– főleg ha nincs szakmai szűrés, vagy bárki bármit mondhat, és esetleg nincs felelősségvállalás, olyan kijelentések is elhangozhatnak, amelyek tévútra viszik a résztvevőket, vagy egyenesen ártanak.
Erős írás lesz – erős idegzetűeknek – kemény szakmai tartalommal, és saját traumákkal
Mit is boncolgatok én itt? Az online kávézásokat, főleg ha a traumáról van szó.
Mi az oka ennek?
Mert a trauma – én azt gondolom – egy nagyon érzékeny téma – rohadtul nem játék, és nem csak egy laza beszélgetés online – egy kávé mellett. A résztvevők azonban elképzelhető, hogy egymás megtartására építenek, miközben tengernyi sebet hordoznak mindannyian, éppen ezért könnyen újra traumatizálhatják egymást. Ha nincs szakmai keret vagy nincsenek határok: kicsúszik az egész a biztonságos mederből.
„Egymondatos bölcsességek”
Vannak azok a bizonyos „egymondatos bölcsességek”, amelyek könnyen tévútra visznek. Első hallásra elképzelhető, hogy logikusnak tűnik amit hallasz, megerősít abban amit hiszel, megnyugtat téged – azonban elképzelhető az is, hogy félrevezet, főként azért, mert ezek az „egymondatos bölcsességek” leegyszerűsítenek egy komplex helyzetet.
A héten olvastam egy posztot, és az ahhoz tartozó hosszá szólásokat. Én is hozzászóltam, és ott született meg bennem a gondolat, hogy írok egy posztot inkább erről.
Elsőre, ami szembe tűnt nekem, hogy mi az oka annak, hogy miért nem marad mindenki a saját kaptafájánál? Nem szeretnék udvariatlan lenni, azonban őszinte és önazonos vagyok főleg a trauma szó hallatán. Nem tudok szemet hunyni felette. Miért?
Kifejtem akkor bővebben
A trauma nem lehet csak trendi téma, hanem pszichológiai/pszichiátriai kategória, és ha rossz kontextusban kezelik, az akár ártalmas is lehet. Ha valaki ezt a szót használja, mint hívószó, úgy, hogy egyébként nem ez a szakterülete, ez számomra hatásvadász és etikai szempontból is kérdéses. Egy „online kávézás” légköre azt gondolom inkább baráti, laza, közösségépítő. És tényleg tök jó tud lenni. Nagyon jók is tudnak lenni. De tényleg. Vállalkozásról, női összetartásról, kiégésről lehet szó – de a trauma azért már egy más súlycsoport. Ott képzett szakember kell, biztonságos keret, és nagyon tiszta határok.
De a poszt hozzászólásai közt is látszott, hogy határok biztosan nincsenek, vagy inkább keretek – miből látom ezt? *Mindjárt kifejtem azt is lentebb. Szakember meg bízom benne, hogy van/volt/lesz.
Sokszor a marketingben előfordul, hogy valaki erős szavakat választ, hogy megszólítson egy közönséget. De azt gondolom, amennyiben ez túlmegy egy határon (például klinikai fogalmakat kever önfejlesztő vagy üzleti témákba), az hiteltelenné és akár felelőtlenné is teheti az illetőt.
Ráadásul ha valaki kicsit is gyengébb láncszem ebben az online közösségben, akkor az nem fogja elbírni mások traumáit.
Ha egy közösségben – főleg egy nem szakmailag vezetett térben – elkezdenek traumákról beszélni, akkor az, túlterhelő lehet. Aki maga is sérülékeny, könnyen „rákapcsolódik” mások fájdalmára, és nem bírja el. Ez meg retraumatizáló lehet.
Amennyiben:
Hiányzik a keret és a tartás megcsúszhat a dolog. Egy pszichológus vagy terapeuta tudja, hogyan fogja meg, terelje, zárja le biztonságosan a témát. Egy „valaki” akinek nincs ilyen képzettsége, nem feltétlen tudja.
Amennyiben keveredik a szerep: egy közösségi, baráti, „kávézós” hangulat azt sugallhatja, hogy könnyed, támogató beszélgetés lesz. De ha valaki mély sebeket hoz, az felborítja a dinamikát, és könnyen terhet rak a többiekre.
És végül ha nincs kontroll: ha valaki elkezd egy súlyos traumát megosztani, nincs biztosíték arra, hogy kap megfelelő reakciót vagy támogatást. Sőt, lehet, hogy valaki mást ezzel mélyen megsebez.
Ezért van az, hogy a traumafeldolgozás zárt, szakmai keretekhez kötött – csoportterápiában, pszichoterápiában, pszichiátriai támogatással zajlik.
Én azonnal tovább irányítom az ügyfeleimet, ha komolyabb trauma kerül elő, csak addig tartom őket, amíg a megfelelő szakembert megtaláljuk a számukra. Nem az én kompetenciám, attól eltekintve, hogy keményen benne vagyok a témában. Márpedig előkerül.
Egy szónak is száz a vége: egy gyengébb láncszem tényleg nem bír el mások traumájával, és ettől maga is rosszabb állapotba kerülhet.
„Egymondatos bölcsességek” 2.0 (itt jön a fentebb ígért kifejtős rész)
*Ha valaki azt mondja pl. „a traumából nem lehet tanulni”, az megerősítheti a tehetetlenség érzését, és elveszi a reményt attól, aki épp keresne kapaszkodót.
Ha valaki azt mondja a „fejétől bűzlik a hal”, azonnal másra tereli a felelősséget, és nem azt nézi, ő esetleg hol hibázott. Nem azt nézi, hogy esetleg ő nem tudja tartani a határait. És! Aki éppen ezt tanulja, annak meg azt sugallja: nem a te felelősséged, nyugodtan fogd arra, aki bántalmaz.
Ez az üzenet (a fejétől bűzlik a hal) egy abszolút kollektív felelősség-áthelyező üzenet, és bár van benne egy adag igazság (hiszen akár a vezetői hibák egy cégnél tényleg meghatároznak egy rendszert), a pszichológiai jelentése azonban veszélyes lehet:
Ez tehát tipikus felelősségáttolás: arra tanít, hogy ne magadban keresd a mozgásteredet, hanem mutogass „fölfele”. Vagy másra.
Ez egy határkeverés is egyben: azt sugallja, hogy mindig más (a vezető, a rendszer, a „nagyobb erő”, a bántalmazó) hibás, így nem is érdemes megnézni: én hogyan tartom a saját határaimat, mit engedek meg magammal szemben. (Elárulom, pedig de, érdemes!)
Ez így egy tanulási zsákutca: aki épp a felelősségvállalást, önállóságot, határtartást tanulja, annak nagyon rossz üzenet, mert megerősíti az áldozati narratívát: „nem rajtam múlik, hanem azon, aki bánt.”
Ez a bántalmazás dinamikájában különösen veszélyes: azt az illúziót kelti, hogy az erősebb fél mindenhatósága miatt nincs semmi mozgástér – pedig az egészséges gyógyulás egyik alapja pont az, hogy valaki megtanulja, hol és hogyan tudja megvédeni magát, és mi az, amit már nem kell elviselnie, mert nem is érdemes!
Én ezt így mondanám:
Igaz, hogy egy hal feje büdösödik meg először, de attól még mindenkinek van saját felelőssége abban, hogy mit kezd a helyzettel: marad-e, szemet huny-e, szól-e, kilép-e? Innentől már a bántalmazott félen múlik. Leteszi-e a félelmeit, egyenes háttal feláll és tovább megy, akkor is, ha az fáj, vagy ijesztő. Mert ettől lesz „tökös”. Ettől lesz önbizalma végül, ettől lesz szabad ember, és ettől lesz egészséges mentálisan, és fizikálisan is.
Következő „bölcsesség”:
„Átmentem rajta, és ez nem az a trauma, amiből érdemes tanulni”.
Ok, értem én. De ez nem lehet egy általános érvényű igazság. Ez a mondat helyesen így hangozna: „Átmentem rajta, és számomra ez nem az trauma, amiből nekem érdemes tanulni.” Így ok.
Ez az illető saját élménye. De amikor kijelenti, hogy „tévút, hogy fájdalomból tanulunk”, az másokra nézve félrevezető lehet.
Van, akinek a trauma tényleg csak pusztítás, és nem talál benne jelentést. Van, akinek meg a feldolgozás során óriási erőforrás születik.
Tanulás és trauma kapcsolata ebben a formában tehát eltorzítva jelenik meg: Nem arról van szó, hogy „a trauma jó, mert tanulunk belőle”.
Hanem arról, hogy a feldolgozás során kialakulhat reziliencia, önismereti mélység, másokra figyelés képessége.
A trauma nem szükséges feltétele a tanulásnak, de ha már megtörtént, akkor lehetséges belőle fejlődés.
Itt vagyok például én:
Elhanyagolt gyermek
Bántalmazott gyermek
Öngyilkossági kísérleten átesett gyermek
Összevagdosott karú gyermek
Borderline személyiségzavaros ember
Volt önbizalom hiányos felnőtt
Volt kétségbeesett felnőtt
Volt félelmekkel teli felnőtt
Volt határait képtelen tartani felnőtt
Volt érzelmeit kifejezésre képtelen felnőtt
Kisemmizett felnőtt
Colitises felnőtt
Spondylophatiás felnőtt
Ezek traumák. Az én traumáim. A borderline személyiségzavar is trauma szüleménye. Főként az elhanyagolt gyermeké.
Mit tanultam belőle?
Segítő szakember lettem. Ez a legszebb számomra.
Azonnal észreveszem az elhanyagolást másoknál. Képes vagyok elmagyarázni másoknak, hogy mit is jelent ez, és hova vezethet.
Azonnal észreveszem a molesztálás és a bántalmazás jeleit, tudom, hogyan tartsam meg a hasonló sorstársaimat, és tudom hova irányítsam őket, mert ismerem a saját kompetencia határaimat. Azonban azt is tudom, mikor milyen hatóságokhoz kell fordulnom. Meg tudom védeni a gyermekeket, és tudom támogatni a szülőket a folyamatokban.
Olyan hatással vagyok az emberekre, hogy ki merik mondani előttem, hogy meg akarnak halni, és azonnal tudom mi a teendő. Tudom őket tartani addig, amíg megfelelő segítséget kapnak, ha kell hónapokon keresztül. Életben tartom őket. Mert tudom milyen ez, és nem nevetem ki a szavaikat, nem fordulok el és nem jövök Istennel, mert egy öngyilkos jelölt nem Istenen gondolkodik. Nem bagatellizálom el az érzéseiket, és a szülőket is „rendre utasítom” ha szükséges, mert a szülők gyakran ezekkel a kijelentésekkel nem foglalkoznak, mert nem bírják el. Van bátorságom ott lenni, jelen lenni.
Tudom, hogy a borderline személyiségzavar nem fix identitás, tudom, milyen terápiákkal lehet rendet tenni a fejekben, és tudom, hogy ez mégis triggerelődhet alkalomadtán a felnőtt korban – és akkor mi a teendő.
Tudok pozitív szemlélettel dolgozni, elő tudom vakartatni az erőforrásokat, tudom a félelmeket kezelni, meg tudom tanítani másoknak, hogy hogyan kezeljék azokat.
Meg tudom tanítani az embereket a határaik felismerésére, azok tartásaira. Képes vagyok átadni azt, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket és a szükségleteiket.
Tudom, mit lehet enni egy colitisesnek, ismerem a lelki okokat, és tudom milyen keretek közt érdemes élni ezzel a betegséggel. Tudom, mire tanít ez a betegség, és miből eredhet, ahogy a másik betegségem is, amivel kicsit most nehezebben boldogulok. Tudom, hogyan lehet gyógyszerek nélkül tünetmentesnek lenni.
Ezek kemény traumák.
De lehettem volna áldozat is.
Lehettem volna az állandóan szüleit hibáztató nő, akinek semmi sem sikerül.
(Fejétől bűzlik a hal ugyebár) Mondhattam volna azt is, hogy nekem ezekből nem érdemes tanulnom. És maradtam volna az, vagy olyan, aki és amilyen voltam.
De én, tanulni akartam. Szabad akartam lenni, jobban akartam lenni.
Ez mindenkinek a saját döntése, a saját felelőssége.
Az, hogy valaki másként érez szíve joga. De nem lehetnek a negatív üzenetek általános üzenetek, mert igenis aki akar, az tud gyógyulni, fejlődni és tanulni.
Félelmetes?
Az baszki. Terápiák, felismerések, sírás, zokogás, fájdalom, ami sokszor mérhetetlen.
A hozzászólások a posztnál mindenfélét összemosnak, személyes élményt általános igazságként tálalnak, és nem volt jelen ott egy szakember, aki mindezt mederben tartaná, ráadásul többen helyeseltek is. Ezért szóltam végül hozzá, pedig tudom, hogy nem az én kompetenciám, azonban nagy rálátásom van erre.
Ez tehát az, ami a laikus online csoportokat gyakran veszélyessé teszi: a kijelentések autoritatívnak (hitelesnek) hatnak, miközben félrevezetők.
„Le kell merülni a gödör aljára, hogy onnan rugaszkodjunk el” aztán a következő mondat így hangzott: „pont, hogy nem kell lemenni az aljára a lendületért”
Ez számomra két ellentmondó narratíva, és egyik sincs szakmai kontextusban kibontva.
Miért lehet ez problémás? Mert keveredik a metafora és a valóság.
A gödör-hasonlat szemléletes, de pszichológiai értelemben félrevezető. Nem minden traumát túlélőnek kell „mélypontra zuhannia”, mielőtt változtatni tudna. Így éppen igaz lehet a mondat második fele.
Van, aki azonnal elkezd építkezni egy trauma után. Más tényleg átéli a „mélypontot”. Egyik sem szabály. Ezek nem meghatározott szabályok. Mindenkinek más a traumája, más a gyásza, más a feldolgozási képessége.
Ez összezavarhatja a résztvevőket:
Ha valaki most küzd például zaklatással /bántalmazással és azt hallja, hogy „még nem érted el a gödör alját” azt hiheti, hogy még rosszabbnak kell lennie a helyzetnek, mielőtt léphet. Ez bénító.
Ha meg a másik mondás hangzik el, akkor azt érzi: rosszul csinálom, hogy padlón vagyok, mert nem ott „kellene” lennem.
Itt sem volt meg számomra a szakmai tartókeret.
Egy képzett pszichológus itt segítene: elmagyarázná, hogy a feldolgozás útjai sokfélék, nincs egyetlen igazság, és nem kell extrém képekben gondolkodni.
Egy biztonságosabb narratíva részemről így hangzana:
A traumára mindenki másként reagál. Van, aki nagyon mélyre kerül, mielőtt újra erőt gyűjt. Van, aki fokozatosan, kisebb lépésekben építkezik. Egyik út sem jobb vagy rosszabb. A fontos az, hogy legyen biztonságos közeg és támogató keret a gyógyuláshoz.
Ennyi.
Az ilyen jóváhagyások (igen, igazad van, úúú ez milyen jó mondat!) és „bölcs mondások” valójában relativizálják (leértékelik) a valós szenvedést, és összezavarják azokat, akik amúgy is bizonytalanok.
A trauma nem vallási dogma, hanem pszichés és testi tapasztalat. (merthogy ez is megjelent a poszt alatt: kereszt, megváltás)
Ha valaki a kereszt-metaforát hozza be, azzal azt sugallhatja, hogy a szenvedés szükségszerű, elrendelt, és csak így jöhet a megváltás. Ez veszélyes üzenet lehet egy traumatizált embernek.
Áldozathibáztatás rejtetten:
Ha meg mégis „kell kereszt a megváltáshoz”, akkor az áldozat helyzete értelmezhető úgy is: „szükséges volt, hogy bántsanak, hogy tanulj”. Fogadd el. Ez teljesen ellentétes a szakmai traumafelfogással, ahol világos: a bántalmazás soha nem indokolt, soha nem szükséges.
Ha meg kérdésként jelenik meg: kell-e kereszt a megváltáshoz?
Az meg kétféle képen hathat. Vajon tényleg szükséges-e szenvedés a fejlődéshez? Ez amúgy abszolút lehet építő.
De lehet veszélyes is: mivel a kereszt szimbolikája a „szükséges áldozat” képét hordozza, könnyen úgy értelmezheti egy áldozat, hogy a szenvedése előírt út. Egy gyengébb helyzetben lévő ember meghallhatja úgy, hogy: igen, nekem kellett ezt megélnem, különben nem lennék értékes.
Ez pedig ugyanoda vezethet: a bántalmazás elfogadásához vagy idealizálásához
A kultúra mint igazolás
Az, hogy bizonyos kulturális szimbólumokban (pl. Jézus keresztje) valóban megjelenik a szenvedés motívuma, nem jelenti azt, hogy az életben bárkinek kell szenvednie ahhoz, hogy fejlődjön.
A „kódolva van a kultúránkban” kijelentés túl általános, és ráadásul passzívvá teheti a hallgatót: „ha így van kódolva, akkor el kell fogadnom”. Egyébként igaz is lehet ez az állítás, nekem a himnuszunk is borzasztóan hat. A Kossuth-induló számomra motiválóbb lenne.
Szakmailag biztonságosabb narratíva lehetne:
Sok kultúrában valóban erős a szenvedés motívuma, de a modern pszichológia szerint a trauma nem szükségszerű feltétele a fejlődésnek. A tanulás és változás megtörténhet biztonságos, támogató tapasztalatokon keresztül is – nem kell, hogy a fájdalom legyen az ára.
Az ilyen és hasonló beszélgetések folyamatosan abba az irányba mennek, hogy a trauma szükségszerű, kulturálisan igazolt és kvázi „hasznos” – miközben elvész a lényeg: az ember védelme, határhúzása és jogai.
A fejlődéshez nem kell bántás. A trauma nem szükséges, hanem megtörténik. Az érték nem abban van, hogy valakit bántottak, hanem abban, hogy képes volt túlélni és erősebbé válni annak ellenére. A tanulási folyamat nem a traumától lesz értékes, hanem attól, hogy valaki megküzdött vele.
A trauma nem tanító, csak seb. Az erő abból fakad, hogy begyógyítod.
Te mit gondolsz erről?
Milyen érzés volt olvasni az én traumáimat?
Mit éreztél közben?
Elítélsz vagy megtartasz?
(Költői kérdések. A válaszok nem rólam, hanem rólad szólnak.)
