Blog

Van egy fiú, akit kísérek.

A nevét nem árulhatom el.
De azt igen, hogy milyen.

Vagány.
Humoros.
Érzékeny.
Figyel másokra.
Ambiciózus.

Imádnivaló.

Közben azt mondja nekem:
„Egy senki vagyok.”

Az iskolában néha „rossz magatartású”. Ott tud „viselkedni” ahol egyértelműek a keretek.
Otthon: „nem tesz le semmit az asztalra”. (csendben megjegyzem: ez a srác még kiskorú)

A felnőttek szerint:
– nem elég kitartó,
– nem elég felelősségteljes,
– nem elég komoly.

Ő pedig közben:
– csendben van az órán,
– visszafogja magát,
– alkalmazkodik,
– figyel,
– próbál „jól működni”.

Közben pedig néha szomorú. Így nem lehet az, aki valójában. Ez a belső kontroll óriási feszültséget okoz neki.

Tudjátok, ÉN mit látok?

Nem egy „problémás gyereket”.

Hanem egy fiút, aki:

• nem meri kimondani, amit érez,
• mert nem biztonságos neki otthon, vagy az iskolában,
• aki próbál megfelelni mások elvárásainak,
• miközben lassan elveszíti magát.

Én közben látok egy olyan gyereket is benne, aki még mindig kapcsolódni akar a szüleihez, szereti őket, miközben ők érvénytelenítik az érzéseit és a gondolatait.

Ez a legszívszorítóbb a számomra.

A legtöbb ilyen történetben nem a gyerekkel van a „baj”.

Hanem azzal, hogy:

• nincs tér az érzéseknek,
• a kapcsolódás helyett számonkérés van,
• a figyelem helyett javítás vagy kritika,
• és a gyerek egy idő után inkább hallgat.

Mert az biztonságosabb a számára.

És ilyenkor jön a címke: „magatartási probléma”.

Pedig valójában ez történik: Egy gyermek próbál túlélni egy olyan rendszerben, ahol nem tud önmaga lenni, mert nincs biztonságban. Érvénytelenítve van minden amit mondd, és minden amit érez.

Coachként, mentálhigiénésként, emberjogi nevelőként nekem nem az a dolgom, hogy „megjavítsam” a gyereket.

Hanem hogy:

• legyen egy hely, ahol önmaga lehet,
• ahol bátran kimondhatja, amit érez,
• ahol nem kell megfelelnie,
• ahol nem „valaki akar lenni” hanem már most is valaki.

Amikor egy gyerek azt mondja: „senki vagyok”, akkor nem motiváció kell.
Nem fegyelem kell vagy még több elvárás.

Hanem valaki, aki azt mondja: látlak téged, értelek téged, és hallak téged. Számítasz.

Innen indul minden más.

Amikor ez a srác indult haza tőlem, megállítottam.

Belenéztem a szemébe, megfogtam a vállát, és azt mondtam:

„Nem igaz, amit mondasz. Te nem senki vagy. Hanem valaki.”

Ő szelíden megköszönte.

Nem tudom, mit vitt ebből haza.

De azt igen, hogy ilyen mondatokból épül az, amit később önértékelésnek hívunk.

Ha szülőként ezt olvasod: nem kell tökéletes szülőnek lenned.

De az nagyon számít, hogy a gyereked: meri-e előtted kimondani, ha valami fáj.

Mert ha nem meri, akkor nem az a kérdés, hogy mi van vele.

Hanem az, hogy mi történik köztetek.

Azért teszem meg, mert amikor olyan posztokat látok, hogy a „nő a probléma” az nálam kiveri a biztosítékot.

Majd az említett poszt hosszasan taglalja, hogy MI NŐK értsük meg a maszkulin természetet, ami egyenlő azzal, hogy a férfi sört iszik, pornót néz, fut, horgászik egyedül.

Ha, és amennyiben mi NŐK ezt elfogadjuk, akkor megértjük a FÉRFIT. Állítólag a férfi természet „ilyen”, ez a szerető formája.

Ráadásként, ha ez nem lenne elég, akkor kiderül a posztból, hogy a férfi csak akkor tud kapcsolódni, ha mindezt mi NŐK „engedjük” nekik, és elfogadjuk, ja és nálunk meg ugye pont fordítva van.

De egyébként ugye MI NŐK csak ebben a posztban fordulunk sarkon eme jelenetek láttán, egyébként meg nem, hanem követelőzünk, utasítunk, kontrollálunk, és mi hajszoljuk a férfiakat a pornó nézésbe, az ivásba, és a többi üzemmódba.

És! ha ez nem lenne elég, akkor ennek a magas fokon művelése a poszt szerint már szinte meditáció. (ahahahaha)

És! ha ez sem lenne elég, akkor ha MI NŐK elkezdünk ugye úgy viselkedni, ahogy a férfinak ez nehéz (jaj, szegény férfi) akkor a férfi áldozat szerepbe bújik, és arra normális reakció az agresszió.

𝐌𝐢 𝐚 𝐟@𝐬𝐳?!

SZERINTEM MEG NEM ÍGY VAN.

É𝐧 ú𝐠𝐲 𝐡í𝐯𝐨𝐦 𝐞𝐳𝐭 𝐚 𝐦ű𝐤ö𝐝é𝐬𝐢 𝐦ó𝐝𝐨𝐭, 𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐞𝐥𝐤𝐞𝐫ü𝐥ő ü𝐳𝐞𝐦𝐦ó𝐝.

Majd amikor kikértem a poszt alatt a NŐI nem nevében ezt, akkor a poszt írója mellékesen megjegyezte (annak ismerete nélkül, hogy mivel foglalkozom), hogy nem kellett volna használnom az AI-t a válaszadásra. NA.

Ezzel úgy gondolja, leminősíthet engem nőként, mintha nem lenne agyam, pedig elárulom van. Akkor is, ha a hajam színe szőke. Az ő kommentje természetesen nem rólam szólt, és nem engem minősített (le).

𝐀 𝐯á𝐥𝐚𝐬𝐳𝐨𝐦 𝐚 𝐩𝐨𝐬𝐳𝐭𝐫𝐚 í𝐠𝐲 𝐡𝐚𝐧𝐠𝐳𝐨𝐭𝐭:

„Kikérem magamnak – nőként és szakemberként is – azt a narratívát, hogy „a nő a probléma”! Ez nem mély igazság, hanem projekció. A leírt jelenség nem férfi természet, hanem érzelmi elkerülés.

Nem maszkulin spiritualitás, hanem konfliktuskerülés, kötődési sérülés és feldolgozatlan gyermekkori minta. Amikor egy férfi fellélegzik attól, hogy „nem kell kapcsolódnia”, az nem szabadság, hanem védekezés az intimitás ellen.

A sör, pornó, bámulás nem spirituális visszavonulás, hanem önszabályozási pótlék. Spirituális köntösbe csomagolni ezt tipikus bypass: egy éretlen megküzdési módot emelünk piedesztálra, hogy ne kelljen fejlődni?

Azt gondolom az sem igaz, hogy csak a férfi vágyik egyedüllétre, a nő pedig csak kapcsolódásra. (Én kifejezetten kedvelem a magammal töltött időt.) Ez nem nemi természet kérdése, hanem kötődési stílus és érettség, vagy önismeret kérdése.

Az elkerülő kötődés távolságot keres, a szorongó kötődés kontrollt.

Ezek traumából tanult stratégiák – nem hormonokból fakadó sorsszerűségek. A kontroll, a féltékenység, a „piszkálás” nemcsak női sajátosság. Ezek bizonytalanságból és gyermekkori sérülésekből fakadó túlélési minták. Erről írtam nemrég Olaszországba egy könyvet is: nem a nem a lényeg, hanem az idegrendszer.

Tranzakcióanalízis szempontból (Eric Berne) a posztban leírt férfi nem Felnőtt-Felnőtt kapcsolatban van, hanem Gyermeki- én állapotban működik, mert visszahúzódik, eltűnik, passzívan védekezik. A nő erre gyakran Szülői pozícióba csúszik. (Dirigál, utasít, kontrollál) Ez nem „maszkulin-feminin dinamika”, hanem éretlen kapcsolati minta.

A valódi érett maszkulin minőség nem az eltűnésben van, hanem ebben:

– jelen maradni konfliktusban,

– felelősséget vállalni az érzésekért,

– határt tartani menekülés nélkül,

– kapcsolódni akkor is, amikor kényelmetlen.

Ez nem flow kérdés. Ez érzelmi kompetencia.

A „Maszkulin Manifesztációs” típusú üzenetek gyakran nem gyógyítanak, hanem felmentenek: a férfi áldozat, a nő zavaró tényező. Ez nem szabadít fel. Nem a nő „zavarja ki” a férfit a békéből.

A béke nem külső csend, nem kívülről érkezik: hanem belső stabilitásból.

Aki ezt nem tanulta meg felépíteni, az minden kapcsolatban fenyegetve érzi magát – nem csak a nőkkel. A gyerekeivel is.

A nő nem “A probléma”.

A probléma az éretlen minták normalizálása, spirituális köntösbe csomagolva.

Lehet ennél sokkal mélyebbre, felelősebben, emberibben beszélni férfiakról, nőkről és kapcsolódásról.

Én ebben hiszek.”

DRÁGA FÉRFIAK!

Szükségünk van rátok.

Hogy szeressetek minket, hogy biztonságot adjatok nekünk és a gyermekeinknek.

Nem csak anyagi természetű biztonságra gondolok, hanem érzelmi biztonságra. Támaszra.

Hogy bízzunk bennetek nem az a megoldás, hogy ha „félünk egy hajóban, akkor azt viccből megingatjátok alattunk”. Ilyenkor még jobban félünk. Még jobban nem bízunk.

Az eredeti poszt fenntartja az áldozati narratívát: férfi = békés lény, nő = békeromboló.

A poszt szerint a jó megoldás: kivonulni, eltűnni, visszamenni a „belső világba”, elkerülni a kapcsolati feszültséget.

De ez nem kapcsolat, hanem párhuzamos magány.

Egy érett kapcsolatban: a konfliktus lehetőség a kapcsolódásra, de csak akkor, ha ezekben a helyzetekben képesek vagyunk egymással felnőttként kommunikálni.

Az elkerülő férfi üzemmódok a gyermeki énből jönnek, a kontrolláló, számonkérő nő pedig ilyen helyzetekben szülőként működik. Amíg nem találja meg férfi és nő a saját felnőtt énjét, esély sincs normális kapcsolódásra. Ezek a rossz zsigeri reakciók berögzült gyermekkori minták vagy traumák hozadékai. Ezeket lehet szépen finomhangolni.

Végül csatolom a legszebb videót, amit valaha láttam. „𝗕𝗶𝘇𝘁𝗼𝗻𝘀á𝗴𝗯𝗮𝗻 𝘃𝗮𝗴𝘆.”

Nekünk, nőknek azt gondolom ez a legfontosabb üzenet. Nekem nem igazán volt ebben részem az életemben. (Legutóbb gyermekvédelmi ügyek kapcsán álltak mellém férfiak, amelyért végtelenül hálás vagyok.)

(Egy Survivor epizódban egy autista lány, Eva Erickson, érzelmileg túltöltődik egy feszült helyzetben és sírva összeomlik. Egy férfi játékostárs, Joe Hunter, odalép hozzá, lelassítja, jelenléttel és nyugodt szavakkal segít neki visszaszabályozni magát. A jelenet ritka, őszinte pillanat arról, hogyan tud az empátia és a biztonságos kapcsolódás valódi támaszt adni krízisben.)

𝐍é𝐳𝐝 𝐦𝐞𝐠 𝐚 𝐯𝐢𝐝𝐞ó𝐭. É𝐑𝐃𝐄𝐌𝐄𝐒.

Ezt az írást egyik kliensem engedélyével írom. A fiatal hölgy alig múlt 18 éves, és súlyos önbizalomhiánnyal és félelmekkel küzd. A szülők démonjai miatt. A szülők múltja és traumái miatt.

A nagylány nem találja a helyét a világban, nincs párkapcsolata, nem tudja, hogy merre induljon tovább. Azon dolgozunk, hogy saját maga legyen a biztos pont az életében, hogy végre ki tudjon teljesedni, és gyönyörű NŐ –vé érjen az én támogatásommal.

Az ő felelősségvállalásával biztosan elérjük a célt. Minden alkalommal pontosan megjelenik, a megbeszélt időben, és bár tele van félelmekkel a maga szép és lassú tempójában haladunk egyenesen előre.

Íme az ő története, és a mondatok amelyeket a fejéhez vágtak, és azok következményei:

1. „Ezt te kreálod magadnak.”

Következmény: Megtanulja, hogy a saját érzései nem valósak. Önmagát hibáztatja minden fájdalomért. Szégyen és bizonytalanság épül be: „velem van a baj”.

2. „Más gyereknek ez meg se kottyan.”

Következmény: Alacsony önértékelés. Folyamatos összehasonlítás, önbüntetés. Az érzékenységét hibaként éli meg, nem adottságként.

3. „Hülye picsa.”

Következmény: Mély női önutálat. Önbizalomhiány a nőiségben, testben, kapcsolatokban. A női identitást szégyenként éli meg.

4. „Fel foglak pofozni.”

Következmény: Állandó félelem a konfliktustól. Alárendelődő működés. A biztonság és szeretet összekapcsolódik a félelemmel.

5. „Nem érdekel a nyavalygásod.”

Következmény: Az érzéseit el kell rejtenie, el kell fojtania. Nem tanul meg segítséget kérni. A saját fájdalmát is lekicsinyli – így soha nem gyógyul.

6. „A szép szóból nem értesz.”

Következmény: Megtanulja: csak akkor figyelnek rá, ha baj van. Belül elhiszi, hogy „rossz gyerek”, „nehéz eset”. Folyamatos megfelelési kényszer.

7. „Egyetlen igazság van, ami a miénk.”

Következmény: Nincs jog saját véleményhez. Önálló döntések bénulása. A világot veszélyesnek érzi, önmagát alkalmatlannak.

8. „Nem vagy rá képes.”

Következmény: Önállótlanság, gyermeki függőség. Félelem a hibázástól. A felnőtté válás megakadása.

9. „Akkor a lányunk hogyan fog kaját szerezni?”

(egy barátnő hányásos betegsége után is csak ez volt a fontos)

Következmény: A gyermek azt tanulja: a teste fontosabb, mint az érzései. Kontroll az evésen keresztül. A szülő szorongása a gyermek testébe épül.

10. „Nem jó, hogy egész nap alszol.”

Következmény: Bűntudat minden természetes testi szükséglet miatt. A pihenéshez való jog sérül. Önbüntetés, testképzavar kockázata.

11. „Miért így öltözöl? Ez nem áll jól.”

Következmény: A személyiség kifejezése veszélyesnek tűnik. Szégyen a megjelenés körül. A női identitás megtörése.

12. „Miért barátkozol ilyenekkel?”

Következmény: A saját emberismeretében nem bízik. Társas kapcsolati szorongás. Magány, izoláció.

13. „Nem kell ez neked.” (tánc, angoltanítás, bármi, amit szeret)

Következmény: A vágyak és örömök megélése leblokkol. A tehetség elfojtása. Vágybűntudat: „nekem semmi nem jár.”

14. „Ide nem mehetsz, ott veszélyes.”

Következmény: A világ veszélyes helynek tűnik. Felnőttkori szorongás és elkerülés. A bizalom totális hiánya.

15. „Más azért jár edzésre, hogy ne barátkozzon.”

Következmény: Elhiszi, hogy ő „túl sok”. Nehezített társas kapcsolódás. Magas visszautasítás-félelem.

16. „Engedd el őket, ez semmi.” (barátnők elvesztésekor)

Következmény: A gyászfolyamat megtörik. Az érzelmi kötődés veszélyessé válik. A lány saját érzéseit nem meri komolyan venni.

17. „Mikor növünk ki ebből?” (amikor valamihez ragaszkodik)

Következmény: A kötődés szégyellnivaló. Az identitás építése megakad. „Gyerek vagyok, nem nő” érzés rögzül.

18. „Nem gyújthatsz gyertyát, felégeted a házat.”

Következmény: A kompetenciaérzés romokban. Minden új helyzet pánikot okoz. A felnőtté válás alapjai hiányoznak.

19. „13 éveske.”

(Így hívja őt az apja, rendszeresen.)

Következmény: Megrekesztett fejlődésérzet: azt üzeni neki, hogy nem nőhet fel. A női identitás és felnőtt szerepek elutasítása vagy szégyene. Belső hit: „Gyerek vagyok. Nem vagyok elég érett. Nem vagyok képes semmire.” A szülő tudattalan érdeke: fenntartani a függést – a lány pedig elhiszi, hogy nem léphet ki belőle. Felnőtt helyzetekben való bizonytalanság, szégyen, önbizalomhiány. Ez a mondat egyetlen szóban írja le a teljes rendszer lényegét: a szülők nem engedik őt felnőni – és ő el is hiszi, hogy nem nőhet fel.

---

A legtöbb szülő nem rossz szándékból sebez, hanem azért, mert a saját gyerekkori traumáit hordozza tovább: a félelmet, hogy nem elég jó. A szeretetlenséget, a bizonytalanságot, a bántalmazást, és azt, hogy őt sem hallgatták meg.

Amit nem gyógyítasz meg magadban, azt akaratlanul is továbbadod. A családi egység ott kezd helyreállni, amikor a szülő képes belenézni a saját múltjába, felelősséget vállalni, bocsánatot kérni, és megtanulni másképp szeretni. Mert a gyerek akkor kezd gyógyulni, amikor a szülő is elkezd gyógyulni.

Nem az teszi tönkre a gyereket, hogy nem vagy tökéletes szülő, hanem az, ha nem ismered el, hogy hibáztál.  Nem az védi meg, ha mindentől óvod, hanem az, ha erősnek látod.  A túlféltés nem szeretet, hanem szorongás, amit a gyerek fizet meg.  Szülőként az is a feladatod, hogy a saját traumáidat feldolgozd, mert különben a saját démonjaid nevelik fel a gyermekedet.