, és áthárítják a jól ismert Univerzumnak. Tökéletes választás. (Remélem, érződik a cinizmusom.)
Szóval ez a „csak egészség legyen…” kezdetű mondat nem más, mint egy magadat felmentő rossz szöveg a lustaság, tétlenség vagy a félelem alól! Csak szólók, hogy a sorsodat Te magad irányítod, nem az Univerzum, amit azonban lehet, hogy lehet befolyásolni energiákkal. Úgyhogy ha meguntad ezeket a saját magadat is megtévesztő, önkorlátozó hiedelmeket, akkor keress meg bátran. Mert ez nem visz előrébb. Ez nem a fejlődés jele. Hanem a megfutamodásé.
A korlátozó hiedelmeket érdemes felülbírálni, és átírni, hogy ne legyenek számunkra félre vezetők, és korlátozók!
„Az egészségem nagyon fontos, és a többit is megoldom én!”
Anyuka, Apuka, és két gyermek áll az utcán egy játszóház előtt. Éppen mellettük haladok el a lányommal. Ő is tudja már, hogy miről van szó, ő is meghallja amit érdemes meghallani, és pontosan tudja, hogy nekem mi a véleményem erről….
Apuk magas, nagydarab, félre szegett, jobbra tartott magasba emelt fejjel nézi az eget. Anyuka előtte áll, és üvölt vele, a gyerekek előtt:
– Nézz rám, ha hozzád beszélek! Hallod! Nézz a szemembe, ha hozzád beszélek!
Az én értelmezésem szerint: Apuka gyerekben duzzog, anyuka előkapta szülői énjét, csak éppen nem a kisgyermekét neveli, hanem a férjét. Szerintetek hogyan működhet egy olyan kapcsolat, ahol anyuka szülőben van apuka meg gyerekben?
Elárulom: SEHOGY.
Közben az egyik gyerek elszalad, apuka utána üvölt:
– Azonnal gyere vissza!
Apuka átváltott szülőbe. Apuka 1 percen belül gyerekből, szülőbe vált. Anyuka végül hallgat.
Gyors váltás. A gyermeki énből át a szülőibe. S ez utóbbi éppen rendjén is van. Bár a gyermek elég nagy, nem hiszem, hogy kiszaladt volna az úttestre, hacsak nincs eszénél. A gyermekek sokáig tartó, ilyesfajta kontroll alatt tartása a bizalomról szól. Ha a szülő egy 10 év körüli gyermek után így kiabál, sérül a bizalom. Így a gyerek önbecsülése és önértékelése is, és az anya viselkedése miatt az apa iránti tisztelete is. A gyermek felnőtt korában pontosan egy ilyen kritikus szülői énben lévő párt választ majd magának, azután csodálkozik majd, hogy miért nem működik a párkapcsolata?
Anyuka pedig éppen a jelenlegi párkapcsolatát teszi tönkre apuka közreműködésével. Mert ugye egy anyuka nem szerelmeskedik a fiával – egy egészséges kapcsolatban. Így nagy a valószínűsége, hogy ennek a szülő párosnak a szerelmi élete is hanyatlik a kommunikációjukkal együtt.
Vajon ők mikor veszik ezt észre és mikor kérnek segítséget? Vajon a gyermek felnőtt korában érzi majd azt, hogy ez így nincs rendjén?
Lemásoljuk a szülői mintákat, akaratunk ellenére is. Azt visszük tovább. S amikor a gyerek kimondja, nem leszek olyan, mint az anyám, vagy az apám, már késő. Elárulom: már olyan. A hal is a fejétől bűzlik.
Ha magadra vagy a párodra ismersz, javaslom, gyorsan kérj segítséget! Ha Te is egy ilyen párkapcsolatban éled a mindennapjaidat, elárulom azt is: VAN KIÚT! Gyertek hozzám együtt. Amennyiben csak egyedül tervezed a fejlődést, a párod lemaradhat, és végül el fogtok válni. Ha egyben akarod tartani a családot, tanulj meg jól kommunikálni!
Nincs mit szégyellened ezen! Hajrá! Segítek, hogy boldog(abb) párkapcsolatban éld a mindennapjaidat!
Foglalj időpontot hozzám, ha már „eleged” van: (30) 326 5819
Gondolkodtam, hogy melyik életterületről írjak, azután rájöttem, hogy minden út a kommunikációhoz vezet. Pontosabban: a megfelelő kommunikációhoz.
Mert ugyebár, ha nem kommunikálunk megfelelően, az számos problémához vezet. Nem igazán szeretem ezt a szót: PROBLÉMA. Én inkább a KIHÍVÁS szót használom helyette, mert az pozitívabb töltetű. Viszont úgy gondolom, a nem megfelelő kommunikáció által, saját magunknak okozott csapda az negatív töltetű, így bátran hívhatjuk: PROBLÉMÁNAK, vagy akár ELAKADÁSNAK is.
MIT OKOZHAT HA NEM MEGFELELŐEN KOMMUNIKÁLUNK?
Minden kapcsolatunkban kommunikálunk. Kommunikálunk a boltban, az orvosnál, a párkapcsolatunkban, a munkahelyünkön. A társunkkal, a vezetőnkkel, a barátainkkal, az eladóval, az ápolónővel.
Érezted már valaha azt, hogy kihasználnak? Hogy lenéznek? Hogy úgy beszélnek veled, mint egy utolsó senkivel? Érezted már azt, hogy mindened odaadod valakinek, mindent megteszel érte, és cserébe nem kapsz semmit? Érezted már azt, hogy az orvos mellett ülő asszisztens türelmetlen, vagy udvariatlan Veled? Kerültél már olyan helyzetbe, hogy segítséget kértél egy eladótól, és ő elég pikírt hangon reagált?
Fáradtnak érzed magad, és a depresszió tüneteit mutatod? Néha pánikolsz, vagy szorongsz a zsúfolt villamoson? Hogy nincs kedved elindulni otthonról, és bemenni a munkahelyedre? Hasmenésed van, amikor egy fontos megbeszélésre mész? Fáj a hátad, a vállad, a nyakad? Kimerült vagy, és azt gondolod magadra maradtál?
Jó hírem van Neked: ez mind a kommunikációval gyógyítható. Legalábbis nagyrésze. Nem, nem vagyok orvos. De a tapasztalataim és más vizsgálatok alapján biztosan állíthatom, hogy a ki nem mondott érzelmek és szükségletek elakadásokat okozhatnak a testünkben, ami végül pszichoszomatikus tünetekhez vezethet.
HOGYAN CSINÁLD?
Mindenképpen fejezd ki, amit az adott pillanatban érzel. Ne véleményt formálj, hanem fejezd ki az érzéseidet. Pl.: „Nagyon dühös és szomorú vagyok a miatt, hogy ez történik!”
Végül fejezd ki a szükségleteidet, tartsd meg a saját határaidat, ezért javaslom: mondd el bátran, mi az, amire szükséged van, Pl.: ” Arra lenne szükségem, hogy most megölelj!” vagy: „Kikérem magamnak ezt a hangnemet!”
Nem egyszerű ezt az úgynevezett „Én-közlést” a magadévá tenni, hosszú hónapok, valakinek évek gyakorlása szükséges hozzá, és az, hogy a racionálisan gondolkodó „Felnőtt-én”-edet vedd elő a tarsolyodból.
Az elkövetkezendő napokban megosztok veletek egy-két történetet, aminek a szem és fültanúja voltam. Nem minősíteni szeretnék senkit, hanem szeretném a gyermekek verbális (vagy fizikai) bántalmazásának számát csökkenteni. „Szerencsére” mostanában verbális bántalmazásokat láttam csak, de éppen elég az is ahhoz, hogy gyermekeink sorsát egy életre megpecsételjük.
ANYÁK, ÉN VELETEK VAGYOK NEM ELLENETEK!
3. rész
Helyszín, Balatonföldvár vasútállomás
Anyuka három gyerekkel. Kettő kislány – ha jól emlékszem – de az egyik gyermek biztosan egy édes kisfiú. 5-6 éves lehet. Mosdóba igyekeznek. Kisfiú a fiú bemegy, és végzi a dolgát. Kislány bambán fagyit nyal, miközben anyja „noszogatja” (inkább ezt a szót használom, mert ez szalonképesebb).
– Menj WC-re, biztos nem kell?! Mert ha oda érünk (ahova) ott már nem lehet!
Kisfiú (a kis cukiság) közben végez, és mivel a férfi mosdó részlegének ajtaja nyitva áll, anyuka nem is tűr halasztást, beáll az ajtóba, és az alaposan kezet mosó kisfiúra rászól:
– Siess már! (nem elég ám egyszer, még folytatja…) Csináld már! Igyekezz! Mosd már meg a kezed! (közben ránéz a kint mosdóra várakozókra, és szánalmas arcot vágva megszólal): – Jaj, ez a gyerek…
Na, jó. 30 másodperc alatt hangzott el vagy 4 gátló parancsot magában hordozó mondat, holott a kisfiú senkinek nem volt útban, csak valószínűleg a saját édesanyjának…
A „Siess!”, az egyik gátló parancs, amit a gyerekek számtalanszor hallanak.
A kisfiú SORSA ezzel megpecsételődött…
Nagy a valószínűsége annak, hogy ez a kisfiú olyan felnőtté válik, aki azt hiszi, hogy a környezete csak akkor fogadja el őt, ha minél gyorsabban, minél több feladatot végez el egyszerre. Majd az egész életét rohanásban fogja tölteni, mégis mindig állandóan késni fog.
Zsonglőrként fog egyszerre száz feladatot csinálni vagy elvégezni, miközben persze nagyon lelkes marad, ezért remek munkatárssá válik. Viszont másokat állandóan sürgetni fog, sokszor olyan dolgokon aggodalmaskodik majd, amihez tulajdonképpen semmi köze. Türelmetlen lesz, kapcsolatai fokozatosan megromlanak, és mindezek hozományaként megfelelési kényszerrel fog küzdeni. Így tehát, sosem lesz tökéletes, ami állandó szorongást és csalódást fog okozni neki. Így a kisfiú sorsa ott a mosdóban (is) megpecsételődött, és csak remélem, hogy felnőttként ráeszmél ezekre a dolgokra, és sikerül neki majd teljes életet élnie, és az állandó kapkodás miatt nem válik pánikbeteggé.
Az elkövetkezendő napokban megosztok veletek egy-két történetet, aminek a szem és fültanúja voltam. Nem minősíteni szeretnék senkit, hanem szeretném a gyermekek verbális (vagy fizikai) bántalmazásának számát csökkenteni. „Szerencsére” mostanában verbális bántalmazásokat láttam csak, de éppen elég az is ahhoz, hogy gyermekeink sorsát egy életre megpecsételjük.
ANYÁK, ÉN VELETEK VAGYOK, NEM ELLENETEK!
2. rész Helyszín, Balatonföldvár strand
Apuka kissé pocakos, haja lófarokban, kislányával fagyit vesz. Azaz csak venne, ha a kislány el tudná mondani érthetően mit szeretne. A kislány háta hajlott, haja két ágban befonva. Én a lányommal ülök, és éppen kávézunk, mindketten a jelenetet figyeljük.
Kislány halkan kér. Túl halkan. Ezért apuka rászól, legalább háromszor: – Mondd már érthetően! – Mondd hangosabban! – Nem hallják! Akkor inkább mégsem kérsz?!
A kislány háromszor! próbál fagyit kérni érthető hangnemben, nem sikerül. Talán negyedikre. Közben megjelenik anyuka, egy másik kislánnyal a kezében, aki egy sárga színű műanyag locsoló kannát szorongat. A fagyit kérő kislánynak is van locsoló kannája, szép rózsaszín, szintén műanyag. Körülbelül 10 deka lehet? Vagy annyi sem? Mármint a kanna súlya. Merthogy a fagyit (túl) csendben kérő kislány a műanyag kannáját édesanyja lábára ejti, aki unott arccal, egy szájhúzás kíséretében ránéz, és megdorgálja: „Most pont az én lábamra kellett ejtened?” A kislány a nehezen megszerzett fagyijával szótlanul lehajol, és felveszi a kannát.
A 20 éves lányom is kiakadt ezen a jeleneten, hát még én! Az én lányom szerint ez a magatartás megalázó a kislány számára.
ÖSSZEFOGLALÁS A kislány háromszor lett minősíthetetlen stílusban utasítva kb. 60 másodperc alatt, majd még meg is lett dorgálva, és számon lett kérve kritizáló hangnemben. Először is az, hogy a kislány önbizalomhiányos lesz felnőtt korban, szinte garantálható. Már most látszik a kislány tartásán, hogy az önértékelése alacsony. Még nem is tudja mit jelent ez a szó, már nyakig benne van.
A KISLÁNY SORSA FÖLDVÁRON ÍRÓDOTT
Mindkét szülője kritikus. A kislány pont abban az életkorban van most, hogy ez szépen be is rögzül. Apuka utasítja… A kislány felnőtt korában nagyon nagy valószínűséggel apához hasonló férfit fog választani. Így párkapcsolatában a kislány szintén utasítva lesz, így alárendelődik. A párja lesz a kritikus szülő ebben az esetben, és ő marad az örök gyermek. Ezért tehát szinte borítékolható, hogy nem lesz egészséges párkapcsolata felnőtt korban, mert egy párkapcsolatban két „felnőttnek” lenne érdemes jelen lenni, nem pedig egy „szülőnek” és egy „gyermeknek”. (Megjegyzés: A „szülő” jelen esetben a már „felnőtt” fagyis kislány, aki évszám szerint felnőtt lesz, de a párkapcsolatban gyermek marad). Nincs mit szépíteni ezen. Ennek a kapcsolatnak nem lesz boldogság a vége.
De megtörténhet az is, hogy a kislány lesz az utasítgató, és ő választ magának olyan párt, akit irányíthat és kritizálhat. Míg végül eljut oda, hogy 36 évesen csodálkozni fog, hogy miért nem boldog, és mi az oka annak, hogy nem működnek a kapcsolatai… és ez csak egy példa volt a felnőtt kori elakadásaiból, hiszen lehet még önbizalomhiányos, megfelelési kényszeres, vagy egyszerűen meg fogja kérdőjelezni a saját létezését is, hiszen őt mindig megkérdőjelezték – mert bármit csinált az úgy nem volt jó.
Az elkövetkezendő napokban megosztok veletek egy-két történetet, aminek a szem és fültanúja voltam. Nem minősíteni szeretnék senkit, hanem szeretném a gyermekek verbális (vagy fizikai) bántalmazásának számát csökkenteni. „Szerencsére” mostanában verbális bántalmazásokat láttam csak, de éppen elég az is ahhoz, hogy gyermekeink sorsát egy életre megpecsételjük.
ANYÁK, ÉN VELETEK VAGYOK NEM ELLENETEK!
1. rész
Helyszín, 13. kerület
Kisgyerek elszalad egy éppen nyíló garázskapu előtt. Az autó még bent áll, nem hajtott ki.
Anyuka üvöltve rohan a kislánya után, miközben egy babakocsit tol. A közeli szendvicsezőnél két anyuka 1-1 gyerekkel éppen ebédel. Én sétálok, miközben szemtanúja leszek annak, hogy a garázskapu előtt átszaladó kislányt anyukája miután utolérte, a karjánál fogva üvöltve húzza végig a járdán, úgy, hogy közben a kislány cipője leesik a lábáról (ezt el is hagyják), a szoknyája felcsúszik.
A jelenettől az én gyomrom görcsbe rándul, mert a kislány számára megalázónak tartom a helyzetet.
Másik két anyuka döbbenten nézi a kislány utcán való végig húzását, merthogy anyuka szó szerint húzta a gyermeket a földön.
Értem a szituációt. Teljesen, és megértem. Anyuka megijedt, ez természetes. Hála az égnek, nem történt semmi baj. Én ebben az esetben nem tudtam csendben maradni. Felszedtem az útról a kislány elhagyott aprócska cipőjét, és utánuk siettem, majd megkértem anyukát, ne húzza a kislányt a földön. Semmi jogom nem volt beleszólni ebbe a szituációba, pontosan tudom – és ezt meg is kaptam az anyukától természetesen. Annyit azonban hozzá tettem:
„Én azt feltételezem, hogy nagyon megijedtél, de sokkal célravezetőbb lenne, ha nem húznád a kislányt a földön, hanem megölelnéd, és elmondanád neki, hogy mennyire megijedtél, és kérnéd arra, hogy többet ezt ne csinálja, mert nem biztonságos.”
Aztán gyomorgörccsel tovább álltam. Az ebédelő két anyuka utánam szólt, hogy jól tettem, hogy oda mentem, és nem hagytam, hogy tovább húzza a gyereket a földön. Jól esett a támogatásuk, de sokára nyugodtam csak meg.
Abban a pillanatban anyuka reakciója egyáltalán nem volt megfelelő. Nem felelős szülőként reagált. A gyermeket abban a pillanatban megalázta. Ott abban a pillanatban megírta a gyermek sorskönyvét. Feltételezem más esetekben is agresszívan viselkedik bele. Az így „nevelt” gyermekekből lesz később egy önbizalomhiányos felnőtt, aki nem lesz képes megtartani a saját határait, és másoknak is engedni fogja azt, hogy „húzzák a földön”. Vagy még rosszabb: bántalmazó kapcsolatban fog élni, mert neki a bántalmazás és a megalázás lesz a komfort zónája, amiből csak segítséggel fog tudni kilépni, ha egyáltalán mer kérni segítséget, és nem szégyelli majd magát. De valószínűleg fogja!
Anyuka pedig nyilvánvalóan fáradt, és én sem voltam mindig nyugodt édesanya. Nem vagyok álszent. De most már másként csinálnám, és szívesen megtanítom neked, hogyan csináld, hogy a gyermeked kiegyensúlyozott és boldog felnőtt legyen!
KERESS BIZALOMMAL HA ELFOGYOTT A TÜRELMED! SZERETETTEL ÉS MEGÉRTÉSSEL VÁRLAK!
Írtam már más alkalommal is a Tranzakció Analízis módszeréről, amit én a munkám során szinte minden alkalommal előnyben részesítek. A két szó jelentése külön-külön: tranzakció: művelet, analízis: amikor egy helyzetet úgy vizsgálnak meg, hogy azt részeire bontják. Jelen esetben a Tranzakció Analízis során a személyiséget bontjuk részeire: konkrétan a szülői- felnőtt és gyermeki én-re. Nem is használnám a Tranzakció Analízis kifejezést most többször, mert olyan misztikusan hangzik, és azt hiszed, hogy nem érted miről van szó. Pedig de, és ezt most be is bizonyítom:
ÉN- ÁLLAPOTOK
Három én-állapot van jelen benned, amiben éled a mindennapjaidat. A szülői-, a gyermeki- és a felnőtt én – állapot. Magyarországon évszám szerint 18 éves kortól válsz nagykorúvá. Ekkor kezdődik a felnőtt élet, de ez a korszak azért még a gyermekkor határát erősen súrolja. Azonban ha már legalább annyi idős vagy, mint én (45-46 lassan), akkor érdemes a felnőtt énben tartózkodni a legtöbbet. Párkapcsolatban, munkahelyen, bárhol máshol… persze szükség van a szabad, játékos gyermeki énedre is, és mily meglepő, ez pont az ágyjeleneteknél jön jól. Egy gyermek általában játékos és feltétel nélkül szeret. Úgyhogy szex közben ez az én-állapot abszolút megengedett.
AZ ÉVSZÁM SZERINT FELNŐTT EMBEREK AZ ÉLETEDBEN
Egy gyermek hisztizik, sír, dühös és duzzog. Ha ilyen „felnőtt” van, az életedben tudd, hogy nála erősen a gyermeki –én dominál, és ezért a kapcsolatai minősége nem az igazi. Sőt.
Ha olyan ember van az életedben, aki folyamatosan cseszeget, és kritizál, akkor tudni vélheted, hogy a kritikus szülői én állapotban tölti ideje nagy részét – köszönhetően a szülői mintáknak. Valószínűleg ez rögzült neki a gyermekkorban.
Ha olyan ember van az életedben, aki mindig azt csinálja, amit mások mondanak, és lehajtott fejjel jár, akkor tudni vélheted, hogy az-az ember éppen az alázatos gyermeki én-állapotban kóborol.
Azért írom, hogy kóborol, mert ez az ember csak úgy van a világban, és hagyja, hogy mindenki más azt tegyen vele, amit akar.
A viselkedés mintáid a gyermekkorodban rögzülnek. Ha a fentiekben magadra ismersz, ne szégyelld magad, mert nincs miért!
Én egy ülés során sohasem azt keresem, hogy kit lehet felelősségre vonni. Egyetlen felelőse a saját életednek és annak, hogy el döntsd azt, hogy melyik én állapotban szeretnél tartózkodni, te saját magad vagy! Annak a felelőse, hogy melyik én állapotból reagálsz egy adott pillanatban, a Te felelősséged. Így tudod meghúzni és megvédeni a saját határaidat tisztán, és világosan, sértődés nélkül.
FELELŐSSÉGVÁLLALÁS – HOGY A KAPCSOLATAID RENDBEN LEGYENEK!
Ha vállalod a felelősséget és készen állsz arra, hogy megnézzük, Te melyik én állapotban töltöd időd nagy részét, és szeretnéd, hogy a kapcsolataid (beleértve a párkapcsolatodat is) rendben legyen, egyeztess hozzám időpontot!
Ezt a módszer közlöm a megnyugtatásodra: nem én fejleszettem ki, én „csak” nagyon nagy sikerrel alkalmazom. Viszont a siker kulcsa nem bennem van, hanem benned! Én segíteni tudok, és támogatlak azon az úton, amin érdemes elindulnod. Nem kell, de érdemes!
TE MELYIK ÉN-ÁLLAPOTBAN TARTÓZKODSZ?
Ha VÉGRE elérkeztél oda, hogy nem érted mi történik a kapcsolataidban, jelentkezz hozzám egy személyes konzultációra, ahol első körben csinálunk egy tesztet, amit azonnal ki is értékelünk, majd megnézzük a lehetséges irányokat, hogy merre érdemes haladnod.
A helyszínt és a kávét én biztosítom, a Bartók Béla út 9. szám alatt.
A fiúk világnapja alkalmából ígértem nektek egy írást, amit most van időm megírni.
Először is szeretném elmondani nektek, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy van egy kis-nagyfiam. Aki már magasabb, mint én, bár az én magasságomat nem nehéz túlszárnyalni. Máténak pont olyan színű a szeme és a haja, mint amiről mindig is álmodtam. Nagyon szeretem őt(is). A születése egy küzdelem volt, hiszen vele veszélyeztetett terhes voltam, és elkezdett leválni a méhlepényem, ami a tudomány mai állása szerint a következő:
„A leválás miatt romlik a magzat oxigén- és tápanyagellátása, s akár a magzat halála is bekövetkezhet. Az asszonyban fellépő szövődmények közé tartozik az esetleg nagyfokú vérveszteség, a testszerte jelentkező véralvadás az erekben (disszeminált intravaszkuláris koaguláció; DIC), a veseelégtelenség és a bevérzés a méhfal rétegei közé. Az ilyen szövődmény gyakoribb a preeklampsziás terhes asszonyokban és annak jele lehet, hogy a magzat végveszélyben van vagy meghalt.”
*forrás: informed.hu
Máté a 33. hétre született. Az intenzíven egy hónapot töltöttünk el, különböző szövődmények és más kialakult komplikációk miatt. Máté nemsokára 15 éves lesz és makkegészséges. A kórházban az utolsó vizsgálatot végző orvos egy kezében elfért a kisfiam, és az orvos ezzel a mondattal köszönt el: „Ő itt, egy egészséges ember!”.
Életben maradt, velem együtt, és életben van. Óriási trauma volt Máté születése nekem, én még soha életemben nem féltem ennyire.
Máté egy nagyon vicces és életszerető gyermek. Ahogy nőtt, és kezdte kifejezni az érzéseit, megtanítottam arra – és a mai napig is arra tanítom – , hogy fejezze ki azt, amit érez, amit gondol. Bátran. Nyugodtan sírjon, ha sírni támad kedve, és nyugodtan legyen dühös. Ezek az érzések teljesen rendben vannak, és helyük van ebben a világban. Nem szükséges mindig erősnek lenni, nincs mit szégyellni, és ha felvállalja a könnyeit az egyenlő a bátorsággal, hiszen megmutatja, hogy ő is sebezhető. Bár mostanában nem sír, kisebb korában azért előfordult. De nálam mindig vígaszra lelt. Legalábbis remélem ezt ő is így érzi.
Hogy hol hibáznak sokan? (Nem szándékosan!)
Óvodás és kisiskolás korban gyakoriak a „Fiúk nem sírnak!”, a „Fiúk nem félnek” mondatok. Később jön az, hogy „Egy férfi nem sír!”, „Egy férfi megold mindent egyedül!”. Ezzel meg is pecsételődik ezeknek a kisfiúknak, férfiaknak a sorsa. Teljesen ellehetetlenítik őket a szabad érzelmi kifejezéstől, és bántalmazás esetén sem mernek segítséget kérni.
Pedig a kisfiúkat is bántalmazhatják, és kerülhetnek ők is megalázó helyzetekbe. Azok a fiúk, akik a fentiekhez hasonló mondatok hallgatásában részesülnek, kiszolgáltatottabbak lesznek. Az érzéseikkel egyedül maradnak. Nehezebb velük bármilyen kapcsolatot létesíteni, kiépíteni és fenntartani. Legyen ez egy baráti- , munka- vagy párkapcsolat. A szexuális kizsákmányolásban érintett fiúk szükségleteik ellátásában jelenleg rendszerszintű hiányosságok vannak.
Fájdalmas számomra olvasni az arra vonatkozó statisztikákat, hogy a fiúkat milyen hátrányos megkülönböztetés éri. Sokkal több fiúgyermeket kényszerítenek katonai szolgálatra, gyakrabban éri őket halálos kimenetelű erőszak, mint a leánygyermekeket, és még a csecsemőhalálozási ráta is magasabb az ő esetükben. Nincsenek a fiúk egyenlőségét elősegítő államilag finanszírozott programok sem. A támogatás hiányán túl ennek üzenete is van, mégpedig, hogy a férfiak ezen területeken való szerepvállalása nem fontos, ami még inkább gátolhatja a fiúkat, hogy különböző területeken tervezzenek karriert.
Pedig igenis fontos! A férfiak, fiúk fontosak a számunkra, mégsem fordítunk erre kellő figyelmet, és nincs kellő nyitottság arra, hogy meghallgassuk őket.
Nekik is szükségük van az érzelmeik kifejezésére ahhoz, hogy boldogan éljenek! Nekik is szabad sírni, és összeomlani, mert attól még lehetnek bátrak és erősek! Mert továbbra is azt hangsúlyozom, ha a sebezhetőségét felvállalja valaki, az nem egyenlő a gyengeséggel, hiszen óriási kockázatot vállalnak ezek az emberek azzal, hogy ezeket az érzéseiket, félelmeiket kimutatják.
Én továbbra is arra bíztatok minden fiút és férfit, hogy nyugodtan fejezzék ki az érzéseiket, nem ciki és nem gáz! Akkor sem, ha száz kilós izomtömeg van rajtuk. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor majd tovább áll. Aki tiszta szívvel hallgat, az mellettük marad, és neki pont ilyen emberekre van szüksége!
Engedjük tehát a férfiakat is sírni és érezni! Hallgassuk őket szeretettel és megértő figyelemmel, hogy ők is otthonra leljenek.
