Bár a veszteség az időben zajlik, egy pillanat alatt, de a hatása egy életen át tart. A gyász valódi, mivel a veszteség is valódi. Minden gyásznak saját lenyomata van, ugyanannyira jellegzetes és egyedi, mint az a személy, akit elveszítettünk.” (Kessler, Kübler-Ross, 2005, 203.o., in Sarungi-Hent-Osváth, 2020, ford. – Sarungi).
A mai társadalmunkban egyfajta tagadásban élünk a gyásszal kapcsolatosan. Miért? Mert borzasztóan nagy súlya van, mert iszonyatosan nehéz.
„Van egy kulturális parancs arra vonatkozóan, hogy szépek, fiatalok, egészségesek legyünk, hogy mindig pozitívan gondolkodjunk. Mintha a nehéz és fájdalmas dolgok egy hiba következményei lennének, mintha elrontottunk volna valamit, amit mások, akik bezzeg jól cselekedtek, el tudtak kerülni. Ez a tévhit egy halálos betegség feldolgozását is mérhetetlenül megnehezíti.” (Bíró Eszter)
Régebben, sok évvel ez előtt a születés vagy az elmúlás, és maga a halál ténye természetesebb folyamatként volt kezelve, hiszen a nők otthon szültek, a nagyszülők otthon betegeskedtek, majd az ágyban fekve távoztak a földi létből. Néhányan papot hívtak, hogy feladja az utolsó kenetet, amíg a kis unokák ott álltak a nagyszülők körül. Nem volt kérdés. Hiszen amit a saját szemünkkel tapasztalunk, azzal kapcsolatban nem igazán van mit kérdezni.
Elég szomorú gondolat az, hogy a természetes elmúlás folyamatával ma már nem tudunk együtt élni. Persze vannak az értelmetlennek tűnő tragikus és halálos kimenetelű balesetek, amelyeket talán még nehezebb feldolgozni. De nem szeretném ezeket nehézségi kategóriákra bontani, hiszen mindenkinek a saját gyásza a legnehezebb.
A gyásznak különböző szakaszai vannak, és kezdetben az ezekkel a szakaszokkal foglalkozó emberek úgy vélték, ezek a szakaszok szigorúan követik egymást. De menet közben rájöttek, hogy ez nem így van. A szakaszok óhatatlanul össze-vissza kavarognak az életünkben. Nem egy egyenes mentén haladnak. Ezek a biztosan el nem kerülhető szakaszok, vagy fázisok inkább hasonlítanak egy összekuszált fonalgombolyaghoz.
Melyek ezek a fázisok vagy szakaszok?
Az első a tagadás, elutasítás fázisa, amikor nem tudjuk felfogni, elfogadni a történteket. A második szakasz a düh az indulatosság, ahol intenzív érzések jönnek. A harmadik fázis az alkudozási fázis. Ilyenkor jönnek az olyan gondolatok: „bármit megteszek, csak lehessen felülírni mindazt, ami történt…” A negyedik szakasz a depresszió – a veszteséget követős „senki földje” érzés, amikor megfagy a szívünk. Az ötödik szakasz az elfogadás – amikor már túljutunk a „gyászkörön”.
Időben behatárolható?
Nem. Van az a bizonyos jól ismert gyászév. Az első év, amikor a szerettünk nélkül kell eltölteni az összes ünnepet. Amikor kimegyünk a természetbe, és nélküle süt ránk a nap, amikor nem halljuk a szuszogását mellettünk az ágyban.
Az első év nagyon nehéz, aztán sem lesz könnyebb. Hazudnék, ha azt mondanám, egy év múlva könnyebb lesz. Nem lesz az, de addigra már tudjuk a milyenségét.
Ki hogyan gyászol? Hogyan tudunk segíteni?
Mindenki másként. Én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül szükséges hozzá a fekete ruha és lehajtott fej. Nem feltétlenül jó elzárkózni, persze néha jól jön a magány. Én például színes ruhákban jobban tudok gyászolni, mert mindig azt érzem, hogy a szerettem, aki eltávozott azt akarja, hogy én, hogy mi a hozzátartozók ÉLJÜNK. A színek jelentik nekem az életet. Az elmúlt napokban sok gyertya ég itthon. Szám szerint négy darab. Most is miközben írok. S most, hogy ezt megosztottam veletek, el is sírtam magam.
Most letöröltem a könnyeim, és folytatom az írást, mert biztosan tudom, hogy segíteni jöttem erre a világra. Hogy „megtartsam” a gyászolókat a folyamatokban, az egyes fázisokban.
Vissza is térek most arra tehát, ki hogyan gyászol?
Szóval, van, aki egyedül, van, aki családban a szerettei közt. Arra érdemes oda figyelni, hogy a GYÁSZOLÓNAK MI AZ IGÉNYE. Sokszor elég az is, ha ott vagyunk, és meghallgatjuk. Ha beszélhet róla, és mi csendben ott ülünk mellette, és megtartjuk.
A „Légy erős!”, az „Idő mindent megold!”, és a „Majd lesz másik gyereked!”, a „Lesz másik férjed!” SOSEM SEGÍT! Ezek tévútra vivő közhelyek. Ha lehet mellőzük ezeket, és töröljük ki ezeket a fejünkből.
Ami segíthet egy nagyon egyszerű szó: a „SAJNÁLOM”. „El sem tudom képzelni, mit érzel!”.
Mert higgyétek el, nem tudjuk. Tudjuk azt, hogy mi mit éreztünk akkor, amikor elveszíttetük a szeretteinket. Azt az érzést pontosan ismerjük, amikor a mi szívünk szakadt meg. De azt nem tudjuk, hogy más mit érez. Azt el sem tudjuk képzelni.
EGY GYÁSZ ELKÉPESZTŐEN SOKFÉLE LEHET, LEGYÜNK MEGENGEDŐEK, ÉS NE ÍTÉLKEZZÜNK!
Mit tehet a gyászoló?
A jövőbeni elképzelt dolgokkal ne riogassa magát. Próbáljunk meg fókuszálni a jelenre. Mintha a jövő nem is létezne. Hiszen egy elképzelt jövőt is képesek vagyunk gyászolni. Éppen elég a jelenben lévő gyász. Legyünk hálásak azért, ami megadatott, és ami éppen velünk, mellettünk van. Kérjük meg a gyermekeinket, a családtagjainkat, barátainkat, hogy meséljenek nekünk az életről. Mi az a jó, ami éppen történt velük? Írjunk naplót a mindennapjainkról. Az írás segít átláthatóbbá tenni a dolgokat, és az írás gyógyít. Ami rendezetten kerül ki a gondolatainkból, és papírra vetjük, visszahat – gyógyítja a lelkünket – és ez egy örök körforgás. Nem kell hozzá írónak lennünk.
Próbáljunk meg nem izolálódni. Ha lehet, ne zárkózzunk el másoktól, de mondjunk nemet, ha egyedül szeretnénk lenni. Engedjük meg magunknak a szomorúságot, sírjunk, bárhol és bárki előtt. A szomorúságot meg kell élni, nem tolhatjuk be egy lezárt fiókba. Ha már képesnek érezzük magunkat, menjünk el rendezvényekre, nem számít, ki mit gondol rólunk. Egy kis közösségben sokszor megszólják az embert, hogy „nézd már bulizni ment!”. Ne foglalkozzunk ezzel, hiszen aki ítélkezik, az nem tudja, hogy otthon mit élünk át egyedül! Attól, hogy néha nevetünk, miközben gyászolunk, a fájdalmunk nem múlik el, és nem feledkezünk meg elveszített szerettünkről. Hogyan is tudnánk elengedni Őt vagy Őket egy szempillantás alatt?
Mi a helyzet az elengedéssel?
Nem kell elengedni! Ez egy olyan felszólítás, ami nagyon távol áll az emberi lélektől. Hogyan tudnánk elengedni azt, aki az életünk része volt? Hova engedjem el azt a személyt, aki bennem él? Ha elfogadod, hogy nem kell elengedni, akkor tudod mégis „elengedni”. Akkor tudunk megnyugvásra lelni.
Az élet alapvető eleme a halál. Nem tudjuk kiküszöbölni. Persze nem mindegy, hogy mikor és hogyan történik. A gyász a szívünket töri össze, nem a fejünket. Mi, a gyászoló hozzátartozók pedig a szívünkkel hallgassuk meg a gyászolót, hogy ő szabadon beszélhessen a fájdalmáról, mert ez segíti Őt abban, hogy végül, egy hosszú és fájdalmas folyamat során végül visszatérjen a jelenbe.
