„barukh csak annyit tehet
hogy elmeséli a
saját történetét
elmondja a
saját igazságát
és ezzel
igazabbá
szebbé
elviselhetőbbé
teszi az életet
a maga számára
talán mások számára˝
Végül Barukh megérkezett hozzám.
Montefoscoliban.
Olaszországban.
Könyv formájában.
Már az elején éreztem Barukh gyökértelenségét, amit ő a 67. oldalon végül le is ír. Nehéz lehet így érezni.
Olyan mérhetetlen szomorúság érkezett meg hozzám a soraiból, hogy végül elsírtam magam. Azt éreztem, bárcsak itt lenne, hogy megölelhessem. De Barukh felnőtt, és 195 cm. Talán nem vágyik babusgatásra sem. Nem láttam Őt sosem, csak a könyvborítón, meg az insta oldalán.
Ahogy olvastam, magamra ismertem. Mintha az én életemet írná le, csak egy másik városból, vagy másik országból, egy kicsit más nézőpontból.
Ő Pécsett született, én Pincehelyen. 1,5 órányi vonatútra egymástól. Ő Izraelhez köti az ételek szeretetét, én Olaszországhoz.
Az ő nagyanyja lábán is vékony volt a bőr, az én nagyanyám lábán is. Pontosan emlékszem a visszereire, a sötét színű bőrre, a fáslikra, ahogy Barukh is emlékszik. Bár ő trombózist említ emlékeim szerint.
Pontosan emlékszem arra is, hogy nagyanyám állandóan etetett minket, akkor is, ha már könyörögve kértük ne adjon többet. Volt, aki az asztalnál sírva is fakadt, amikor nagyanyám szó szerint oda vágta a tányérra a „már nem akar lecsúszni sehogysem” következő adagot. Barukh nagyanyja is így szerette őt.
Az én nagyanyám is túlélte a háborút. Kettőt is. Persze ez nem verseny Barukh nagyanyjával. De azért na. Csak úgy megemlítem.
Ugyanígy etetem az embereket. Ugyanez az egyik szeretet nyelvem, amiből Barukhnak talán elege lett gyerekkorában, de miután nagyanyja elhagyta e földi létet, hiányozni kezdett neki. Ezért is ment Izraelbe. Ha jól értem őt. Meg másért is, de most nem írhatom le az egész Ő történetét.
Neki Izrael nekem Olaszország. Neki a pécsi tájszólás ami ciki volt Budapesten, nekem meg a pincehelyi dupla mássalhangzós amin nevettek. És én is megtanultam akkor pestiesen beszélni, viselkedni.
Itt lépdelek a konyha kövön Dorci házában, tudom, hogy előttem Barukh is itt járt. Az első nap megláttam a könyvét a konyhaszekrény szélén.
Kinyitottam, és Barukh szelíd figyelmeztető írása állt benne: “Nem hazavinni! Itt olvasni!“
Nem ismerem Barukhot. De írtam neki egy üzenetet instán, hogy nem viszem el a könyvet. Ígérem. Milyen jó, hogy van ez a social média.
De legszívesebben magammal vinném mindenhova, de ki sem viszem a lakásból, mert annak valahogy ott a helye, de már alig várom, hogy visszatérve újra olvassam.
Firenzébe tartok. A lelkemben hoztam a Barukh írásait. S vele együtt a saját felismeréseimet.
Barukh a pitypanggal
A kezemre van tetoválva egy színes pitypang, ami a segítő munkásságom védjegye is. „Mert változásra, átalakulásra képes. Nem ragaszkodik, száll a széllel. Eltűnik a téllel, aztán tavasszal újra éled. Könnyed és sugárzóan szép. Játékra hív, rengeteg lehetőséget rejt magában. Gyógyít. A levele a virága, a szára, a jelenléte. A sárga színe a napfényre emlékeztet, szálló pihéi a feledésre és az újrakezdésre. Míg végül földet ér, új otthonra lel és hazatalál.” A saját honlapomról idéztem. Milyen fura szó ez: hon-lap. A gyökértelenségre nincs hasonló szófordulat?
Szóval Barukh is inkább a „pitypangságot” választotta, ahogy én is. Szabadon egy számomra idegen, de mégis ismerős országban.
Ahol a buszvezető pont le@rja az indulási időt, és ha kedve szottyan útközben megáll beszélgetni a kukás vagy nemtudommilyen autó vezetőjével.
Gondolkodtam azon is, hogy Barukh miért ír egyes szám harmadik személyben. Talán csak egy kis írói „fogás”, vagy még túl mélyek azok az érzelmek benne, és így távolítja el… de ez persze nem biztos, hogy így van, ez csak egy gondolat tőlem.
Én a legtöbbször egyes szám első személyben írok, mert én már nem akarok távol tudni semmit. Közel akarok lenni magamhoz. Közel, és mint a pitypangot ha elfújják szállni akarok a szélben. Itt Firenzében, Montefoscoliban, ahol olyan nagy a csend, hogy meg sem merek szólalni az utcákon, nehogy megtörjem a hangtalanságot.
Hazaértem.
Itthon vagyok Dorci házában.
Barukh könyve itt vár, hogy újra a kezemben vegyem.
Hazafelé végig arra gondoltam, milyen jó lesz újra együtt lenni azokkal a sorokkal. A 102. oldalon tartok, és izgatottan várom a következő utazást magamban.
Megjegyzés az olvasóimnak:
Ezt az írást Barukh Vándor Arameus c. könyve ihlette, bár még nem olvastam végig, de folytatom. A könyvet meg tudod rendelni online, nem tudom van-e még belőle példány, de elérhető, és Barukh-ról is találsz még információkat a világhálón.
