Az elmúlt években volt, hogy költöztünk. Máskor menekültünk. Olykor csak továbbálltunk, mert nem maradt más. A vándorlás nem mindig fizikai. Van, amikor belül történik – halkan, lassan, generációkon át. Van, amikor nem kérdezik, készen állsz-e.
A „negyven éves vándorlás” – mint fogalom – számomra már nemcsak egy bibliai történet. Hanem egy belső térkép. Egy túlélési stratégia. Egy sor seb, amit idővel megtanulsz elnevezni.
Az alábbi részlet „Egy border naplója” című könyvemből származik. Egy személyes történetből, ami talán nem is csak az enyém. Talán ismerős neked is.
„Az elmúlt években ötször költöztünk. Panni viccesen az egyik költözésünknél úgy fogalmazott: „megkezdődik a negyven éves vándorlás”.
„A negyven éves vándorlás a zsidó nép bibliai történetében a kivonulás utáni időszakra utal, amikor is a Sinai-félszigeten vándoroltak, mielőtt elfoglalták volna az Ígéret Földjét. Ez az időszak a zsidó nép számára a próbatételek és a lelki fejlődés időszaka volt.
A vándorlás során a zsidók a sivatagban vándoroltak, és közben megkapták a Tórát Mózes által a Sínai-hegyen. A Biblia elbeszélése szerint a zsidó nép nem azonnal jutott el az Ígéret Földjére, hanem a kísértés és a hűtlenség miatt a sivatagban kellett bolyonganiuk egy generációnak, amíg a régi generáció ki nem halt, és az új nemzedék készen nem állt az Ígéret Földjének elfoglalására.
A negyven éves vándorlás a zsidó hagyományban nem csupán egy történelmi esemény, hanem szimbolikus jelentéssel is bír. A sivatagi vándorlás a próbák, a megújulás, és a lelki fejlődés időszaka a zsidó nép számára. A Szukkot, a Sátorok ünnepe is emlékezik erre a vándorlásra, amikor a zsidók a sátrakban éltek a sivatagban.”
Nekünk is tehát megkezdődött a kivonulás időszaka, amely nem múlt el egyikünk életében sem nyomtalanul. És valóban azt érzem a kemény próbatételek időszaka volt ez nekem és a gyermekeimnek. Átmentünk egyfajta lelki fejlődésen. Talán a legnagyobbat Panni és én ugrottuk meg, de az Ígéret Földjét nem értük még el. És a generációnk is nagyjából megvan, ki-ki a maga sérüléseivel.
Panni és én sérültünk a legjobban. Hogy gyógyultunk-e? Valamelyest igen. Valamelyest nem.
Én inkább valamelyest: nem. Ahogy a „mellékelt ábra” mutatja.”
Borderline
Határvonalon lévő, határeset. Két dolog határán van. Vannak a valóságtól elszakadt dolgok, és vannak a valóságban lévő dolgok. A valóságtól elszakadni ijesztő. Mint amikor azt hiszem a fiam kicsi, és közben ott áll előttem a maga százhetvenöt centijével, erős vállakkal, és pimasz mosolyával, miközben az arcába hullik a lágyan göndörödő haja. Ami természetesen barna. Hiszen arra vágytam.
Nem tudom, hogy ez a megbolondulás határa, avagy sem. Pillanatokig tartó emlékezés arra időszakra, amikor még kicsi volt, és ahogy öregszem egyre erősebben jönnek ezek a képek. Nem tudom, hogy ez a megbolondulás határa, avagy sem.
Nem tudom.
Fárasztó volt az elmúlt kilenc év. A kartondobozok, a költözések, az anyagi teher, és a felelősség terhe, miközben másokat tartok.
Fájdalmasan szép.
Fájdalmasan szép.
S, hogy hogy jönnek a képbe a zsidók? A gyermekeim zsidó iskolába járnak. Illetve Panni csak járt. Ezt a közösséget tartottuk megfelelőnek. Akik befogadnak, elfogadnak. Miközben őket nehezen fogadják be mások. Ők is határon vannak. Kirekesztettek. Ők különösen értik, mit jelent kívül lenni, és ezért talán különösen jól tudnak befogadni másokat. Ez a közösség nemcsak védelmet adott, hanem példát is arra, hogyan lehet erőt és identitást építeni az érzékenységből, másságból.
A borderline diagnózist viselő emberek érzéseit sokszor félreértik, bagatellizálják, vagy éppen túlzónak bélyegzik, miközben ők valójában túl sokat éreznek, nem túl keveset. Az intenzitás egyáltalán nem manipuláció – hanem valós, mély belső küzdelem. A mi küzdelmünk. „
Vedd fel velem a kapcsolatot, ha segítségre van szükséged!
