Ma egy képzésen vettem részt. Az egyik tréner kolléga egy játékkal érkezett. Egy olyan játékkal, ami visszavitt a múltba, a gyerekkorba, az óvodás éveinkre. Csukott szemmel ültünk, ki a széken, ki a földön, amíg Chili (a tréner kolléga) mesélt. A mese rövid volt, de a hatása annál nagyobb. Chili hangja megnyugtató volt és békés, ami által egy szempillantás alatt az óvodám ajtajában találtam magam.
A gyomrom görcsbe rándult, a szívem hevesebben vert, a szemem könnyes lett. Nem igazán emlékszem ezekre az évekre, csak arra, hogy párszor egyedül mentem az oviba, mert a házunk igazán közel volt az óvoda épületéhez. Voltam mumszos, és emlékszem milyen nagyon szomorúan néztem az ablakból, hogy a kis barátaim éppen a Kapos-folyó partjára sétálnak, és én nem tarthattam velük. Olyan is volt, hogy nehezteltem az óvó nénire, mert nem engedett ki a mosdóba, mert éppen alvás idő volt, de nekem éppen pont akkor kellett kimennem. És nem, ezt a mai napig nem tudom megérteni, de elfogadom.
Nem sok emlékem maradt abból az időszakból, de ennek is pontosan megvan a maga oka.
Szóval a feladat az volt, hogy rajzoljuk le az óvodai jelünket, és egy szóval jellemezzük az akkori énünket. Nem vagyok egy rajzművész, de nagyon igyekeztem. Tulipán volt a jelem, és emlékszem arra a párnahuzatra, amibe Édesanyám zöld színnel egy szép tulipánt hímezett. Láncöltéssel talán…
A szavam, ami engem ebben a korban a legjobban jellemezhetett – ahogy a képen is látszik – a „TÖRÉKENY”.
Mert igen, törékeny voltam és védtelen, és bár abból az időszakból nem emlékszem, hogy bárki bántott volna, az azt követő időszakban azonban az iskolás évek alatt ez többször megtörtént. Az iskolán belül és az utcán is. De sosem beszéltem róla, ahogy ezt sokan most sem teszik meg. Akkoriban még nem tudtam, hogy ennek az egész folyamatnak „BULLYING” a neve, ami nem mást jelent, mint azt, hogy valakit megfélemlítenek, bántalmaznak, vagy zsarnokoskodnak felette. S én mit tettem? Ugyanezt tettem egy esetben biztosan, egy nálam gyengébbnek hitt lánnyal. Mert én is meg akartam mutatni azt, hogy én is tudok ilyet! Mert nem volt más eszközöm. Nem volt segítségem. Nem volt pszichológusom. Azt hittem, hogy ez menő és vagány, ahogy az engem bántalmazó szintén gyerekek tették. Nincs mentségem, és vállalom ezért a felelősséget. Vajon azok is vállalják, akik engem bántottak? Vagy másokat?
De most felnőtt fejjel szégyellem magam a miatt, hogy egy emberrel ezt tettem, igaz csak szóval – de megtettem. Nem mentség számomra az sem, hogy ezt velem számtalanszor megtették, később is, miután középiskolás lettem. Jól tudom, hogy az én korosztályomból vannak még páran, akikkel ez történt. A lényeg az, hogy senki nem tett semmit, mert nem is szóltunk róla. csak éltünk az életünket, néha félelemben, néha megalázva.
A következő feladat miután Chili megnyugtató hangon folytatta a mesét az volt, hogy rajzoljuk le így most, felnőtt fejjel, hogy most mi lenne a jelünk… Tényleg nem tudok rajzolni, ezért majd kommentbe berakom a második rajzomat, de most a „szavam” az volt, hogy: „Mindenki bekaphatja!”.
Ebben az egy rövid mondatban, nagyon sok minden benne van… legfőképpen több évnyi tanulás, trauma feldolgozás, sírás, nevetés, szorongás, depresszió, boldogság, düh, keserűség és SZABADSÁG.
Vannak korlátaim nyilván, és most sem vagyok teljesen szabad. Annyira nem, mint amennyire szeretném, és most is végtelenül sebezhető és törékeny vagyok. De most már kimondom azt, ami bánt, ami fáj, nyíltan beszélek a traumáimról, és a szükségleteimről. Beleállok a konfliktusokba, és tanulni vágyom belőlük. A fejlődést tartom mindig szem előtt. Megtanultam, hogy mindenáron megvédem az érdekeimet, és jól bánok magammal a végsőkig! Akkor is konfrontálódom ha félek, ha a gyomrom remeg, mert tudom magam miatt ÉRDEMES!
ÉRDEMES. Számtalan alkalommal ismétlem nektek ezt a szót. Mert tudom, hogy ÉRDEMES. Érdemes kimondani mindazt, ami bennünk van, mert a kimondatlan dolgok egy idő után megbetegítik a lelket és végül a testet, és onnan nem minden esetben van visszaút.
Itt az idő, ha úgy érzed, kérj segítséget!
