Amikor a lélek elcsendesedik…

Amikor a lélek elcsendesedik, nem kér számon, nem követel, nem tajtékzik tovább. Nem bomlaszt elmét, nem házsártoskodik.Csak létezik. Lélegzik. Végre szabaddá válik. Oda tart ahova kedve tartja, nem néz hátra. Nem mardossa a múlt, a jelenben lát s a jövőbe néz. Eggyé válik az ősszel, hullik alá mint a falevél, s nem tapossa el már senki. Lát a ködben, vizes lesz ha leszakad az égbolt mégsem tart esernyőt. Mosolyog a világra, a szemedbe néz. S látja a csodát.A csoda Te magad vagy.

(2019)

Nem lehetsz vesztes…

Sokszor azt hisszük, hogy valaki vagy valami Ránk várt. Aztán mégis eltévedünk az odavezető úton. Vagy a sors téveszt meg minket, hogy a hitünk megmaradjon. Így mindig résen kell lennünk, el kell engednünk dolgokat, embereket, akik eltérítenek. Sok-sok kitérő, kósza gondolat. Utazás a hitünk tengerén, valami őrületes fergetegben. Egy a fontos, hogy magunkhoz mindig visszataláljunk, higgyünk az ismeretlenben is, mert az a legfontosabb.Ez a túlélés.Aki túlél, az nem lehet vesztes.

(2016)

Az őzekről most már te jutsz az eszembe….

Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Zöldes inkább. Az őszi rétet megidéző zöld. Van benne némi barnaság, talán egy kis sárga, de szerintem jobban a zöldbe hajlik. Alatta apró ráncok, s a párnácskák pontos iránytűként mutatják, hogy fáradt vagy – e, vagy éppen mennyit aludtunk az éjszaka.

Az őzekről most már mindig te jutsz az eszembe. Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Visszavittél a Tolnai hegyhát zöld ölébe éppen ősszel… oda ahol apám született. A sors édes kis játéka, talán a legédesebb. Ott az udvarodon állva látszik a hegyhát, s egy fehér templom torony. A pillanat és a látvány csak az enyém. Szívesen osztom meg veled, mert akkor sokkal jobb, és hevesebben ver a szívem is. Nálad ott. Bár igazából teljesen mindegy, hogy hol vagy. Én is ott vagyok. A szíved bal sarkában. De Te ezt pontosan tudod.

Az őzekről most már mindig te jutsz eszembe. Nem azért, mert a szemed barna, hiszen nem is az. Inkább a zöldbe hajlik, és szeretek benne lenni. Ahogy a szemgolyód tükröt tart felém, miközben rám nézel. Aztán együtt nézzük az őzeket a mezőn. Ha éppen arra járnak. Csak Te, meg én. Más nem is létezik, ott abban a pillanatban.

Te és Én. Csak mi ketten. Meg az őzek… akikről már mindig te fogsz az eszembe jutni, amíg csak élek.

Lehetnék 1.

Lehetnék 2.

Amikor a szél lehajtja szárnyait,

S a Nap álomra nyugszik,

A völgyben elhalkul a dal,

Fejem öledbe hajtom.

Szívem dobbanása lassul,

Eggyé olvad a csenddel,

Karodban tartasz féltőn,

Többé nem engedsz el.

(1996)

„…Az ember annak ad ételt, tiszta ruhát, veti meg az ágyat, akit szeret. Akit nem szeret, annak nem ad. Ha csak szánalomból teszi, akkor az érződik az étel ízén. Az ágyat is keményebbre veti, a ruhát nem vasalja…”

(2013)

„…Amikor a lélek emlékezni kezd, nem befolyásolhatod. Sem ésszel, sem akarattal. Valahonnan feltör az emlékeidből, megmagyarázhatatlanul. A lélek emlékszik. Egy pillanatra visszavisz a múltba, a saját múltadba, s hirtelen értelmet nyernek a furcsa találkozások. Értelmet nyernek az érzések, a tekintetek. A szemeidet fürkésző szempár, az elválás nehézsége. Valamilyen megmagyarázhatatlan erővel érkezik, beleránt egy idegen elmeállapotba, olykor a torkodat szorongatva, de végre megérted. Megérted, hogy valaki azért jött el újra, hogy tanítson. Az elfogadásra, az elengedésre, a jelen megélésére. A múlt innentől kevésbé lesz fontos, vagy a jövő bizonytalansága is elmúlni látszik.”

(2015-2017)

Barázdák

Számtalan barázdát vésett a testem,

Hol felálltam, hol meg elestem.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt,

Tartott elém a sors némán görbe tükröt.

Meredtem magamra nézve a ráncokat,

Idéztem fel lassan embert, s arcokat.

Ki mit hagyott el- s örökre bennem,

Hogy fészkelte magát kitárt szívemben?

Jó helyen van-e, kényelmes az ágya?

Ki s mikor érkezett melyik barázdába?

Érzése milyen, vajon tapintható?

Puha, kemény, érdes, kézzel fogható?

Hol fészkelt, s mikor, tűnődöm agyamban,

Velem van nap, mint nap, minden gondolatban?

Vagy kószán, csak úgy délelőtt…

Még az után, vagy az előtt,

Hogy éppen hívtam…

Mikor a kezemmel leírtam,

A levegőbe egy kósza dallamot,

Az utcasarkon éppen ott…

Mindegy is talán…

A barázdák életem falán,

Úgy is a tanúim…

Hányszor zártam, nyitottam ablakaim.

Vettem aranyat, bizsut és ezüstöt.

Tartott elém a sors görbe tükröt.

Hol felálltam, hol meg elestem,

De egy biztos: mindig szerettem.

Amikor elmész

Amikor elmész, üresség marad.

Felhúzod magad köré, kemény sziklafalad.

Amikor elmész, nem marad itt semmi,

Csalódott lelked, elfelejt nevetni.

Amikor elmész, bezárod kapudat,

Számolod karodon görcsös ujjaidat.

Számolod a bűnt, a kínt, ki sértett, s hányszor?

Számolod minden nap, mikor jössz: százszor.

Számolod a magányt, a boldogtalanságot,

Lelkedben őrized csalódott világod.

Számolod szerelmet, szíved dobbanását,

Ahányszor meglátod magad-lényed mását.

Számolod a tavaszt, az őszi rebegést,

Boldogság fejében választott feledést.

Majd amikor elmész, újra üresség marad.

Felhúzod magad köré, kemény sziklafalad.

Bezárod kapudat, nem lesz senki véled,

Csalódott maradtál, elillant az: ÈLET.

Szeretni

Emlékekben kotorászva,

Néha napján meg- megállva,

Képeslapot fel-feladni,

Nem elmenni, itt maradni.

Nézni vissza, de előre,

Szívet terít terítőre.

Befonva színes szalaggal,

Átölelve két karoddal,

Nem feledni, csak nevetni,

Gyűlölettel úgy szeretni.

Emlékekben kotorászva,

Néha napján meg-megállva,

Egymás mellett el szeretni,

Nem elmenni, csak maradni.

Vissza nézni, rá figyelni,

Két szemébe belenézni.

Átölelve két karoddal,

Együtt lenni csak magaddal.

Nem feledni, csak nevetni,

Végtelenül kell szeretni.

Útravaló

Néha távolság kell,

Az időben vissza, vagy el,

Előre, vagy éppen hátra,

Burkolózva csendes magányba.

Vagy pont a tétlenségbe,

Nézni mélyen szemedbe, s a fénybe…

A felhők fölé szállva,

Gondolatban meg megállva,

Takarózva selyem ágyon,

Át a fénylő szivárványon,

Lüktetve az ereidbe’,

Arcom pihen kezeidbe’.

S amikor visszatérsz,

Éppen jó időben,

Múltad hagyva levegőben,

Csomagjaid vissza hordva,

Útravalód betakarva,

Mélyen a szívedbe rejted…

Hogy várt valaki, nem felejted…

Felvésed az emlékeidbe,

Mint egy kósza dallamot,

S én Örülök, hogy voltam ott.

Hacsak egy múló pillanatban,

Épp a mában vagy az álmaidban…

Néha napján

Néha napján meg kell állni,

Pillanattal eggyé válni,

Elmerengni ölelésben,

Emlékezni feledésben.

Néha napján szeretni kell,

Minden mást feledni el,

Félretenni tollat, gyeplőt,

Számolni meg minden szeplőt.

Néha napján figyelni kell,

Hogy a kedves léptein el,

Hogy távozik karjainkból,

El az este mámorából.

Néha napján beszélni kell,

Minden szót kimondani s el,

Nincsen másnak jelenléte,

Ember szavainak szépsége.

Néha napján meg kell várni,

Csillagokkal eggyé válni,

Reszketni a tó vizében,

Látni magad a tükrében.

Válj eggyé a pillanattal,

Velem majd s Te magaddal.

Mert néha napján meg kell állni,

S a világgal eggyé válni.