Van egy fiú, akit kísérek.
A nevét nem árulhatom el.
De azt igen, hogy milyen.
Vagány.
Humoros.
Érzékeny.
Figyel másokra.
Ambiciózus.
Imádnivaló.
Közben azt mondja nekem:
„Egy senki vagyok.”
Az iskolában néha „rossz magatartású”. Ott tud „viselkedni” ahol egyértelműek a keretek.
Otthon: „nem tesz le semmit az asztalra”. (csendben megjegyzem: ez a srác még kiskorú)
A felnőttek szerint:
– nem elég kitartó,
– nem elég felelősségteljes,
– nem elég komoly.
Ő pedig közben:
– csendben van az órán,
– visszafogja magát,
– alkalmazkodik,
– figyel,
– próbál „jól működni”.
Közben pedig néha szomorú. Így nem lehet az, aki valójában. Ez a belső kontroll óriási feszültséget okoz neki.
Tudjátok, ÉN mit látok?
Nem egy „problémás gyereket”.
Hanem egy fiút, aki:
- nem meri kimondani, amit érez,
- mert nem biztonságos neki otthon, vagy az iskolában,
- aki próbál megfelelni mások elvárásainak,
- miközben lassan elveszíti magát.
Én közben látok egy olyan gyereket is benne, aki még mindig kapcsolódni akar a szüleihez, szereti őket, miközben ők érvénytelenítik az érzéseit és a gondolatait.
Ez a legszívszorítóbb a számomra.
A legtöbb ilyen történetben nem a gyerekkel van a „baj”.
Hanem azzal, hogy:
- nincs tér az érzéseknek,
- a kapcsolódás helyett számonkérés van,
- a figyelem helyett javítás vagy kritika,
- és a gyerek egy idő után inkább hallgat.
Mert az biztonságosabb a számára.
És ilyenkor jön a címke: „magatartási probléma”.
Pedig valójában ez történik: Egy gyermek próbál túlélni egy olyan rendszerben, ahol nem tud önmaga lenni, mert nincs biztonságban. Érvénytelenítve van minden amit mondd, és minden amit érez.
Coachként, mentálhigiénésként, emberjogi nevelőként nekem nem az a dolgom, hogy „megjavítsam” a gyereket.
Hanem hogy:
- legyen egy hely, ahol önmaga lehet,
- ahol bátran kimondhatja, amit érez,
- ahol nem kell megfelelnie,
- ahol nem „valaki akar lenni” hanem már most is valaki.
Amikor egy gyerek azt mondja: „senki vagyok”, akkor nem motiváció kell.
Nem fegyelem kell vagy még több elvárás.
Hanem valaki, aki azt mondja: látlak téged, értelek téged, és hallak téged. Számítasz.
Innen indul minden más.
Amikor ez a srác indult haza tőlem, megállítottam.
Belenéztem a szemébe, megfogtam a vállát, és azt mondtam:
„Nem igaz, amit mondasz. Te nem senki vagy. Hanem valaki.”
Ő szelíden megköszönte.
Nem tudom, mit vitt ebből haza.
De azt igen, hogy ilyen mondatokból épül az, amit később önértékelésnek hívunk.
Ha szülőként ezt olvasod: nem kell tökéletes szülőnek lenned.
De az nagyon számít, hogy a gyereked: meri-e előtted kimondani, ha valami fáj.
Mert ha nem meri, akkor nem az a kérdés, hogy mi van vele.
Hanem az, hogy mi történik köztetek.
