𝐀 𝐜𝐬𝐚𝐥á𝐝𝐨𝐧 𝐛𝐞𝐥ü𝐥𝐢 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐥𝐦𝐚𝐳á𝐬 – „𝐍𝐞𝐦, 𝐧𝐞𝐦 𝐬𝐳𝐨𝐤𝐭𝐚𝐦 𝐬í𝐫𝐧𝐢.” 𝐞𝐳 𝐚 𝐦𝐨𝐧𝐝𝐚𝐭 𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐞𝐠𝐲 𝐩𝐢𝐥𝐥𝐚𝐧𝐚𝐭 𝐯𝐨𝐥𝐭, 𝐝𝐞 𝐦𝐢𝐥𝐥𝐢ó𝐤 𝐭ö𝐫𝐭é𝐧𝐞𝐭é𝐭 𝐬ű𝐫í𝐭𝐢 𝐦𝐚𝐠á𝐛𝐚.
𝐎𝐥𝐯𝐚𝐬𝐝 𝐯é𝐠𝐢𝐠, 𝐯𝐞𝐝𝐝 é𝐬𝐳𝐫𝐞 𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐥𝐦𝐚𝐳á𝐬 𝐣𝐞𝐥𝐞𝐢𝐭! Az írás végén 10 pontban összefoglaltam, milyen viselkedés jegyei vannak annak az embernek, aki bántalmazott a jelenben, vagy az volt kiskorában! Ha magadra ismersz kérj segítséget!
Jövök még a héten hasonló témákkal, bár lényegében szinte mindig hasonló témákról írok. Boncolgatok ezt azt, elmélkedem ezen-azon.
Most a „𝐓ó𝐭𝐡 𝐀𝐧𝐝𝐢 –𝐟é𝐥𝐞” jelenséget fogom kicsit szétszedni, mert azt gondolom nagyon fontos a mondanivalója az Ő reakciójának.
Én nem ismertem Andi személyes történetét egészen a tegnapi napig. Egészen addig nem tudtam, hogy bántalmazott családban nőtt fel, amíg valaki erre felhívta a figyelmemet egy hozzászólásom kapcsán, amelyben Andi reakcióját magyaráztam el valakinek, hogy valójában az mit is jelenthet.
Leültem este vasárnap este, és visszapörgettem a műsort azért az egy bizonyos felvételért, amit Sóti Julianna előadásában láthattunk. Hát, én bevallom (és nem szégyellem) végig sírtam az egészet. Figyeltem a reakciókat.
𝐀𝐧𝐝𝐢 𝐯é𝐠ü𝐥 í𝐠𝐲 𝐬𝐳ó𝐥𝐭: „𝐍𝐞𝐦, 𝐧𝐞𝐦 𝐬𝐳𝐨𝐤𝐭𝐚𝐦 𝐬í𝐫𝐧𝐢.”
Ez sokaknak úgy csapódott le, hogy Andi érzéketlen, Andit nem is érdekelte ez az egész – olvastam a kommenteket a napokban egy poszt alatt. Bezzeg a Valkusz Milán, ő fel is állt. Na szuper, egyébként tiszteletből tette- azt gondolom, és szép volt a gesztus.
𝐍𝐚𝐦á𝐫𝐦𝐨𝐬𝐭, 𝐠𝐨𝐧𝐝𝐨𝐥𝐭𝐚𝐦 𝐞𝐠𝐲𝐞𝐭 é𝐬 𝐦𝐞𝐠𝐦𝐚𝐠𝐲𝐚𝐫á𝐳𝐭𝐚𝐦 𝐚 𝐡𝐨𝐳𝐳á𝐬𝐳ó𝐥ó𝐧𝐚𝐤, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐀𝐧𝐝𝐢 𝐫𝐞𝐚𝐤𝐜𝐢ó𝐣𝐚 𝐯𝐚𝐥ó𝐛𝐚𝐧 𝐦𝐢𝐭 𝐣𝐞𝐥𝐞𝐧𝐭𝐡𝐞𝐭:
A „Nem, nem szoktam sírni.” kijelentés jöhet abból is, hogy valaki az elmúlt évei alatt egyszerűen megkeményedik. A sok bántástól, amit kapott nőként magára húz egy álarcot, hiszen valahogy meg kell védenie magát, és ez az álarc , a nem sírok álarc jelenti a biztonságot. 𝐌𝐞𝐫𝐭 𝐡𝐚 𝐬í𝐫𝐧𝐚, 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐦é𝐠 𝐣𝐨𝐛𝐛𝐚𝐧 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐧𝐢 𝐟𝐨𝐠𝐣á𝐤.
Bár így is bántják a reakciója miatt – mert félre értelmezték. Andit igenis megérintette ez az előadás, és ott abban a mondatában benne volt minden.
Én, mentálhigiénés segítőként és coachként JELEN vagyok, és olyan intenzitással figyelek minden mozdulatra, a szavakra, hogy ritkán kerüli el a figyelmemet a bántalmazás jelenléte.
Aztán meg ott vannak az intuícióim, amikor érzem a gyomromban, miközben beszél valaki, hogy valami nem stimmel. Olyankor teszem fel a kérdést: bántalmaztak-e téged, vagy valaki mást a családban?
Eddig az esetek 100%-ában jött az „igen” válasz, ami megdöbbentő tény, és statisztika. Volt, aki azzal indított: nem tud róla, azután kicsit elmerengett, és jött a „ja, de mégis…eszembe jutott”. Ha nem is őt magát, akkor az egyik felmenőjét biztosan bántalmazták.
Ha nem is szexuálisan, akkor fizikálisan, vagy verbálisan. Mert a bántalmazásnak több fajtája van, és ide tartozik az elhanyagolás is, ami meg simán behoz egy személyiségzavart is. Így borítom fel teljesen az emberek életét- hozzáteszem a gyógyulást remélve, amihez felelősségvállalásra is szükség van.
𝐄𝐳𝐞𝐤 𝐚 𝐦𝐢𝐧𝐭á𝐤, 𝐞𝐳𝐞𝐤 𝐚 𝐭𝐫𝐚𝐮𝐦á𝐤 𝐞𝐠𝐲é𝐛𝐤é𝐧𝐭 𝐯𝐚𝐥ó𝐛𝐚𝐧 ö𝐫ö𝐤𝐥ő𝐝𝐧𝐞𝐤. 𝐀𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐢𝐬, 𝐡𝐚 𝐧𝐞𝐦 𝐭𝐞 𝐦𝐚𝐠𝐚𝐝 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐥𝐦𝐚𝐳𝐨𝐭𝐭.
𝐀𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 ö𝐧𝐬𝐨𝐫𝐬𝐫𝐨𝐧𝐭á𝐬𝐛𝐚𝐧 𝐯𝐚𝐠𝐲, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧 𝐝𝐨𝐥𝐠𝐨𝐤𝐚𝐭 𝐭𝐞𝐬𝐳𝐞𝐥 𝐦𝐞𝐠, 𝐚𝐦𝐞𝐥𝐲𝐞𝐤𝐞𝐭 𝐯𝐚𝐥ó𝐣á𝐛𝐚𝐧 𝐧𝐞𝐦 𝐢𝐬 𝐚𝐤𝐚𝐫𝐬𝐳 𝐦𝐞𝐠𝐭𝐞𝐧𝐧𝐢, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧 𝐦𝐮𝐧𝐤𝐚𝐡𝐞𝐥𝐲𝐞𝐧 𝐝𝐨𝐥𝐠𝐨𝐳𝐨𝐥 𝐚𝐡𝐨𝐥 𝐠𝐲𝐨𝐦𝐨𝐫𝐠ö𝐫𝐜𝐬ö𝐝 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐡á𝐧𝐲𝐢𝐧𝐠𝐞𝐫𝐞𝐝 𝐯𝐚𝐧 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧 𝐧𝐚𝐩, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐛𝐚𝐬𝐳𝐨𝐠𝐚𝐭𝐯𝐚 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐞𝐠𝐲 𝐩á𝐫𝐤𝐚𝐩𝐜𝐬𝐨𝐥𝐚𝐭𝐛𝐚𝐧, 𝐯𝐚𝐠𝐲 𝐭ú𝐥 𝐧𝐚𝐠𝐲 𝐤𝐨𝐧𝐭𝐫𝐨𝐥𝐥 𝐚𝐥𝐚𝐭𝐭 á𝐥𝐥𝐬𝐳, 𝐞𝐳 𝐦𝐢𝐧𝐝-𝐦𝐢𝐧𝐝 𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐚𝐥𝐦𝐚𝐳á𝐬 𝐞𝐠𝐲𝐢𝐤 𝐟𝐨𝐫𝐦á𝐣𝐚, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐦𝐚𝐠𝐚𝐝 𝐞𝐥𝐥𝐞𝐧 𝐜𝐬𝐞𝐥𝐞𝐤𝐬𝐳𝐞𝐥, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐦𝐚𝐠𝐚𝐝𝐚𝐭 𝐚𝐛ú𝐳á𝐥𝐨𝐝… é𝐬 𝐧𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝𝐬𝐳 𝐤𝐢𝐬𝐳á𝐥𝐥𝐧𝐢 𝐛𝐞𝐥ő𝐥𝐞.
Mert néha nem is akarsz. Mert az olyan „jó”, olyan „komfortos”, mert ez a „biztonságos”.
Meddig? Kérdezem én. Amíg depressziós leszel, aztán öngyilkos, vagy rákos beteg.
Amikor azt hallod valakitől, hogy „nem szoktam sírni”, „engem ez már nem érint meg”, „én erős vagyok”, akkor ÉRDEMES egy pillanatra megállni, mert lehet, hogy 𝐚𝐳 𝐢𝐥𝐥𝐞𝐭ő 𝐧𝐞𝐦 é𝐫𝐳é𝐤𝐞𝐭𝐥𝐞𝐧 — 𝐡𝐚𝐧𝐞𝐦 𝐭ú𝐥 𝐬𝐨𝐤 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐭 é𝐫𝐳𝐞𝐭𝐭 𝐦á𝐫. Lehet, hogy nem gyenge — hanem épp most tartja magát össze, és az is lehet, hogy nem közömbös — hanem fáradt. Fáradt attól, hogy mindig neki kellett túlélni.
A bántalmazás nyomai nem mindig látszanak. Sokszor nem kék-zöld foltokban, hanem mondatokban, tekintetekben, hallgatásokban élnek tovább.
Ott vannak a testtartásban, abban, ahogy valaki elnéz, ha dicsérik, vagy abban, ahogy nem meri kimondani, ha fáj.
És ott van abban is, amikor valaki soha nem sír. Mert megtanulta: a sírás veszélyes.
𝐀 𝐭𝐫𝐚𝐮𝐦á𝐤 𝐧𝐞𝐦 𝐭ű𝐧𝐧𝐞𝐤 𝐞𝐥 – 𝐜𝐬𝐚𝐤 𝐟𝐨𝐫𝐦á𝐭 𝐯á𝐥𝐭𝐚𝐧𝐚𝐤.
• Aki gyerekként félt, felnőttként lehet, hogy irányítani akar.
• Akit elhallgattattak, lehet, hogy ma sem meri elmondani, ha bántják.
• És aki bántalmazott közegben nőtt fel, gyakran nem ismeri fel, ha maga is bántalmazó kapcsolatba kerül.
𝗘𝘇 𝗻𝗲𝗺 𝗴𝘆𝗲𝗻𝗴𝗲𝘀é𝗴, 𝗵𝗮𝗻𝗲𝗺 𝘁𝗮𝗻𝘂𝗹𝘁 𝘁ú𝗹é𝗹é𝘀. 𝗗𝗲 𝗮 𝗺𝗶𝗻𝘁á𝗸 𝗳𝗲𝗹𝗶𝘀𝗺𝗲𝗿𝗵𝗲𝘁ő𝗸 — é𝘀 á𝘁í𝗿𝗵𝗮𝘁ó𝗸.
A Mentális Egészség Világnapján (is) emlékezzünk arra, hogy a „nem sírok” mögött sokszor épp a legmélyebb érzések rejtőznek.
𝐅𝐢𝐠𝐲𝐞𝐥𝐣ü𝐧𝐤 𝐞𝐠𝐲𝐦á𝐬𝐫𝐚. 𝐀 𝐬𝐳𝐚𝐯𝐚𝐤 𝐦ö𝐠é, 𝐚 𝐜𝐬𝐞𝐧𝐝 𝐦ö𝐠é, 𝐚 𝐧𝐞𝐯𝐞𝐭é𝐬 𝐦ö𝐠é, é𝐬 𝐡𝐚 𝐯𝐚𝐥𝐚𝐤𝐢 𝐯é𝐠𝐫𝐞 𝐞𝐥 𝐦𝐞𝐫𝐢 𝐦𝐨𝐧𝐝𝐚𝐧𝐢, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐟á𝐣 — 𝐧𝐞 𝐟𝐨𝐫𝐝í𝐭𝐬𝐝 𝐞𝐥 𝐚 𝐟𝐞𝐣𝐞𝐝!
Mert néha egyetlen együttérző mondat is lehet az, ami megállít egy láthatatlan lejtőn.
FIGYELEM!
Így viselkedhet valaki, aki bántalmazott a jelenben, vagy az volt gyerekkorában:
𝟏. 𝐅𝐨𝐥𝐲𝐭𝐨𝐧 𝐛𝐨𝐜𝐬á𝐧𝐚𝐭𝐨𝐭 𝐤é𝐫 — 𝐦é𝐠 𝐚𝐤𝐤𝐨𝐫 𝐢𝐬, 𝐡𝐚 𝐧𝐞𝐦 ő 𝐡𝐢𝐛á𝐳𝐨𝐭𝐭.
„Bocs, hogy zavarlak.” „Ne haragudj, ha sok vagyok.”
Miért? Mert megtanulta, hogy a legkisebb hibájáért is büntetés jár. A bocsánatkérés a védekezés egy formája lett.
𝟐. 𝐍𝐞𝐦 𝐭𝐮𝐝 𝐧𝐞𝐦𝐞𝐭 𝐦𝐨𝐧𝐝𝐚𝐧𝐢.
Belemegy olyan dolgokba, amiket nem akar — munkában, párkapcsolatban, baráti helyzetben.
Miért? Mert a „nem” korábban konfliktust, kiabálást vagy büntetést jelentett. A határhúzás nála veszélyérzetet vált ki, nem biztonságot.
𝟑. 𝐓ú𝐥𝐤𝐨𝐧𝐭𝐫𝐨𝐥𝐥á𝐥𝐣𝐚 𝐦𝐚𝐠á𝐭.
Figyeli, mit mond, hogyan ül, milyen a hangja.
Miért? Mert megtanulta, hogy a legkisebb „rossz” mozdulatért is baj lehet. A teste állandóan készenlétben van.
𝟒. 𝐌𝐢𝐧𝐢𝐦𝐚𝐥𝐢𝐳á𝐥𝐣𝐚 𝐚 𝐟á𝐣𝐝𝐚𝐥𝐦á𝐭.
„Nem volt az olyan vészes.” „Másnak sokkal rosszabb.”
Miért? Mert ha gyerekkorában nem hitték el a fájdalmát, megtanulta elrejteni. Így próbálja elviselhetővé tenni a múltat.
𝟓. 𝐍𝐞𝐡𝐞𝐳𝐞𝐧 𝐛í𝐳𝐢𝐤, 𝐦é𝐠𝐢𝐬 𝐫𝐞𝐭𝐭𝐞𝐠 𝐚𝐳 𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝ü𝐥𝐥é𝐭𝐭ő𝐥.
Kapcsolatban szorong, egyedül meg üresnek érzi magát.
Miért? Mert a biztonság fogalma nála összekeveredett a félelemmel. Az ismerős fájdalom néha „biztonságosabbnak” tűnik, mint az ismeretlen nyugalom.
𝟔. 𝐌𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐭 𝐭ú𝐥𝐤𝐨𝐦𝐩𝐞𝐧𝐳á𝐥: „𝐭ú𝐥 𝐣ó”, „𝐭ú𝐥 𝐤𝐞𝐝𝐯𝐞𝐬”, „𝐭ú𝐥 𝐞𝐫ő𝐬”.
Mindig segít, mindig alkalmazkodik, mindig mosolyog.
Miért? Mert gyerekkorában az elfogadást csak feltételekkel kapta. A szeretetért meg kellett dolgoznia — és most is ezt teszi, akár a saját rovására is.
𝟕. 𝐍𝐞𝐦 𝐢𝐬𝐦𝐞𝐫𝐢 𝐟𝐞𝐥, 𝐡𝐚 ú𝐣𝐫𝐚 𝐛á𝐧𝐭𝐣á𝐤.
A bántalmazás neki „normálisnak” érződik.
Miért? Mert nem feltétlenül a bántalmazót keresi, hanem azt az érzelmi mintát, amit ismer. Ezért ismétlődnek a történetek, míg egyszer tudatosan meg nem állítja.
𝟖. 𝐍𝐞𝐯𝐞𝐭, 𝐚𝐦𝐢𝐤𝐨𝐫 𝐬í𝐫𝐧𝐢𝐚 𝐤é𝐧𝐞.
Elvicceli a fájdalmat, gúnyt űz magából.
Miért? Mert ez a szégyen elhárításának eszköze.
A humor túlélési stratégia lett.
𝟗. 𝐀 𝐥𝐞𝐠𝐤𝐢𝐬𝐞𝐛𝐛 𝐤𝐫𝐢𝐭𝐢𝐤𝐚 𝐢𝐬 𝐦é𝐥𝐲𝐞𝐧 𝐦𝐞𝐠𝐬𝐞𝐛𝐳𝐢.
Miért? Nem azért, mert sértődékeny, hanem mert a múltban a kritika bántalmazás előjele volt. Egy megjegyzés neki nem csak „vélemény”, hanem fenyegetésérzet.
𝟏𝟎. 𝐄𝐥𝐯𝐞𝐬𝐳í𝐭𝐢 𝐚 𝐤𝐚𝐩𝐜𝐬𝐨𝐥𝐚𝐭𝐨𝐭 𝐚𝐳 é𝐫𝐳é𝐬𝐞𝐢𝐯𝐞𝐥.
Nem tudja, mit érez, mit szeretne, mitől fél.
Miért? Mert sokáig nem volt biztonságos érezni. A test emlékszik, de a tudat védi magát — ezért jön a „nem tudom”, „nem érzem”, „mindegy”.
És végül:
A bántalmazott ember nem gyenge.
Ő az, aki túlélte.
Csak épp most tanulja, hogyan kell nem csak túlélni, hanem élni is.
𝐍𝐄 𝐅𝐎𝐑𝐃𝐔𝐋𝐉 𝐄𝐋!
