Amikor a lélek elcsendesedik…

Amikor a lélek elcsendesedik, nem kér számon, nem követel, nem tajtékzik tovább. Nem bomlaszt elmét, nem házsártoskodik.Csak létezik. Lélegzik. Végre szabaddá válik. Oda tart ahova kedve tartja, nem néz hátra. Nem mardossa a múlt, a jelenben lát s a jövőbe néz. Eggyé válik az ősszel, hullik alá mint a falevél, s nem tapossa el már senki. Lát a ködben, vizes lesz ha leszakad az égbolt mégsem tart esernyőt. Mosolyog a világra, a szemedbe néz. S látja a csodát.A csoda Te magad vagy.

(2019)

Nem lehetsz vesztes…

Sokszor azt hisszük, hogy valaki vagy valami Ránk várt. Aztán mégis eltévedünk az odavezető úton. Vagy a sors téveszt meg minket, hogy a hitünk megmaradjon. Így mindig résen kell lennünk, el kell engednünk dolgokat, embereket, akik eltérítenek. Sok-sok kitérő, kósza gondolat. Utazás a hitünk tengerén, valami őrületes fergetegben. Egy a fontos, hogy magunkhoz mindig visszataláljunk, higgyünk az ismeretlenben is, mert az a legfontosabb.Ez a túlélés.Aki túlél, az nem lehet vesztes.

(2016)

Az őzekről most már te jutsz az eszembe….

Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Zöldes inkább. Az őszi rétet megidéző zöld. Van benne némi barnaság, talán egy kis sárga, de szerintem jobban a zöldbe hajlik. Alatta apró ráncok, s a párnácskák pontos iránytűként mutatják, hogy fáradt vagy – e, vagy éppen mennyit aludtunk az éjszaka.

Az őzekről most már mindig te jutsz az eszembe. Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Visszavittél a Tolnai hegyhát zöld ölébe éppen ősszel… oda ahol apám született. A sors édes kis játéka, talán a legédesebb. Ott az udvarodon állva látszik a hegyhát, s egy fehér templom torony. A pillanat és a látvány csak az enyém. Szívesen osztom meg veled, mert akkor sokkal jobb, és hevesebben ver a szívem is. Nálad ott. Bár igazából teljesen mindegy, hogy hol vagy. Én is ott vagyok. A szíved bal sarkában. De Te ezt pontosan tudod.

Az őzekről most már mindig te jutsz eszembe. Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Inkább a zöldbe hajlik, és szeretek benne lenni. Ahogy a szemgolyód tükröt tart felém, miközben rám nézel. Aztán együtt nézzük az őzeket a mezőn. Ha éppen arra járnak. Csak Te, meg én. Más nem is létezik, ott abban a pillanatban.

Te és Én. Csak mi ketten. Meg az őzek… akikről már mindig te fogsz az eszembe jutni, amíg csak élek.

Lehetnék 1.

Lehetnék 2.

Amikor a szél lehajtja szárnyait,

S a Nap álomra nyugszik,

A völgyben elhalkul a dal,

Fejem öledbe hajtom.

Szívem dobbanása lassul,

Eggyé olvad a csenddel,

Karodban tartasz féltőn,

Többé nem engedsz el.

(1996)

„…Az ember annak ad ételt, tiszta ruhát, veti meg az ágyat, akit szeret. Akit nem szeret, annak nem ad. Ha csak szánalomból teszi, akkor az érződik az étel ízén. Az ágyat is keményebbre veti, a ruhát nem vasalja…”

(2013)

„…Amikor a lélek emlékezni kezd, nem befolyásolhatod. Sem ésszel, sem akarattal. Valahonnan feltör az emlékeidből, megmagyarázhatatlanul. A lélek emlékszik. Egy pillanatra visszavisz a múltba, a saját múltadba, s hirtelen értelmet nyernek a furcsa találkozások. Értelmet nyernek az érzések, a tekintetek. A szemeidet fürkésző szempár, az elválás nehézsége. Valamilyen megmagyarázhatatlan erővel érkezik, beleránt egy idegen elmeállapotba, olykor a torkodat szorongatva, de végre megérted. Megérted, hogy valaki azért jött el újra, hogy tanítson. Az elfogadásra, az elengedésre, a jelen megélésére. A múlt innentől kevésbé lesz fontos, vagy a jövő bizonytalansága is elmúlni látszik.”

(2015-2017)

Barázdák

Számtalan barázdát vésett a testem,

Hol felálltam, hol meg elestem.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt,

Tartott elém a sors némán görbe tükröt.

Meredtem magamra nézve a ráncokat,

Idéztem fel lassan embert, s arcokat.

Ki mit hagyott el- s örökre bennem,

Hogy fészkelte magát kitárt szívemben?

Jó helyen van-e, kényelmes az ágya?

Ki s mikor érkezett melyik barázdába?

Érzése milyen, vajon tapintható?

Puha, kemény, érdes, kézzel fogható?

Hol fészkelt, s mikor, tűnődöm agyamban,

Velem van nap, mint nap, minden gondolatban?

Vagy kószán, csak úgy délelőtt…

Még az után, vagy az előtt,

Hogy éppen hívtam…

Mikor a kezemmel leírtam,

A levegőbe egy kósza dallamot,

Az utcasarkon éppen ott…

Mindegy is talán…

A barázdák életem falán,

Úgy is a tanúim…

Hányszor zártam, nyitottam ablakaim.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt.

Tartott elém a sors görbe tükröt.

Hol felálltam, hol meg elestem,

De egy biztos: mindig szerettem.

Amikor elmész

Amikor elmész, üresség marad.

Felhúzod magad köré, kemény sziklafalad.

Amikor elmész, nem marad itt semmi,

Csalódott lelked, elfelejt nevetni.

Amikor elmész, bezárod kapudat,

Számolod karodon görcsös ujjaidat.

Számolod a bűnt, a kínt, ki sértett, s hányszor?

Számolod minden nap, mikor jössz: százszor.

Számolod a magányt, a boldogtalanságot,

Lelkedben őrized csalódott világod.

Számolod szerelmet, szíved dobbanását,

Ahányszor meglátod magad-lényed mását.

Számolod a tavaszt, az őszi rebegést,

Boldogság fejében választott feledést.

Majd amikor elmész, újra üresség marad.

Felhúzod magad köré, kemény sziklafalad.

Bezárod kapudat, nem lesz senki véled,

Csalódott maradtál, elillant az: ÈLET.

Szeretni

Emlékekben kotorászva,

Néha napján meg- megállva,

Képeslapot fel-feladni,

Nem elmenni, itt maradni.

Nézni vissza, de előre,

Szívet terít terítőre.

Befonva színes szalaggal,

Átölelve két karoddal,

Nem feledni, csak nevetni,

Gyűlölettel úgy szeretni.

Emlékekben kotorászva,

Néha napján meg-megállva,

Egymás mellett el szeretni,

Nem elmenni, csak maradni.

Vissza nézni, rá figyelni,

Két szemébe belenézni.

Átölelve két karoddal,

Együtt lenni csak magaddal.

Nem feledni, csak nevetni,

Végtelenül kell szeretni.

Útravaló

Néha távolság kell,

Az időben vissza, vagy el,

Előre, vagy éppen hátra,

Burkolózva csendes magányba.

Vagy pont a tétlenségbe,

Nézni mélyen szemedbe, s a fénybe…

A felhők fölé szállva,

Gondolatban meg megállva,

Takarózva selyem ágyon,

Át a fénylő szivárványon,

Lüktetve az ereidbe’,

Arcom pihen kezeidbe’.

S amikor visszatérsz,

Éppen jó időben,

Múltad hagyva levegőben,

Csomagjaid vissza hordva,

Útravalód betakarva,

Mélyen a szívedbe rejted…

Hogy várt valaki, nem felejted…

Felvésed az emlékeidbe,

Mint egy kósza dallamot,

S én Örülök, hogy voltam ott.

Hacsak egy múló pillanatban,

Épp a mában vagy az álmaidban…

Néha napján

Néha napján meg kell állni,

Pillanattal eggyé válni,

Elmerengni ölelésben,

Emlékezni feledésben.

Néha napján szeretni kell,

Minden mást feledni el,

Félretenni tollat, gyeplőt,

Számolni meg minden szeplőt.

Néha napján figyelni kell,

Hogy a kedves léptein el,

Hogy távozik karjainkból,

El az este mámorából.

Néha napján beszélni kell,

Minden szót kimondani s el,

Nincsen másnak jelenléte,

Ember szavainak szépsége.

Néha napján meg kell várni,

Csillagokkal eggyé válni,

Reszketni a tó vizében,

Látni magad a tükrében.

Válj eggyé a pillanattal,

Velem majd s Te magaddal.

Mert néha napján meg kell állni,

S a világgal eggyé válni.

„…Az ember annak ad ételt, tiszta ruhát, veti meg az ágyat, akit szeret. Akit nem szeret, annak nem ad. Ha csak szánalomból teszi, akkor az érződik az étel ízén. Az ágyat is keményebbre veti, a ruhát nem vasalja…”

(2013)

„…Amikor a lélek emlékezni kezd, nem befolyásolhatod. Sem ésszel, sem akarattal. Valahonnan feltör az emlékeidből, megmagyarázhatatlanul. A lélek emlékszik. Egy pillanatra visszavisz a múltba, a saját múltadba, s hirtelen értelmet nyernek a furcsa találkozások. Értelmet nyernek az érzések, a tekintetek. A szemeidet fürkésző szempár, az elválás nehézsége. Valamilyen megmagyarázhatatlan erővel érkezik, beleránt egy idegen elmeállapotba, olykor a torkodat szorongatva, de végre megérted. Megérted, hogy valaki azért jött el újra, hogy tanítson. Az elfogadásra, az elengedésre, a jelen megélésére. A múlt innentől kevésbé lesz fontos, vagy a jövő bizonytalansága is elmúlni látszik.”

(2015)

Ha megszelídítesz

Ha megszelídítesz, megfoghatod kezem,

Nézheted csendben, karon futó erem.

Ha megszelídítesz, megcsókollak nyomban,

Feküdhetsz békén kitárt karjaimban.

Ha megszelídítesz, eljövök tavasszal,

Szeretlek Téged ékes szép szavakkal.

Ha megszelídítesz, itt leszek a télen,

Te leszel én kincsem, fénylő menedékem.

Ha megszelídítesz, maradok örökre,

Vésem nevünket útszéli rögökbe.

Múlunk majd a nyárral, rozsdás szeptemberre,

Itt leszünk egymásnak, megszelídítve.

(2016)

Nyitott szem

Átláthatnád nyitott szememet,

Látnád Katica lábán a nyugvó porszemet.

Látnád a lemezkét az érfalon,

A lehullott morzsát a törölt asztalon.

Látnád az aszfalt apró repedéseit,

Testem s lelkem begyógyult sebeit.

Látnád a leeső hajszálat a fésűről,

A lepattanó porcot fáradt gerincemről.

Látnád a barázdát ujjaim között,

A Nap égető sugarát a felhők fölött,

Látnád a bizonytalan tétova elmenőt,

A tüdődbe beszívott szennyezett levegőt.

Látnád a fűszálon villanó cseppet,

A levelek közt megbúvó vörös epret.

Látnád nedveit éhező gyomornak,

Félelmét a bátor paplan-ugrónak.

Látnád a percben a másodperceket,

Élnéd a mában tündöklő életed.

Látnád a lámpában a fénysugarat,

A magokat elszóró repkedő madarat.

Látnád a szemem, a retinám,

Hogy levetem itt-ott szakadt ruhám.

Látnád végre a tisztuló lelkemet,

Átlátnád lassan nyitott szememet.

Szerettem volna

Szerettem volna ölelést a múltra,

Hogy hulljon áldás a nyomorultra.

Szerettem volna ölelést, csókokat,

Fáradhatatlan szerelmet, bókokat.

Szerettem volna tavaszt a télre,

Őszbe hajló napsugarat,

Rideg hegyvidékre.

Szerettem volna Téged s magamat,

Hogy ledöntsd várad, kőkemény faladat.

Szerettem volna reményt, halhatatlanságot,

Magamhoz ölelni az egész világot!

Szerettem volna gyógyírt a sebekre,

Lehelni csókot fáradt szemeidre.

Szerettem volna veled a némaságot,

Felvenni illatos ruhád, meleg kabátod.

Szerettem volna életet adni Neked,

Fogni örökre az úton a Te kezed.

Szerettem volna újra tavaszt a télre,

Nézni Veled múló hóesésbe.

Szerettem volna én a te Mindened lenni,

Reggelente ágyban nagyokat nevetni.

Szerettem volna én lenni az élet,

Falakat ledöntő utolsó reményed.

Úgy szerettelek

Szeretned lehetett volna a mában,

A jelenben, a mostban, itt a világban.

Ölelned kellett volna, s dobni a csókokat,

Nem eltakarni, mutatni arcodat.

Kitárni a karod, annyiszor kértelek,

Te voltál a minden, én úgy szerettelek.

Merengő

Végtelen körutak,

Magasló felhők,

Élet nagy utak.

Ölelő szellők.

Hosszú séták,

Álom hegedűk,

Rebegő vénák,

Tiszta ágyneműk.

Zöldellő város,

Kék Duna keringő,

Bűvös és bájos,

Szöszke merengő.

A következő életem

A következő életembe néztem.

A másvilágba beléptem,

S számoltam újra a jelenben elveszett barátokat, mint elnyűtt kabátokat.

Csak szórtam őket szemétbe,

Semmitől sem fèlve, néztem szemükbe, nyúltak ők zsebükbe.

De üres volt, s lyukas,

Egy árva koszos garas,

Annyi sem maradt nekik.

Csak velem az elfeledt emlékeik.

De nem bántam.

A hamis barátokat mind kivágtam.

Száműztem, s töröltem a memoárokat, bezártam az ablakokat, s többé már nem nézek vissza.

S most, hogy elmém tiszta,

Elindulok. S tervezem. A következő életemben majd ki jöhet velem,

Kit látok majd újra szívesen,

Ki lesz a barátom, a kedvesem nekem.

Szeretem itt

Szeretem itt, ahogy jön az este.

Ahogy rajzolódik a jövőnk a házfalon.

A nyitott ablakon jön be az est,

S csodás éber- álmot fest…

Szeretem, ahogy bezárod az ajtót…

Ahogy kattan a zár a kilincs alatt,

Ujjad nyoma láthatatlan ott maradt,

Mint ahogy simítasz kezeddel minden hajnalon.

Szeretem itt, ahogy jön az este,

Fáradt vagy Te is, szemed kékje szürkül.

Az égbolttal olvad egybe,

Így esünk újra meg újra vad szerelembe…

Szeretem, ahogy a kezemet fogod,

Fogadatlan kísérsz utamon tovább.

Lyukas cipőben is velem lépdelsz,

Ha fáradt vagyok, Te elém térdelsz.

Szeretem itt a szobában a reggelt,

Ahogy ébred a város a csipke függöny mögött.

A fények elalszanak, de mi újra ébredünk,

örökre tovább, egymásban létezünk.

Menedék

A ház falának dőltem,

Hogy legyen otthonom,

Eső elől menedék,

Én erős támaszom!

A ház falának dőltem,

Ölelt a tégla rengeteg,

Szél elől menedék,

Vásott ablakkeretek.

A ház falának dőltem,

Hogy legyen Ő támaszom,

A Bajcsy-Zsilinszky úton,

Én váram, otthonom.

A súlya alatt álltam,

Éreztem megremeg,

Vállamra vettem őt,

A vakolat lepereg.

Megroskadt ajtaja

Az én terhem alatt,

Erős vállam tartja,

A kemény téglafalat.

Magamra húztam,

Békésen szendereg,

Én tartom a várost,

Míg Budapest elmereng.

Pincehely

Füstölgő kémények,

Tolnai hegyhát,

Kapos folyó vize,

Életem szeli át.

Megfáradt hídnál,

Letört faágak,

Barnálló földek,

Otthona Anyámnak.

Virágzó réteken

Elhagyott falak,

Aszfaltos utakon,

Múltam hívogat.

Száguldó vonatok,

Végtelen sín – vasút,

Pincehely megálló,

Édes hazaút.

Budapest

Üres lett az én szerelmem,

Én városom, egyetlenem.

Pihennek a kopott padok,

Alszanak az álmok nagyot.

Áll az idő, áll az élet.

Nyugodt vagyok, én nem félek.

Viselem a város terhét,

Nyitom ki a vaknak szemét,

Hogy a világ belénk fáradt,

Ontott jóság felénk áradt.

Üres lett az én szerelmem,

Míg a zaja itt van velem.

Morajlik, csak csendesebben,

Béke van most én szívemben.

Várnak ránk a terek, lépcsők,

Fáradtan a lusta hétfők,

S velük mind a többi napok,

Kelnek lassan vetett magok.

Üres lett az én szerelmem,

Én városom, egyetlenem.

Pihennek az apró léptek,

Nyugalmat kívánok néktek!

Nekem már itt az otthonom

Nekem már itt az otthonom,

Vénülő házfalak, tégla oltalom.

Repkedő galambok,

Múló idő,

Végtelen úton,

Emlék-temető.

Kopott aszfalton

Kátyúk szüntelen,

Macskakő romok,

Utak néptelen.

Városi rétek,

Beton mezők,

Arcpír arcokon,

Mélyülő redőn.

Vénülő házfalak, tégla oltalom,

Nekem már itt van végleg, az otthonom.

Álomőrző

Megkopott házfalak,

Ráncolt homlokok,

Szememben mosoly,

Mindenhol ott vagyok.

A háztetőn, a réten,

Fészek a kéményen.

Gólya vagyok és sas, repülő madár,

Cérnaszál szövetben, ügyvédi talár.

Szálkás fapad, vagy éppen csiszolt, szálkamentes.

Ház vagyok, nagy, dupla kertes.

Terasz vagyok, színes virágokkal teli,

Ablakaimat szél fújja, eső veri.

Hegy vagyok, kőhegy és vulkán,

Szög vagyok egy cipő sarkán.

Vonat vagyok, gőzzel száguldó,

Patak vagyok és duzzadó folyó.

Beton vagyok, kemény téglafal,

Ősszel fa alá hulló lágy avar.

Égbolt vagyok s áramló tengerek,

Ott vagyok a létben, mint idő fergeteg.

Ember vagyok élő, soha nem szunnyadó,

Álmodat őrző bársony- selyemtakaró.

Barátaimnak

Az én világom kicsit más, mint a többi.

Nincs benne harag egy cseppnyi, semmi.

Az én világom szivárványos, hulló csillagos,

Nincs benne méreg. Düh néha, de az sem sok.

Nincs benne zaj, vagy félelem,

Repül, mint a szél velem.

Nincs benne köd vagy jeges folyó,

Nincs benne fájdalmas álmot hozó.

Az én világom kicsit más, mint a többi.

Szeretek így benne lenni.

Van benne perc, s annak töredéke,

Lehetek barátok hallgató menedéke.

Lehetek fény, boldogság, szeretet,

Lehetek kenyér, tört kalács, adhatok meleget.

Lehetek Napsugár, zöldellő rétetek,

Bár nem kértetek.

Az én világom kicsit más, mint a többi,

Szeretek így benne lenni.

Itt állni veletek a hátatok mögött,

Mint angyal, a vállatok fölött.

A te oldalad

Hiányoztál pénteken,

De csütörtökön is talán…

Vékony takaró, csík az oldalán.

Mintha te lettél volna az,

Oldalamon, a Te oldalad.

Hiányoztál szombaton,

Pont akkor ott, és mindenhol nagyon!

Délelőtt és kora reggel is talán,

Kiterítve szívem asztalán.

Hiányoztál kedden, vagy hétfő volt nem tudom,

Kerestelek minden utamon,

De nem voltál csak egy kósza pillanat,

Oldalamon sem volt ott a Te oldalad.

Lélek tábor

Egy lezajlott párbeszéd emlékére

– Mi lenne ott a reggeli?

– Mesélj, mi lenne?

– Remény és halhatatlanság. Aztán behozzák a harmadik fogást, a Boldogságot, amikor már a Lelkek kiválasztják a Reményt, eléjük tálalják. Sokan Biztosan a Halhatatlanságot választanák. Mondjuk az önző lelkek. Én a Boldogságot választanám. Akkor is, ha csak pár évet élhetnék még…Aztán este selyem takaróval takargatná be őket a Lelkek angyala, hogy megnyugodjanak. A Halhatatlanok ezt utálnák. Túl finom lenne. A Reményt választók várnák, hogy meg finomabb selyemmel takarják be őket. De akik a Boldogságot választották, azok boldogok lennének. Egyszerűen csak boldogok.

– Ez klassz!

– A Halhatatlanok álmukban szenvedést kapnának. A Reményt várók újabb remény – utakat, tele kövekkel. A boldogok nem kapnának semmit. Csak pihennének csendben.

– Értem.

– Aztán reggel visszatérnének az elhagyott testjeikbe. Túl sokáig nem lehetnének távol, mert az már maga lenne az élet vége. Ez egy egynapos tábor. Te mit választanál? A Te Lelked mit választana?

– Csak egyet lehet és egyszer?

– Igen. Te kis mohó. Egyet.

– Mohó? Na, ezt sem mondták még rám!

– Vagy a programozók lelkei kapjanak bonyolult és egyszerű diagrammokat? Lélek kimutatásokat?

Függvényeket, tételeket, állításokat és azok megfordításait?

– Tudok algoritmus nélkül is élni.

– Mit választ a Lelked? Nos?

– A BOLDOGSÁGOT.

– Jól van. Kiválasztottad. Ma nem lesznek álmaid. Csak Béke.

Zsuzsika üzenete (Franken Zsuzsanna emlékére)

–             Itt hideg van Kincsem. – Mondta Zsuzs’, s takaróját magára terítette. Fájdalmait mind letette, szemeit lehunyva pihegett tovább.

–             Minden olyan nyugodt ideát.

–             Annyira fájt már mindenem.  – Mondta Zsuzs’, s mosolygott felénk. Halhatatlanságot adott s reményt. Beragyogta szomorú szívünket. S mi kezünkkel takartuk tekintetünket.

–             Ne sírjatok miattam! – Mondta Zsuzs’, s végleg törölte könnyeit. A csillagokra bízva gyermekeit, kérte:

–             Nevessetek tovább helyettem!

Egy kedves szavát sem feledtem…

–             Ne dühöngjetek, mert értelmetlen. – Mondta Zsuzs’, s feküdt tovább morajló tengeren, mint angyal ki az életen elmereng. S kérte:

–             Szeressétek szavakkal egymást! Ne mondjatok hazugot, se felemást! Emlékezzetek derűvel életemre!  – Kérte Zsuzs’, simítva háborgó lelkünket. S mi féltve őrizve emlékeinket. Előtte most szívet, s fejet hajtunk. Mindahányan, kik itt maradtunk.

„- Éljetek hát tovább, nevessetek,

Szerelemmel mindent szeressetek!

Figyeljétek az őszt, a hulló falevelet,

Szerelemmel mindent szeressetek!

Éljetek a Napnak, a csillagoknak,

Adjatok magot éhes madaraknak!

Törjetek kenyeret most az éhezőknek,

Adjatok ágyat, puha menedéknek!

Dobbanjatok szívvel a világba,

Járjatok mindig színes szivárványba!

Csaljatok mosolyt a szomorú télbe,

Öltözzetek ünnepen fényes hófehérbe!

Éljetek hát tovább, nevessetek,

Szerelemmel mindent szeressetek!

Ott leszek a nyárban, ősszel és tavasszal.

Őrizlek titeket fénylő mosolyommal.

Menjetek tovább bátran nélkülem,

S ha utatok szegi a gyáva félelem,

Legyetek bátrak s higgyetek,

Én óvlak az úton, míg éltek, Benneteket!”

Párbeszéd I. rész (Köztem és egy idegen lélek közt)

–             Szerinted a lelkem mennyi terhet bír el?  (test)

–             Nem tudom, rád nézek, úgy 53 kiló lehetsz. Mennyit cipelhetsz? (idegen lélek)

–             10, 20 kilót talán. Ennyi biztos van a lelkem asztalán.

–             Vagy úgy 20, 25? De mindenképpen öttel osztható.

–             Miért?

–             Mert a lélek, a lélek laktató.

–             De miért pont öttel?

–             Mert megtelt minden széppel, képpel, két csupor mézzel, s egy kosár gyönyörrel.

–             Osztható.

–             Osztható. S akkor könnyebb leszel.

–             Bánatot, azt miért tesz el?

–             Mert a lélek zegzugos. Ezért kell egy jó asztalos.

–             Asztalos?

–             Aki legyártja a fakkokat a lélek asztalán, s mindennek lesz helye egyszer talán.

Párbeszéd II. (Köztem és az idegen lélek közt)

–             Kész. Megvan mindennek a helye. Itt vannak a fakkok, kaptak gyönyört, szépet, jót, s bánatot. (test)

–             Ebből mennyi a teher? (lélek)

–             Nem tudom. Nem érem el.

–             Mit?

–             A lelkemet, Az asztal félúton megrepedt.

–             S hol az asztalos?

–             Nem tudom, elhagyott.

–             Hidd el, visszajön. Egy nap újra rád köszön.

–             Enyvet is hoz majd?

–             Enyvet? Minek?

–             Hogy összeolvassza a könnyeimet.

–             S a könnyeidből mi lesz?

–             Nem tudom. Ott hagyom mindet az asztalon.

–             Nem hagyhatod őket magukra! Engedd, hadd kísérjenek Ők utadra!

–             Jól van, rendben. Itt tartom őket a szemeimben.

–             Meggondoltam magam. Majd ha újra egymásra találtok, Te és a lelked, törd szét a          fakkokat.

–             Minek? Akkor nagy lesz a zűrzavar. S a lelkem mindent felkavar.

–             Nem baj, jó lesz az úgy. Újra együtt lesztek.

–             Félek. S ha mindent elvesztek?

–             Nem hiszem. Te, a lelked, az asztalos, együtt erősek vagytok. Nem veszíthetsz soha.

–             Jaj. Te lélek, ne légy ostoba!

–             Nem vagyok, hidd el! Csak az emlékeidet tedd el.

–             Jól van, elteszem, ha emlékezni szeretnék majd, mind előveszem.

–             Rendben, most elmegyek. Hagylak, hogy magadba szállj. Saját utadra vissza gyorsan találj.

–             Jó, hogy itt voltál velem, ígérem a fakkokat rendbe teszem, hogy rend legyen. Vagy éppen eltöröm, meglátjuk melyik lesz nagyobb öröm, s hogy itt voltál velem, köszönöm!

Párbeszéd III. (Köztem és az idegen lélek közt)

–             Oh, Te lélek, én törtem zúztam, s úgy érzem mégsem élek! (test)

–             Rendet tettél?  (lélek)

–             Hol voltál idáig, talán már elfeledtél?!

–             Hogy felejtettelek volna, épp a lelkeddel találkoztam kiburkolva.

–             Kiburkolva. Szóval felfedte minden titkomat?

–             Úgy van, de ne neheztelj ezért, éppen csak hazafelé betért.

–             Mit mondott?

–             Nem beszélt, hallgatott.

–             Te mit éreztél? Tán valakit temettél?

–             Nem temettem, éppen csak szerettem.

–             Kit szerettél?

–             Nem tudom, jött és távozott. Te nevettél?!

–             Hová gondolsz?! Min nevetnék?

–             Rajtam, s hogy lelkem kiburkolva hagytam.

–             Nem nevettem. Én is szerettem. Egyszer régen, majd valamikor elmesélem.

–             Fájt nagyon?

–             Nézd meg az én asztalom. Szóval a lelked betért, épp csak egy korty borra. Emlékezett még               a furcsa mámorra?

–             Emlékezett. Sértett és dühös is volt talán.

–             Biztosan. Van néhány heg a lelkem asztalán.

–             De miért vagy mérges, és zaklatott?

–             Mert a „jött-ment” szó nélkül itt hagyott.

–             A „jött-mentek” így köszönnek. De hidd el, ők sem nevetnek. A lelkük éppoly’ magányos.

–             Nem értem, ez nekem túl talányos. Akkor miért ölelt, és húzott magához?

–             Mert Ő is ugyanazt érzi, és azt hiszi, hogy a másik lélek majd elnézi…

–             Elnézi? Hogy tehetném, ha karomban tartani Őt szeretném?

–             Nem tudom. Próbáld meg a dühödet fékezni, és tanulj meg szeretettel emlékezni.

–             Azt teszem. Majd reggelre úgy emlékezem. De most hagyj magamra Te lélek! Menj el,          mire föleszmélek!

–             Jól van, elmegyek. Itt hagyom a lelked, takard be selyemmel, s a „jött-mentet” most feledd         el!

–             Rendben. Majd látogass meg újra, most hadd térjek nyugovóra…

Párbeszéd VI. (Egy idegen lélek és a kenus közt)

–             Mondd, miért ülsz itt a parton?     (Lélek)                                                             

–             Csak a szívem tartom…         (A kenus)                                                                         

–             S a lelked merre van?

–             Tán ott hagytam a Dunában…

–             Nem, arról jövök, s nem találkoztam vele. Kerested-e?

–             Nem kerestem. Elfeledtem…

–             Dehogy feledted! Akkor nem ülnél a parton!

–             Nem látod, csak a szívem tartom?! Hidd el lélek, ha mondom!

–             Hogy felednéd? Dunába Őt miért temetnéd?

–             Hiányzik nagyon, az én hajóm, a lapátom, a lelkem, angyalom.

–             Ne búsulj! Mind itt vannak Veled, nyisd ki bátran szemed!

–             …

–             Miért könnyezel?

–             Mert a lelkem magamra hagyott, az én Dunám is hűtlen, befagyott.

–             Szóval, tehát mégsem feledted?

–             Miért faggatsz?! Keresed tán a veszted?!

–             Nem. Hozzád jöttem, hogy megöleljelek, és az élet más folyójára tereljelek…

–             De olyan nehéz felkelnem, és az utam meglelnem.

–             Tán fáj valamid?

–             Mindenem. A kenum volt az életem. Fáj lábam, karom… lassan megöregszem.

–             Hidd el, én valaha ugyanígy éreztem…

–             Sok évet töltöttem itt, a folyó hol balra, hol jobbra vitt…

–             Láttalak, hogy árral szemben törted utadat. Az élet a szárazföldön is ilyen, most itt kell élned, ha tetszik, ha nem!

–             Tudom.

–             Vár rád két csöppnyi lélek…

–             Úgy érzem, nem bírom, félek.

–             Nem kell félned, mondom: most ITT kell élned!

–             Megteszek mindent, de most még hagyj magamra, hadd nézzek szeretve vén Dunámra!

–             Jól van. Lelked lassan visszatér, hallom, hagylak magadban a parton…

–             Várom vissza, nem felejtem.

–             Jó, hogy itt Rád leltem. Most megyek, megnézem a vén Tiszát…

–             Téged oda ki visz át?

–             Az angyalod, kiről azt hitted elhagyott. De mindig itt lesz a lelkedben, a hajód, a lapátod pedig: az emlékeidben…